A fiatal táncos-koreográfus friss előadása egy partiszituációra épül, gyomorban lüktető technozenékkel, Dézsi Kata lélegző fényeivel és 18 táncosnővel. Ennyi embert mozgatni egy táncszínpadon nem egyszerű. Amikor az ezüstös, csillogó függöny előtt megjelenik a nőkből álló törzs, hogy release-technikára és technotoporgásra bemutassa a rituáléit, kicsit még kétséges is, mi lehet ennek a kimenetele, azon kívül, hogy a mozgás dzsungelének meg Márcio Kerber Canabarro cyberbohóc jelmezeinek látványába belefáradunk. De bebizonyosodik, hogy a koreográfusnak a színházi helyzetekhez, a tömegtorna vezényléséhez, sőt a női szempontokhoz is van érzéke. A Budapest Kortárs Tánciskola diáklányainak tömegéből kiemelkednek a véletlenül egymás mellé sodródó figurák egyéni drámái, és láthatóvá válik a diszkó közösségének rejtett hálózata is.
A hajnalig tartó mulatság cselekménye három képben villan fel. Először a különös éjszakai világ ösztönemberei, a játszmáik és a zene összeolvadása. Aztán szünet, várakozás, amikor csak a zihálás hallatszik, a fények villóznak és előmerészkednek az egók. Végül egy táncdalfesztivál, amikor a szerelmes világslágerekbe burkolózva mondják el, mi fáj egy nőnek. A finálé meg ágyba bújás fogmosás után, egyedül, ahogy már annyiszor.
Az egész előadás vicces, és ebben a három vezértáncos sokat segít. Cuhorka Emese egy diszkógömbbé alakított bukósisakkal a fején operát énekel, miközben búgócsigaként pörög; és ehhez jön még Dányi Viktória daft-punk figurája és Vadas Zsófia Tamara gótikus-komikus mozdulatai.
Trafó, december 12.
