„Belül díva lennék” - Szirtes Ági színész

Gothár Péter azt kérte tőle, hogy olyan legyen, mint egy eleven portásfülke. Külön kis világot kreál magának a kárörvendő, haszonleső, ármánykodó viceházmester szerepében. A Katonában bemutatott Oszlopos Simeon Vinczénéje egyszerre univerzális és fájdalmasan magyar jelenség.

Magyar Narancs: Milyen jelentéstartalmak fűződnek benned ehhez a velejéig gonosz figurához?

Szirtes Ági: Eleinte szorongtam a gondolattól, hogy olyanok játszották előttem Vinczénét, mint Gobbi Hilda meg Kiss Manyi. Sarkadi Imre darabja a hatvanas években játszódik. Gyerekként az akkori levegőtlenséget nem éreztem, de a mostanit annál inkább. Magamban keresem és találom meg az analógiákat a szerephez. Felszabadító érzés, hogy szabadjára engedhetem a démonaimat. Minden rossz tulajdonságot, amit elleplezni igyekeznék, tálcára tehetek. Színészként menlevelet kapok, hogy felfedjem a negatív tulajdonságaimat, bevállaljam a saját „disznóságaimat”.

MN: Vinczéné egyszemélyes hatalmi szervként működik, teszi tönkre mások életét. Bizonyára kerested az okokat, hogy miért vált ilyenné.

SZÁ: Vinczénének semmije sincs. Nincs gyereke, múltja, jövője, jelene is alig, nincs pénze, fizikai vonzereje, szerelme. És akinek ezekből akár egy is van, azt utálja. Akinek meg sok van az ő hiányosságaiból, mint Kiss úrnak, az a szerelem tárgya lehet. Ambivalens érzelem, hogy akiért elpusztulunk, azt a legszívesebben megölnénk. Vinczéné is így működik. Pengeéles elme, de eszét nemtelen eszközökkel nemtelen célokra használja.

MN: Bátorság kérdése, hogy bevállalod a csúfságot és a mocsokságot?

SZÁ: Örömet okoz.

 

Fotó: Draskovics Ádám

MN: A Kossuth-díjadat is nyomorult, eltorzult női sorsok megformálásáért kaptad, mint a Portugál Jucikája vagy a Roncsfilm-beli szereped. Lélekben több közöd van a perifériára szorultakhoz?

SZÁ: Dívaszerepeket szerettem volna játszani. Mindig bántam is, miért nem nőttem húsz centivel magasabbra. Igazából belül díva lennék, csak hozzátörtem a küllememhez.

MN: Mit jelent neked a dívaság?

SZÁ: Az önbizalom erőteljes kisugárzását, ami elhiteti a többiekkel, hogy királynő lépett be az ajtón. Én meg bejövök, és bocsánatot kérek. Sajnálom, mert azt hiszik el az emberről, amit sugároz magáról.

MN: Hátrányként éled meg az alkatodat?

SZÁ: Utólag nem tudom, mi vált az előnyömre vagy a hátrányomra. Sok tarkabarka szerepet kaptam, de olykor szerettem volna másfajtákat is játszani, mint amilyeneket sorra rám bíztak. Néha az apró termetemnek tulajdonítom, hogy nem így történt. Bár Törőcsik Mari sem túl magas, mégis játszott dívaszerepeket. Ő velem ellentétben légies, áttetsző, ám ördögi erő is lakik benne. De hiába is vágynék olyan lenni, mint ő, nekem abban van az erőm, amilyen vagyok.

MN: Édesapád, Szirtes Ádám karizmatikus személyisége is közrejátszott abban, hogy önbizalomhiányos lettél?

SZÁ: Állítólag azokból a lányokból lesznek magabiztos nők, akiket a papájuk sokat dicsért. Apámék hatan voltak testvérek, ő volt a legidősebb, neki kellett gondoskodnia a többiekről. Nagyanyámék nincstelen zsellérek voltak. Apámat kicsapták disznópásztornak. Amikor találkozott az anyjával az erdőben, aki rőzsét hordott a faluba, hogy pénzzé tegye, az meg sem ölelte. Már felnőttként kérdezte meg tőle, hogy miért tette ezt. És akkor magyarázta el nagyanyám, hogy a rőzsét nem tehette le, mert apám nem tudta volna visszasegíteni a hátára, a testvérei meg várták éhesen otthon. Híján voltak a szeretet kimutatásának, ezért apám soha nem bírta, ha simogatják, hazugságnak érezte. A tekintetén láttam, hogy elolvad tőlem és imád, de ő se simogatott meg sosem.

