Interjú

„Soha nem gondoltam magamra énekesként”

Halász Judit színész, énekes

  • Soós Tamás
  • 2016.01.15 14:12

Színház

Nem születtem varázslónak címmel jelent meg önéletrajzi könyve. Új hullámról, politikáról és elmaradt szerepekről is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mikor elkészítette az első albumát, már befutott színésznő volt. A Kép a tükörben (1973) kapcsán sokszor elmondta, hogy nem gyereklemeznek készült, arról viszont kevesebb szó esik, hogy miben is lett más, mint a későbbiek.

Halász Judit: Lehet, hogy nem különbözik sokban, de én akkor ezt nem vettem észre. Csak annyit tudtam, hogy magamról szeretnék mesélni. Mindegyik dal kapcsolódik valamilyen módon az életemhez, hogy egy példát mondjak, a Hová mész te kisnyulacskát az Álmodozások korában énekeltem. Címadónak azért a Kép a tükörbent választottam, mert József Attila verse arról szól, mit lát az ember, ha felnőve megpillantja magát a tükörben. Nekem pedig a Micimackó és a Csudálatos Mary jelentette a gyerekkoromat. De nemcsak gyerekversek kerültek a lemezre, hanem Juhász Gyula Meséje, Babits Mihály Szerenádja is. Bródy is írt egy olyan verset, az Elmúlt az éjjelt, amit ha úgy olvasok, gyerekvers, ha másképp, akkor szerelmes dal.

false

 

Fotó: Máté Péter

MN: Egészen különleges dal az Elmúlt az éjjel egy Halász Judit-lemezen; szomorkás, enyhén misztikus hangulat árad belőle.

HJ: Azon a lemezen még azt énekeltem, amit a zenészektől kaptam. Bródy válogatta a verseket – elmélyült irodalmi ismeretei vannak, megbíztam benne –, Szörényi Szabolcs, Tolcsvay Laci és Bródy írták a zenét. Azt hittem, nem lesz több albumom, ezért mindent el akartam mondani rajta magamról. Amikor a kisfiammal lementem a játszótérre, csak akkor vettem észre, hogy a gyerekek éneklik ezeket a dalokat. Ez úgy megtetszett, hogy elhatároztuk, a következőt már nekik írjuk.

MN: A borítón Szyksznian Wanda ráfestette az ön arcára a mesefigurákat, akikről énekelt. A hanglemezgyárban letiltották ezt a verziót, mondván, ne buzdítsák a fiatalokat hippiarcfestésre. Adódik a kérdés: önnek is volt hippikorszaka?

HJ: Nem lehetett. A színész nem határozhatja meg úgy a külsejét, mint a hippik, hiszen egyik este királynőt, a másikon szegény asszonyt kell játszania. Persze divatos ruhákat hordtam, de akkoriban a testfestést és a hosszú hajat sem tolerálták.

MN: A Hairt, a Jézus Krisztus Szupersztárt azért bizonyára szerette.

HJ: A Hairt háromszor is láttam: egyszer Londonban, kétszer Franciaországban. Forman filmje is élmény volt számomra. De én színészként nem a zenével, hanem azzal voltam elfoglalva, hol tart a nouvelle vague, és milyen színdarabot nézzek meg, amikor háromévente egyszer eljuthatok Nyugat-Európába. Akkoriban egyáltalán nem érdekelt a könnyűzene, csak az Illés, akiket személyesen is ismertem és kedveltem.

MN: A borítóincidens mellett mennyire szólt bele az életébe a politika?

HJ: Utólag megtudtam egy-két apróságot, de személyesen nem éreztem, hogy beleszólt volna. A Pisti… próbáinak idején esténként ugyan összeült Örkény és Várkonyi, és változtattak egy-egy mondaton vagy jeleneten, de nagy dolgokra nem emlékszem. Azok érezhették ezt, akiknek nem engedték, hogy megcsinálják a filmjüket vagy bemutassák a darabjukat. De ezek is színpadra, moziba kerülhettek néhány év múlva, mint például A tanú vagy a Pisti a vérzivatarban. Egyetlen darab volt, amit a próbaperiódus közepén állítottak le. A kör négyszögesítése egy népszerű szovjet író, egyébként a rendszer kegyeltje, Katajev darabja volt, ez a műve azonban indexes volt a Szovjet­unióban. Előtte nem fordult elő, hogy szovjet kultuszminiszter Budapestre látogatott volna, de ő, Furceva asszony pont akkor jött, amikor a bemutatót tartottuk volna. Jópofa, szellemes vígjáték volt, de Várkonyi leállította a próbát. Két év múlva került vissza újra a próbatáblára, változatlan szereposztásban és rendezővel. Sokáig nagy sikerrel játszottuk.

