„Megpróbálunk mindenkit megvédeni”

Upor László, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetője

Miután kiderült, hogy a Katona József Színház zaklatás miatt megvált Gothár Pétertől, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) is vizsgálatot indított a rendező ellen. A Gothár-ügyet felhasználva a kormánypárti sajtó és a NER prominensei az egyetemet is támadni kezdték. A kialakult helyzetről Upor Lászlóval beszélgettünk, aki jelenleg rektorhelyettesként irányítja az intézményt. Az SZFE szenátusa november végén őt jelölte rektornak.

Magyar Narancs: Milyen lépéseket tettek az egyetemen azután, hogy 2018 nyarán lezárták a Marton László ügyében indított etikai vizsgálatot?

Upor László: Megnyílt egy sor olyan csatorna, amelyen anonim módon be lehet jelenteni, ha valaki visszaélést, zaklatást tapasztal. Közel egy éve pszichológus is a hallgatók – meg persze a munkatársak – rendelkezésére áll. Sokan fordulnak hozzá életvitel-problémákkal, de zaklatás miatt még senki nem jelentkezett.

MN: Hogyan történik az anonim bejelentés?

UL: Meg lehet keresni a pszichológust, akit természetesen köt a szakmai titoktartás. Létesítettünk egy központi bejelentő ímélcímet, illetve a hallgatói önkormányzat tesztel egy saját kezelésű netes felületet ugyanilyen célból. Ezenkívül kitettünk egy szép nagy, lelakatolt dobozt, amelynek a tartalma csak a rektorhoz és a kancellárhoz jut el. Fontos jelezni, hogy csakis a legeslegfelelősebb kezekbe kerül a bejelentés, nem marad visszhangtalan, de nem is kerülhet illetéktelenekhez. Persze jobb volna, ha nem két meglett férfiról volna szó, ha legalább az egyikünk fiatal nő lenne.

MN: Hol van ez a doboz?

UL: Az Ódry Színpad előterében, egy olyan csücsökben, ahol nem látszol, ha belehajítasz egy papírt. Eddig nem került bele semmi. Persze kis közösség a miénk, nagyon nehéz anonim bejelentést tenni úgy, hogy ne lehessen utánajárni – már ha valaki utána akarna járni –, hogy kiről lehet szó. A fő kérdés az lesz, hogy át tudjuk-e alakítani a szemléletünket úgy, hogy senkinek ne legyen elfogadható, és senki ne legyen hajlandó elfogadni, ha olyasmi történik, ami nemkívánatos. Nyilván nem lehet tökéletesen kizárni az ilyen helyzeteket, de igyekszünk.

 

Fotó: Németh Dániel

Ráadásul iszonyatosan ingoványos talajon járunk, hiszen az a mester-tanítvány viszony, ami az oktatásunk jellemzője – sőt lényege –, olyan széles sávú kommunikációt feltételez, amelynek óhatatlanul része az érzelmi bevonódás, a lelki egymásra hatás. Kölcsönösen inspiráljuk egymást, a másik rezdüléseiből, reakcióiból építkezünk. Éppen ezért nagy felelősség, hogy mindenhol ismerjük és tiszteletben tartsuk a határokat, és ha azokat valaki átlépi, akkor kezdjen villogni a piros lámpa.

MN: Miután Gothár Péter felfedte, hogy őt bocsátotta el zaklatás miatt a Katona, az egyetem közleményt adott ki. Ezt írták: „A Katona József Színház által a tegnapi nap folyamán közzétett nyilatkozattal összefüggésben Gothár Péter, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára a mai napon megkereste az egyetem vezetőjét, és etikai vizsgálatot kért önmaga ellen. Az egyetem vezetősége haladéktalanul kezdeményezte eseti etikai bizottság felállítását.” Mi történt a rendező nyilatkozata és az egyetem közleménye között?

UL: Amint a neve nyilvánosságra került, behívtam Pétert, és volt egy hosszú beszélgetésünk, de már ezt megelőzően jeleztem a munkatársaknak és a fenntartónak, hogy amennyiben az (akkor még névtelen) ügy bármilyen módon érinti az iskolát, összehívom az etikai bizottságot. Ezt Gothár tulajdonképpen megelőzte azzal, hogy ő maga kérte a vizsgálatot. Innen kezdve csak azt az időt kellett kivárni, amíg rendesen lezajlik az eljárás. Sokan türelmetlenkedtek, hogy mi tartott ennyi ideig. Például az, hogy a dolog természetéből fakadóan nincs állandó etikai bizottság. Nem láthatunk a jövőbe, nem tudhatjuk, ki lesz érintett, érintettek pedig nem ülhetnek a bizottságban.