MN: A színészetet mennyire választottad apai elvárásból?

SZÁ: Apám soha nem mondta ki, hogy szeretné, ha színész lennék, csak úgy nevelt. Nem az ő elvárásának engedelmeskedtem, hanem a saját vágyaimnak.

MN: Elégedettség, lustaság, kivárás: min múlott, hogy harminc­három éve a Katona József Színházban „ragadtál”?

SZÁ: Amikor Ascher Tamás felidézte a Katona első bemutatóját, A manót, hozzátette, hogy az akkori előadásból már csak én maradtam meg kövületként. Amikor hosszú évekig keveset játszottam, gondoltam rá, hogy lépnem kéne, de valami gumikötél mindig visszarántott.

MN: Bizonyára kerested a hosszú mellőzés okait.

SZÁ: A 90-es évek közepén szerencsésen álltak a csillagok felettem. Szép, fényes kártyalapokat osztott ki az élet. Aztán meg olyanokat, amik közt nem volt jolly joker. Elégedetlen voltam. Az éves szerződtetési tárgyaláson mondtam is Zsámbéki Gábornak, hogy a szívvizsgálaton megállapították, terhelésre a szívritmuszavarom megszűnik. Nevetett. Tudta, hová akarok kilyukadni.

MN: Mennyi a biztonsági játék az olyan hosszú sikerszériákban, mint az Elnöknők vagy a Portugál, ami több mint tizenöt éve szerepel a Katona műsorán?

SZÁ: Az Elnöknőkkel nem lehet ezt a kifejezést összekapcsolni. Minden alkalom felfokozott izgalmat és a játék igazi örömét jelenti. Csak a nem igazán rétegezett szerepekre lehet ráunni. Amikor a boltban mosolyogva szólítanak meg, csalatkozom, mert így tizenhét év elteltével azt hiszem, hogy a legújabb munkámhoz, Beckett Szép napokjához gratulálnak. De nem, a Portugálhoz.

MN: A Cigányok és a nemrég bemutatott Az Olaszliszkai dokumentumokat is felhasználva feszeget égetően fontos társadalmi kérdéseket. Jelent ez pluszfelelősséget színészként?

SZÁ: Az e problémákról alkotott véleményem benne van abban, ahogy játszom. Megfogadtam, hogy nem olvasom többé a kommenteket. Az egyikben olyasmi szerepelt, hogy aki eleve a Katonában van, az olyan színész is. Mire én azt felelem, hogy boldogan vállalom. Egyetértek azzal, ami ennek a színháznak a zászlajára van írva. Bátran azonosulok vele.

MN: Állampolgárként mennyire zavar a politikai, közéleti légkör?

SZÁ: Nagyon.

MN: Lányod, Pálmai Anna is színész, ráadásul ugyanabban a társulatban. Törekedtél arra, hogy másként neveld, mint ahogy téged neveltek?

SZÁ: Igyekeztem nem elkövetni azokat a hibákat, amiket apám elkövetett velem szemben, de sorra elkövetem.

MN: Miket?

SZÁ: Nem tudom eltitkolni a véleményemet, és belekontárkodok az ő színészi munkájába, és ezt nem szabadna.

MN: A londoni férfi hangsúlyos epizódszerepe a legmaradandóbb filmes alakításod a közelmúltból.

SZÁ: Nagy élmény volt Tarr Bélával dolgozni. Egyenrangú munkatársként kezelt. A korzikai forgatáson mondta, mikor már a fő jelenetemet megcsináltuk, hogy sirályokkal akarta befejezni a filmet, de az én arcomon fogja. Nem sokszor voltam olyan boldog éle­temben, mint akkor.

MN: A filmezést nem hiányolod manapság?

SZÁ: Nem hiányolom, hiszen szerencsére Török Ferenccel dolgozhattam a nyáron az 1945 munkacímű filmjében. Egy gonosz parasztasszonyt játszom, aki beköltözik az egyik elhurcolt zsidó család házába.