MN: Gondolom, akkor ön sem szólt bele a politikába.

HJ: Azt sem tudtam, ki a miniszterelnök. Tudtam, hogy van a Kádár, meg hogy 56 és az oroszok kimenetele tabu, de ezenkívül nem foglalkoztunk a politikával. Mindenkiben kialakult az öncenzúra intézménye. A 90-es években fantasztikusnak tartottuk, hogy megélhettük a rendszerváltást, eljött a szabadság ideje, és felszabadulhattak a bennünk rejlő liberális értékek, és elkezdtünk a politika iránt érdeklődni, de hamar megbántuk.

MN: A francia új hullámban mi fogta meg?

HJ: Minden: a Cahiers du cinéma, amibe Truffaut és korosztálya írt, Godard és az Éli az életét, amiben Anna Karina az elején nyolcvanféleképpen mondja el, hogy „felelős vagyok”. A Kifulladásig és a Bolond Pierrot, a Lőj a zongoristára! és a Jules és Jim, Truffaut szerintem legszebb filmje. Aztán, ahogy teltek az évek és az újdonságok beépültek az általános filmnyelvbe, elgondolkoztunk, vajon mit szerettünk annyira egy-egy régebbi filmen. A franciákat szép lassan leváltották a csehek, a Tűz van, babám! például az egyik kedvenc filmem lett. Emlékszem, én szinkronizáltam az egyik első, Magyarországra került cseh új hullámos filmet, Milos Formantól az Egy szöszi szerelmét. Abban az időben még levetítették nekünk szinkronizálás előtt a filmeket. Semmi kedvünk nem volt reggel 8-ra kimenni a stúdióba, de a férjemmel (Rózsa János filmrendező – S. T.) már hallottuk, hogy történik valami a cseh filmek környékén, így végül elmentünk. Jól tettük: őrületesen jó volt a film. Nekem szakmailag is fontos volt a cseh új hullám, mert a színészek kicsit másképp játszottak, nagyon hihető természetességgel, és sokat lehetett tőlük tanulni. És hát a cseh humor… Nálunk is ilyen abszurd módon zajlottak a dolgok – sokszor még most is –, ezért számunkra is mulatságosak voltak a filmjeik.

MN: Az anekdota szerint, mikor Várkonyi Zoltán meghívta a Vígszínházba, azt mondta: „Nehogy azt hidd, hogy femme fatale-okat fogsz játszani! Komika leszel!” Pedig, mint a francia új hullám rajongója, komolyabb, intellektuálisabb szerepekre vágyott.

HJ: Olyan volt a külsőm, hogy mindig nagyszájú, bolondos kislányokat játszattak velem. Szó se róla, el tudtam játszani ezeket, de közben világirodalmat olvastam, komoly filmeket néztem, és meg akartam szabadulni a bulvárízű szerepektől. A színházon kívül nem kötelező mindent elvállalni, így adódott, hogy akkor néhány felajánlott szerepet nem játszottam el.

MN: Mi volt az első intellektuális szerepe?

HJ: Filmek közül a Szerelmesfilm. De a filmeknél az is sokat számított, hogy miről szól, és ki rendezi. Fontos volt, hogy a barátaimmal dolgozzak, akik arról beszéltek, hogyan tudnak érvényesülni a fiatalok az idősebb generáció ellenében – ilyen volt Szabó Istvántól az Álmodozások kora –, vagy milyen szörnyű gyerekszemmel a felnőttvilág, és milyen nehéz felnőni benne – mint Rózsa János és Kardos Ferenc filmjében, a Gyerekbetegségekben. Szívesen játszottam bennük, dacára annak, hogy maguk a filmek sokszor érdekesebbek voltak, mint esetleg a bennük játszott szerepem.

MN: A francia új hullám a fiatalok lázadása volt a konvenciók, a „papa mozija” ellen. Önben is megvolt ez a lázadás?

HJ: Nyilván engem is jobban érdekeltek a mi generációnk problémái, mint a bulvárízű, félsikeres filmek. Akkoriban lépett színre az a filmes generáció, amelyik meg akarta mutatni a világnak, mi történik Magyarországon. Új formát, új nyelvet kellett kitalálniuk ahhoz, hogy itthon átengedjék a filmeket, kint pedig megértsék, mi és hogyan történik itt, a vasfüggöny mögött. És ez sikerült is nekik.

MN: Intellektuális vagy intuitív színésznek tartja magát?