MN: Ki ül egy ilyen bizottságban?

UL: A három önálló intézetünk, valamint a doktori iskola és a hallgatói önkormányzat delegál egy-egy tagot. Rajtuk kívül az általános rektorhelyettes tagja a bizottságnak. Az ügy majdani esetleges élét elveendő, most a Magyar Művészeti Akadémiától és a fenntartó Innovációs és Technológiai Minisztériumtól (ITM) is hívtunk egy-egy megfigyelőt. Az MMA azt üzente, nem kíván megfigyelőt küldeni, tiszteletben tartják a bizottság integritását, a minisztérium pedig küldött egy képviselőt. A hamisító média egyik visszatérő „ütőkártyája” volt, hogy mi halogattuk, illetve el akartuk tussolni az ügyeket, ám Fekete Péter államtitkár úr kikényszerítette belőlünk a bizottság összehívását, és a minisztérium munkatársa jelenlétében már nem voltunk képesek elkenni semmit.

A valóság ezzel szemben az, hogy mire Fekete államtitkár, akinek egyébként intézményileg semmi köze hozzánk, elküldte (és egyben nyilvánosságra is hozta) a levelét, addigra az etikai bizottságot rég összehívtuk, és a megfigyelőket is meghívtuk. A minisztérium küldöttével nem mellesleg remek volt az együttműködés, ő tudná a leg­egyértelműbben bizonyítani, hogy egyik oldalról sem történt semmiféle befolyásolás, az ő részvételével fogalmazta meg a bizottság az állásfoglalását, aminek alapján azt a döntést hoztam, hogy megszüntetem Gothár Péter szerződését.

MN: Gothár elfogadta az egyetem döntését?

UL: Nem volt más választása, de nem is tiltakozott.

MN: Ezzel lezárult az ügy az egyetem mint munkáltató részéről?

UL: Péter nyugdíjasként, szerződéssel dolgozott nálunk, a szerződését azonnali hatállyal felbontottuk. Ő most már semmilyen jogi, gazdasági vagy egyéb viszonyban nem áll az egyetemmel.

MN: Az egyetem vizsgálatában részt vett egy pszichológus is, aki elbeszélgetett a hallgatókkal. A szakember Gothárral is leült beszélgetni?

UL: Nem. Gothárt a bizottság hallgatta meg, de jogos kérdés, ilyen esetben nem kéne-e az elkövetőt pszichológus tanácsadóhoz küldeni. Szerintem igen. De itt megint arról van szó, hogy mit lehet vagy nem lehet tenni, ha nem terelődik jogi útra az eset. Egy bíró ezt eldöntheti, mi nem. Sem a Gothár-, sem a Marton-ügy esetében nem történt feljelentés, nem volt rendőrségi vagy bírósági eljárás.

MN: A Katonában történtekből jól látszik, hiába marad anonim a bejelentést tevő áldozat, amint az ügy nyilvánosságra került, elkezdődik a találgatás a kiléte felől. Ha pedig valaki kiáll a nyilvánosság elé, mint tette ezt Sárosdi Lilla, aki elmondta, hogy Marton László zaklatta őt, azt azonnal megbélyegezi a közvélemény. Ez mind az ellen szól, hogy valaki felszólaljon. Hogyan segíthet ilyenkor az egyetem vagy a kirendelt pszichológus?

UL: A társadalom egésze és a politikai „kultúra” nagyon is fertőzött, rengeteg a visszaélés, a bántalmazás, rengeteg a kiszolgáltatott ember. És ha véletlenül föllépnek ellene, azt a közeg elég rosszul kezeli. Nem a megoldást keresik, hanem a szenzációt. És azonnal megjelennek azok, akik a „botrányból” tőkét akarnak kovácsolni. Ahogy most is.

