Amikor anya és fia az összecsapás hevében ilyeneket vág egymás fejéhez, hogy az egyik, a színésznő „rutinos iparos”, aki „szar darabokban” játszik, az anya pedig felbőszülten azzal sértegeti a fiát, hogy „te még egy bohózatot sem tudnál megírni, te civil”, kiderül, hogy a civil a legnagyobb sértés.
Gothár Péter azt kérte tőle, hogy olyan legyen, mint egy eleven portásfülke. Külön kis világot kreál magának a kárörvendő, haszonleső, ármánykodó viceházmester szerepében. A Katonában bemutatott Oszlopos Simeon Vinczénéje egyszerre univerzális és fájdalmasan magyar jelenség.
A címe módosult, a szerepei híztak, fogytak és nevet váltottak, a címszerep beazonosítása pedig kétesélyessé lett az évek során, ám egyvalamiben nincs változás: Kálmán Imre operettje egy legenda.
„Hogyan kellene erről beszélni?” – teszik fel a kérdést a menekültekről készült előadások. Van-e színházi nyelvünk hozzá? Kinek és minek a nevében szólaljunk meg, mikor azt sem tudjuk, hogy mi van? Az előadások maguk is reflektálnak saját bizonytalanságukra.
A szegényeket „tematizáló” operabálban éppen egy orosz herceget mutatnak be az ájuldozó hölgyeknek, mire valaki megjegyzi: „Szegény anyámat is megerőszakolták az oroszok.” Sietve érkezik a replika a fő politikai tekintélytől: „Ez csak természetes.” A színpadi helyzet jó is lehetne: a Mohácsi-operett helyszíne a végtelen pazarlását és gazdagságát villogtató elit mulatsága, amelyre egy díszszegényt is meginvitálnak. És ahol persze úgy jótékonykodnak, hogy sehogy.