Játssza a korát

A Csárdáskirálynő száz éve

Színház

A címe módosult, a szerepei híztak, fogytak és nevet váltottak, a címszerep beazonosítása pedig kétesélyessé lett az évek során, ám egyvalamiben nincs változás: Kálmán Imre operettje egy legenda.

Éljen a szerelem!

„Feri: Na, már előfordult, hogy hercegek varieténőket vettek feleségül.

Bóni: Elő, de csak operettekben.”

Ez a szinte hangsúlytalan, rendszerint kevés figyelemre érdemesített, kis prózai párbeszédrészlet, amely ott szerepel a Csárdáskirálynőnek mindjárt a harmadik jelenetében, az alkotói bölcsesség sűrítetten érzékletes példája. Exponálja a teljes hátralévő darab alaptémáját, s ezzel a gesztussal a mű egyszersmind jó előre el is határolja magát a hétköznapi valóságtól, önérzetesen fölvállalva önnön operettvoltát. Ez „egy tiszta dolog” – hogy Bónit idézzük. Az operett, mely már száz éve sem szerepelt túlságosan elöl a műfajok előkelőségi rangsorában, itt (ahogy majd pár évvel később, Kálmán Marica grófnőjében is) büszkén méri fel saját hagyományait. Két, sőt kétszer két összeillő szerelmes harca a boldogságért, leküzdve minden ellenállást, s fegyelmezetten bejárva a műfaji konvenciók – és az ezekre ráfelelő nézői érzelmek – kijelölte utat. Ahogyan Fodor Géza megfogalmazta: „Az operett figuráinak konstellációi, a primadonna és a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus egymáshoz rendeltsége, a cselekményalakításnak az a törvénye, hogy a szerelmeseknek a II. felvonás végén el kell szakadniuk egymástól, hogy aztán a III. felvonásban végképp egymásra találjanak – mindez két alapvető emberi tapasztalatot foglal képletbe: egyrészt az emberek között létezik az összeillés, az egymáshoz illés jelensége, másrészt a világban, az életben érvényesül a feszültség/oldás-pattern.”

Érzelmes és frivol, ironikus és könnyes, sablont követő és mélyen gyakorlatias volt az a hagyomány, melynek a Csárdáskirálynő az egyik betetőzőjévé vagy, ha éppenséggel úgy tetszik, zárókövévé vált 1915-ben. Egy világháború kellős közepén, egy birodalom, egy kultú­ra és egy életforma történelmi lépték szerinti utolsó pillanataiban még sikkesen végigtekintett önnön bájain – és az utókorra testálta a nosztalgiázás kihagyhatatlan lehetőségét.

Fentebb végig Csárdáskirálynőt írtunk, noha már ez a kérdés sem ilyen egyszerűen elintézhető, ahogyan az voltaképp illik is egy igazi ­legendához. Hiszen amikor Kálmán Imre és szerzőtársai, Leo Stein meg Jenbach Béla Marienbadban összeültek a békebeli béke utolsó tavaszán, 1914 májusában, még Es lebe die Lie­be! (Éljen a szerelem!) munkacímen láttak hozzá az új operetthez, s ezt a címet csak a bécsi ősbemutató helyszínéül szolgáló Johann Strauss Theater igazgatójának parancsszavára cserélték Czardasfürstinre. (Utóbb aztán e német címben magyaros írásmódúvá alakult nemzeti társastáncunk neve.) A bécsire majd’ egy kerek évvel rákövetkező 1916. november 3-i pesti bemutatón, a Király Színházban A csárdáskirályné címen került a közönség elé az új operett, s csupán a második világháború után vált általánossá, majd kizárólagossá a Csárdáskirálynő címalak. (Hogy a névelő szereplése-nem szereplése állandó ingadozást mutat, azt már nem vonjuk jelen filológiai szöszölésünk körébe.)

