Szép Ernőből egyszerre három is van a színpadon. A szerző hirtelen megtriplázódása nem érzéki csalódás, hanem határozott rendezői koncepció: a regény szövege mégiscsak könnyebben adja magát színházi körülmények között, ha három Ernő osztozik meg rajta. Korban Tóth József áll legközelebb a sáncásásra 60 éves fejjel kirendelt íróhoz, míg Fodor Tamás inkább az idős, voltamozós Szép Ernőt idézi, Kovács Krisztián pedig az „ákácos” ifjúságot.
Már, ha mindezt beléjük látjuk, mert ha nem látjuk, mert épp nincs érkezésünk ilyesmire, akkor csupán a dramaturgia eszközei. Csakúgy, mint a színpadot benépesítő bábok: ők alkotják a sáncásók népes társaságát, a Pozsonyi úti urakat, akiket Szálasi ásni-halni küldött 1944 októberében. Nagy mázli, hogy Szép Ernő kisregényt írt, és nem a Háború és békét, mert bábokból már így is nagy torlódás van, de Szikszai Rémusz ötlete ettől még működik: a bábok hamar felnőnek a nem báb hármashoz. Simkó Katalin alakváltó konferansziéja pedig olykor még meg is előzi a regény legjobb szövegeiből mazsolázó, szomorú triót: a remeklő színésznő hol mondén kabaré-énekesnőként, hol teli torokból zsidózó keretlegényként, hol meg más minőségben uralja a teret, mintha a szomszédból, egy erősebb produkcióból ruccant volna át vendégszerepelni.
A komoly alkotói szándékok és ügyes színpadi megoldások sűrűjében egyedül Szép Ernő tűnik szótlannak egy kicsit, pedig váltott szájak produkálják fáradhatatlanul a legjobb Szép Ernő-s szövegeket. Aki nem olvasta az Emberszagot, arra jó eséllyel előnyösen hat e kétfelvonásnyi könyvajánló, aki meg igen, az szaladhat haza, hogy felüsse a könyvet: a magyar irodalom teljesen egyedülálló remeklését, a vérzivatarba csöppent csevegő hangú lírikus humortól sem tartózkodó, színpadon alig-alig visszaadható holokausztregényét.
Szkéné Színház, következő előadás: január 7.
