Lázár Ervin: A legkisebb boszorkány Minden jó, ha jó a vége, tartja a mondás, melyet Andersenhez hasonlóan Lázár Ervin is csak tulipános jókedvében tartott szem előtt. Túlzás nélkül állítható, hogy Lázár „legkisebb boszorkánya” a magyar irodalom „kis hableánya”: a minden veszedelmet legyőző, viszonzatlan szerelem lírai meséje, amelyben az ifjú hősnő mindent megtesz imádottjáért, hogy végül az önzetlen és tiszta érzelem elnyerje méltó büntetését. Amarilla és két testvérnénje még csak most tanulják a boszorkányság csínját-bínját, és ennek keretében azt a feladatot kapják Anya-Banyától, hogy veszejtsék el Király Kis Miklóst. Ám a legkisebb boszorkány beleszeret a célszemélybe, és idővel egyre nagyobb leleménnyel és elszántsággal menti meg saját nővérei és a sárkány ármánykodásától. Nagyon sajnos azonban Király Kis Miklós a világszép Tündér Tercia után vágyakozik, és észre sem veszi a vörös, szeplős kis Amarillát. Feje tetejére állnak a jól bejáratott népmesei motívumok: a kis boszorkánylány hőssé nemesedik, a világszép tündér üresfejű szolicica. Az imádott királyfi pedig egyenesen a világ hülyéje: olyan nehéz felfogású, hogy méltán olvassák a fejére egy ponton: „te félküllős, te lüttyő, te dinnye”.

A Bábszínház felújított előadásának látványvilága (Orosz Klaudia munkája) illeszkedik a történet költői szabálytalanságához, a zöld selyemkaftános, álarcos sárkány például felér Az operaház fantomjával. Szomorkás a végkifejlet, mégsem nyomasztó, a nézőtéren a legkisebbek fel sem fogják, mi történt. A 8-9 év felettiek viszont, akik már magukba építettek egy csomó Benedek Eleket és egyebet, nemcsak azt értik, hogy mindez a szokásos népmesék kifordítása, de pedzik már azt az Óperencián inneni tanulságot is, hogy mindenkinek joga van a saját boldogtalanságához. (Budapest Bábszínház, rendezte: Lengyel Pál, felújítás: Kuthy Ágnes)

Parti Nagy Lajos: Maya hajója Nyilván nem sokan mennek el úgy egy Parti Nagy Lajos által Picasso festményeire írt bábos kalandra, hogy nem is sejtik, körülbelül mire számíthatnak. Ha átrágjuk magunkat a honlapon található tartalomismertetésen, nagy valószínűséggel elmegy a kedvünk: jó esetben eszelősen magasröptű, rosszabb esetben érthetetlenül kusza előadást vizionálhatunk. De inkább bízzunk a színikritikusokban, akik szerint ez az előző évad legjobb gyerekelőadása. Valóban szellemes és invenciózus játékban van részünk, amelynek tulajdonképpen még a sztorija is követhető: Maya (Picasso lánya és több képének modellje) képlékeny identitású kiskutyájával, aki néha dakszli, néha hajó, illetve egyéb, a műterem festőállványairól lelépő figurákkal útra kel, hogy megnevettesse a mindig morcos Izabella királynét. A küldetés nem sikerül, de adódik jó pár vicces kaland, miközben természetesen főszerep jut a sziporkázó nyelvjátékoknak, stílusparódiának. Érdekes módon a gyerekeket nemigen zavarja, hogy a poénoknak a felét se értik – az ő komplex művészeti élményüknek szemlátomást épp úgy része szüleik önfeledt röhögése, mint az alámerülés a lenyűgöző látványba (Németh Ilona) és a virtuóz egyszemélyes élőzenébe (Spilák Lajos).

A Stúdió K-ban nagy hagyománya van a képzőművészeti alkotásokra épülő előadásoknak. Most Picasso és Velázquez festményei nyomán elevenedik meg a gitártestű nő, az Izabella udvarából elmenekült törpe, az artistafiú, a torreádorköltő és a pacifista bika. A nagy méretű bábokat mindig legalább ketten mozgatják, így a figurák testbeszéde a legutolsó kézlegyintésig csodálatosan élethű. Kár, hogy az előadást inspiráló festményeknek csak kis része szemlélhető meg a ruhatárban, a faliújságra kifüggesztve. (Stúdió K–Tatabányai Jászai Mari Színház, rendezte: Fodor Tamás)

Kolozsi Angéla: Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak A szabálytalan hősökről szóló mesék tágítják a szerepjátékaikban jobbára konzervatív kisgyerekek látószögét. Aki minden farsangon makulátlan hercegnőnek vagy szuperhősnek öltözik – az év fennmaradó napjaiban pedig annak képzeli magát –, őszinte érdeklődéssel fogadja majd a kopott viharkabátot viselő, borostás és szétszórt angyal figuráját (Tóth József remek alakításában), aki röhejesen profán nevét is annak köszönheti, hogy egykor nem figyelt oda a mennybéli névadási ceremónián. A tízéves Emília (Molnár Zsófia Boróka e. h.) szakadt őrangyala állandó szabályszegései miatt a lefokozás szélén áll, de kap még egy esélyt, hogy helyrehozza a galibát, amit védence körül kavart. A Kolozsi Angéla regényéből adaptált darabban fontos szerep jut egy összeesküvésnek a lányvécében, egy levakarhatatlan, idegesítő kisöcsnek és a legvidámabb égi barakknak: az angyaltanonc kis puttóknak, akik közt ugyanúgy van eminens és renitens, mint minden evilági iskolában.

Fordulatos mese, ötletes látvány, nem tolakodó tanulság és a rendező-színigazgató Novák János élőzenével kísért betétdalai – ez az, amiért a legtöbben a Kolibribe járunk. Ráadásul mindez most még egy csábító hókuszpókusszal kiegészül: előadás előtt a gyerekek angyalokat rajzolhatnak az előtérben a színészekkel közösen, és műveiket kivetítve, animálva láthatják viszont a darabban. Ez még akkor is szuper, ha a pelenkások is tudják, hogy az „angyalposta”, ahol fel kell adniuk a rajzaikat, egy mezei szkenner. Egyedül a darab végi nagy süteménydobálást érezzük túlzásnak. (Kolibri Színház, rendezte: Novák János)