Igaz, az ennél jóval nagyobb és jelentékenyebb változások is végigkísérték a Csárdás­királynő első évszázadát, s ez bátran a műfaj praktikus hagyományának tekinthető, mi több, újra csak sűrítetten mutatja fel számunkra az operett változhatatlan változékonyságát. Az orfeumi csillag Bécsben még a vitán felül románnak ítélendő Sylva Varescu nevet viselte, ám Pestre már Vereczki Szilviaként érkezett meg – Tiszadadáról, Tiszalök mellől. (Utóbb aztán még egy y-t is kapott a vezetékneve végére.) Ez a kettősség azóta is ott kísért az előadási hagyományban, például abban az 1971-es koprodukciós operettfilmben, melynek szereplői között nagy magyar színészek mellett a tenor René Kollo és Anna Moffo is ott szerepelt: a remek szoprán csupán a magyar szinkronban Vereczky és Szilvia, egyébként bizony Sylva és Varescu. Kevésbé feltűnő, ám a hazai előadási hagyomány a másik, okkal sejthetően román hátterű figura nevét is átformálta az évek során: Bóniból, azaz a táncos komikus Káncsianu Bonifácból így lett Kaucsiano.

Mindezek a változások természetesen eltörpülnek ama grandiózus átfazonírozás mellett, mely a jószerint csupán dramaturgiai jelentőségű Anhilta hercegnéből Cecíliát és egyúttal tényleges fő-, sőt címszereplőt faragott. Ha van a Csárdáskirálynő-legendának középpontja, úgy föltétlenül ez az: az 1954-es Kellér–Békeffy-féle átírás és Honthy Hanna megdicsőülése. Az ifjú Szinetár Miklós által rendezett, s aztán hosszú-hosszú éveken át hatalmas sikerrel futó operettszínházi előadás sok mindent beleszuszakolt a Csárdáskirálynőbe (degenerált Habsburg-főhercegtől a párbaj intézményének kritikájáig), ám a kollektív emlékezet mindebből bölcsen szinte kizárólag Honthy Hanna, valamint az ugyancsak felhizlalt szerepű Miska főpincér, azaz Feleki Kamill alakját őrzi. (No és persze a félelmetes mosolyú Rátonyi Róbert Bóniját.) A nemzeti intézmény gyanánt ünnepelt idős primadonna, akinek a kedvéért a grande dame szerepkörét ekkoriban kiötlötték, a saját felmagasztaltatásával együtt a Csárdáskirálynő legendáját is új szintre emelte. A darab, helyesebben az operettszínházi produkció és középpontjában Honthy diplomáciai jelentőségre tett szert: tapsolt neki Hruscsov és Vorosilov, s a keleti blokk megannyi más vezetője.

A politika és a történelem természetesen nem ekkor bukkant fel először a darab évszázados történetében, s persze nem is akkor, amikor Mohácsi János kaposvári Csárdáskirálynőjében színpadra lépett a kis Csermanek János. A bécsi ősbemutató többek szerint a közös hadsereg becsületét sértette, Gábor Andor magyarításában ott található a görl-görlice-Gorlice szójáték, míg Kellér Dezsőnek és Békeffy Lászlónak egy szellemes fordulattal („a lejtőn felfelé is nehéz megállni”) akarva-akaratlanul is sikerült megidézniük a kommunistáknak készségesen befekvő kisgazda potentát, Ortutay Gyula pár évvel korábbi szállóigéjét, mely szerint „a lejtőn fölfelé nincs megállás”. S persze ott szerepel a történelem a legendakör külső peremén is: felemlegetve a fölszabadító-megszálló szovjet hadsereg körében dívó Csárdáskirálynő-kultuszt, s éppígy a magyar színháztörténet egyik legmakacsabb fél- vagy inkább csak harmadigazságát, az ötvenes évek operettellenes kultúrpolitikáját.