HJ: Nem tudom megkülönböztetni a kettőt egymástól. Csak az juthat el a teljes átélésig, aki előtte végiggondolta a szerepet. Ha kihagy egy lépést, nem érti meg, miért cselekszik úgy az általa játszott karakter, akkor nem tudja elérni a kellő hatást. Nekünk a mestereink még azt tanították, hogy gondolkozzunk a szerepünkön. A rendező megbeszélte a színészekkel, hogy szerinte miről kéne szólnia az előadásnak, erről sokat beszélgettünk, majd elkezdtünk dolgozni a szerepünkön. Várkonyiék még azt kérték, „hozzunk valamit” a próbára, mutassunk valamit abból, amit játszani akarunk. Ha nem volt jó, akkor hoztunk mást, egészen addig, amíg össze nem állt a szerep. Ma már ez sokszor nem így megy. A rendező kitalál valamit, a színésznek pedig azt kell játszania. Ezekben az esetekben nekem nagyon hiányzik a valódi, közös színészi munka, a közös gondolkodás.

MN: Előfordult mostanában, hogy vitt ötletet, de nem hallgatták meg?

HJ: Az utóbbi években nem játszottam fontos szerepeket. Voltam néhány nagyon jó előadásban, mint a Hegedűs a háztetőn a Vígszínházban vagy Az ünnep a Pesti Színházban, de sok olyan szerepem volt, ami – utólag végiggondolva – nem volt fontos az életemben. Kivétel az Asszony a fronton, amit nagyon szívesen játszom, és amiről úgy érzem, valóban itt tartok most színészileg.

MN: Színházban ötven éve folyamatosan játszik, de a filmszerepei a nyolcvanas évektől megritkultak.

HJ: Az amerikai filmekben 60 felett is sokat dolgoznak a színésznők, Magyarországon viszont nem ez a jellemző, mert nem erről a korosztályról szólnak a filmek. A filmszerepek elmaradozásában az is közrejátszhatott, hogy a dalaimmal nagyon erős nyomot hagytam az emberekben, és elsőként mindenkinek ezek jutottak eszébe rólam. A rendezők pedig azt szeretnék, ha a filmbeli karakter csak az övék lenne, és az emberek nem gondolnának róla valami másra. Mindenesetre sajnálom, hogy így alakult, mert nagyon szeretek forgatni.

MN: „Úgy érzem, színészként sok minden maradt bennem” – írja a könyvében. Milyen az a Halász Judit, akit nem ismerhettünk meg?

HJ: Biztos sokat megmutattam volna abból, amit előadóként tanultam a gyerekekkel és a családokkal való kapcsolatomból. Ma már többet tudok a szerepformálásról és úgy en bloc a színészetről, mint 20-30 évvel ezelőtt. Most szívesen játszanék például bolond öregasszonyt, vagy simán egy mulatságos bolondot. Várkonyi idejében sok vígjátékot játszottam, és sokat is tanultam belőlük. Szívesen visszatérnék ehhez a műfajhoz, még ha az embereknek már nem is a komikaszerepek jutnak eszükbe rólam.

MN: Énekesként mindent meg tudott mutatni magából, amit meg akart?

HJ: Soha nem gondoltam magamra énekesként, csak jó versek ismeretére akartam biztatni a gyerekeket. De amióta én szerkesztem a lemezeimet, mindig találtam érdekes témát abban a világban, amiről énekelek. Időközben nagymama lettem, és észrevettem azokat a problémákat, amiket anyaként esetleg nem. Énekeltem a testvérekről és az apukákról is, miután odajött hozzám egy apuka az egyik koncerten, és megkérdezte, hogy csak anyukája, nagymamája és testvére van a gyereknek, apukája talán nincsen? Bródy a mai napig segít nekem, ő írja a téma- és címadó dalokat, de a többi verset, a költőket már én választom ki. Mostanában nem új témákon gondolkodtam, hanem azon, hogy milyen formában kéne megszólítani a gyerekeket. Kétségeim támadtak, hogy el lehet-e még adni a CD-ket. Lehet, hogy letölthető lemezt kéne csinálni, vagy csak pár dalt; esetleg egy könyvet néhány klippel és DVD-vel. Hál’ istennek, azért még jól fogynak a lemezeim, talán azért is, mert ma már családok járnak a koncertjeimre, ritkán éneklek csak gyerekeknek, ezért mindkét generációt meg kell szólítanom. Milnének, Lázár Ervinnek vagy Janikovszky Évának ez sikerült, rájuk gondolok példaként, és valami hasonló módon szeretnék szólni én is.

Neked ajánljuk