A Természetes Vészek Kollektíva és a Budapest Bábszínház előadása felszaggatja a műfajok közti kerítéseket: a színházon és táncon túl van benne báb, installáció, új média és dizájn is. Veres András rendezte, ám a szürreális színházi nyelv és a kortárs zene Árvai György művészeti elképzeléseit tükrözi. Nehéz a dramaturgiát követni, mert valóságos külön univerzumot építettek fel a színpadon. Mintha egy kiállítótér előtt ülnénk, és azt még eltakarják tüllel, amelyen egy vizuális költészeti projekt is zajlik folyamatosan, nehogy lássunk rendesen. Mintha folyamatosan újabb pop-up ablakok és hipertextek nyílnának meg, amikre már figyelni is képtelenség. A percepciós versenyben könnyen lemarad, aki színházat remélt. A hagyományos értelmet a Budapesti Bábszínház három színésze képviseli, ők alakítják Oidipusz gyermekeit, illetve hát testvéreit. Az ő felvetéseiken keresztül kellene megismerni a háttérbe szorult főhőst, aki Melis László zeneszerző alakjában egy eltakart szobában fekszik, és csak egy kivetítőn látható a „haldoklása”. Műhelyében apa maszkokat gyárt és kutatja a családi múltat rendületlenül. Antigoné néha kilép a jelenetből és bemegy a steril szobába, hogy lecserélje apja szemén a kötést. A géz levétele után semmilyen elszíneződés nem látható a szemeken, de újra és újra átvérzik a géz. Bűvésztrükk és filozófia. Vajon honnan jönnek Oidipusz fekete könnyei?
A párbeszédek a sitcomok hangulatát idézik, így legalább van, hogy megkönnyebbülve elneveti magát a közönség. Egyébként valóban karantén lesz a színpadból, ragad és tapad az egész. Ilyen értelemben lebilincselő az előadás. Táncosokkal valahogy mindig dinamikusabban működik a Természetes Vészek. Ilyen éteri szférákba ebben a ritmusban nem tudok felmászni a megadott idő alatt. Így hát a megelőlegezett örök jelenben maradok hoppon kicsit.
Trafó, november 28.