 

Te rongyos, magyar élet

Orosz földön amúgy valóban hatalmas népszerűségre tett szert ez az operett, s éppígy máig kitartó az a hódítás, melyet Kálmán Csárdáskirálynője német nyelvterületen vitt végbe. Ellenben az angolszász országokban, s különösen Amerikában sosem sikerült áttörnie ennek az operettnek, s így aztán a világ reprezentatív monarchiabéli operettjének ma bizony A denevér, illetve nyomában A víg özvegy tekinthető. A Csárdáskirálynő elterjedtségének mértékét és határait egyébiránt jól jelezte az a tavaly de­cemberi drezdai gála, melyen a vezénylő Christian Thielemann és az orosz címszereplő, Anna Netrebko a mű és a műfaj teljes ismeretéről tett tanúbizonyságot, míg a többi fellépő, például a nagyszerű Juan Diego Flórez, már jóval kevésbé látszott érteni a Csárdáskirálynő által képviselt műfaji univerzumot.

Ezen a drezdai koncerten még két érdekesség válhatott szembetűnővé, s mindkét mozzanat hozzátartozik a Csárdáskirálynő-komplexum történetéhez, örök változékonyságához. Egyrészt Flórez mint bonviván elénekelte a Ma önről álmodtam megint című, jóval későbbi, stílusában roppant elütő Kálmán-slágert, mely eredetileg A montmartre-i ibolyában (1930), majd Az ördöglovasban (1932) szerepelt – azon egyszerű és szinte kényszerítő oknál fogva, hogy a Csárdáskirálynő férfi főszereplőjének nem jutott szólószám. Másrészt e koncert programjáról szőrén-szálán hiányzott a magyar közönség számára emblematikus szám, a Hajmási Péter, Hajmási Pál. Merthogy e betétet Kálmán Imre a pesti bemutatóra komponálta, lévén az eredetileg a helyén szereplő Jaj, mamám itt már az előző Kálmán-operettből, az 1914-es Kiskirályból okvetlenül ismerős lehetett volna.

Cserék, betoldások, energia- és időtakarékos megoldások – mindezek ugyancsak az operett, s általában a zenés színház napi praxisához tartoztak. Ahogyan mondhatni a műfaj haladó hagyományának szellemét képviselte a korban agyonfoglalkoztatott Gábor Andor 1916-os, léha gyorsasággal készült, elnagyolt pontosságú magyarítása is. Helyenként túl cukros, másutt meg egyenesen link, ám klasszikussá vált fordulatait eleve reménytelen vállalkozás új fordítással kiváltani: a „jaj cica eszem azt a csöp (!) kis szád” vagy a „te rongyos élet”, bármily furcsa ilyet leírni, már rég közös irodalmi örökségünk része. S ki tudja, talán nem csak szubjektív képzet, hogy a bohéminduló „bűnösök vagyunk mink” sorát a mából együtt lehet hallani Radnóti Miklós Nem tudhatomának „bűnösök vagyunk mi” részletével.

A Csárdáskirálynő nemzeti drámánk, s még az is viszonyul hozzá valamiképpen, aki tán sohase hallott még operettet. Korával épp­úgy kacér kettős játékot űz, akárcsak hajdan Honthy Hanna: fiatalosnak hat, de közben rámenősen kiköveteli tőlünk a korának kijáró elismerést. „Hány éves ez a Honthy?” – kérdezte annak idején az operettszínházi páholyban Mikojan, s Rákosi készségesen megsúgta „az öregasszony” életkorát. Ez a másik öregasszony most épp százéves, de még bőven látni benne fantáziát.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Dal a farkasoknak

Június 12-én Orbán Viktor exkluzív élő „interjút” adott Menczer Tamásnak a Harcosok Klubja tagjai számára a Fidesz békeharcáról. A miniszterelnök feltehetően úgy vélte, hogy saját online zászlóalja is gondban van, amikor az állandóan háborúban álló békekormány ideájának belső ellentmondását kell valahogyan feloldania azok számára, akiknek ebben a vakhit nem siet a segítségükre.