 

Fotó: Németh Dániel

Aki ma bármelyik színházban vagy egyetemen bejelentést tenne, ezerszer meggondolja, látván azt, hogy mi történt a Katonával és a Színművészetivel. Ha sérelem ért, de hajlandó lennék harcolni a jogaimért, a többiek jogaiért a hasonló esetek megakadályozása érdekében, ugyanakkor azt látom, hogy az előttem járók kiállása elképesztő poklot szabadított a saját közösségükre, akkor inkább lenyelem a sérelmemet, mint hogy a társaimat hasonló cunaminak tegyem ki. Ez így abszolút kontraproduktív. Aki ma panaszt tenne, az támogató társadalmi környezet helyett egy nagyon durván kényszerítő közegben találná magát.

MN: Ebben a helyzetben mit tud mondani egy színházigazgató vagy egy egyetem vezetője? Miért bújjon elő az áldozat?

UL: Nem tudok mást, mint szelíd bociszemekkel őszintén kiállni évente kétszer-háromszor a közösségem elé, és azt mondani: isten bizony, mindannyiunknak az az érdeke, hogy a közélet tiszta legyen, hogy jó legyen együtt dolgozni, és senki ne érezze magát megalázva. Ennek érdekében azt tudom ígérni, hogy megpróbálunk mindenkit megvédeni, lehetőleg még az undok utóhatásoktól is. De a válságkezelés nem a vég-, hanem a kiindulópont. A következő évek egyik legfontosabb feladata a szemléletváltás a kis és a nagy közösségekben; a fölösleges hierarchikus szerkezetek korrekciója, a tekintélyelvűség felszámolása a tekintély lerombolása nélkül. A társadalomban, a közéletben, az alkotóközösségekben és az iskolákban is.

MN: December elején az ATV műsorában úgy nyilatkozott, hogy nem lát hátsó politikai szándékot az egyetemet ért támadások mögött. Ezzel szemben Janisch Attila, az SZFE tanára a narancs.hu-n megjelent publicisztikájában azt írta, hogy ami az egyetem ellen zajlik, szokványosnak mondható eljárás. Most épp’ az SZFE a kilövésre és bekebelezésre kiszemelt intézmény.

UL: Nekem személy szerint lehetnek indulataim, félelmeim, de egy egyetem nem lehet indulatos, nem félhet. Továbbra is próbálom azt gondolni, hogy nincs szó szervezett, tervszerű rombolási szándékról, ellenben vannak felelőtlenül, ostobán működő emberek, talán ostobán működő intézmények is, és mindenképpen létezik egy olyan propagandagépezet, amely valamiért nem az igazság kiderítésében, illetve az objektív tájékoztatásban érdekelt, hanem abban, hogy forrjanak az indulatok. Ott a konkrét hamisítás, a nettó hazugság, a tények folyamatos és rendszerszerű kiforgatása a divat.

Az a legnagyobb baj az ilyen típusú média működésével és a vele együtt járó politikai haszonszerzéssel, hogy ha tisztességtelen módon és eszközökkel a tisztességedet próbálják kikezdeni, akkor a tisztességbe vetett hitet rombolják, ami mindenkire visszaüt. A hitelesség hitelét veszik el. Ennek a lélekmérgezésnek a hatása súlyos és hosszú távú. A média egy részének hathatós tevékenysége az egyetem hírnevét nagyon nagy mértékben rombolta, és ennek már nem volt köze Gothár vétségéhez. Mindez eljutott a politika legmagasabb köreiig, ahol feltételezésekre, minősítésekre, kommentárokra alapozva egészen hajmeresztő állításokat és igényeket is megfogalmaztak.

MN: Kálomista Gábor azzal vádolta az egyetemet, hogy ott ideológiai és identitásnevelés zajlik. Kell-e az egyetemnek az ilyen szintű véleményekre is reagálnia?

UL: Erre már a hallgatóink is reagáltak – maguktól. Ez a vád ugyanis nemcsak totális képtelenség, de legalább annyira sérti a növendékeket, mint a tanárokat vagy a vezetést. Azt állítani valakiről, hogy te egy átnevelőtáborba jársz, vagyis önállótlan és agyatlan bábfigura vagy, aki hagyja magát átnevelni – nos, ennél sértőbbet egy hallgatóra, egy fiatal felnőtt emberre nem­igen lehet mondani. Egyébként megpróbáltuk megválogatni, mire reagálunk, azt is lehetőleg tömbösítve, hogy ne folyton ezzel foglalkozzunk.

Azt gondolom, hogy bizonyos közszereplők és újságírók egy alternatív univerzumban élnek, amely nagyon kevés közös pontot mutat a valósággal. Nekünk viszont a valóságban kell működni, filmeket csinálni, színházi produkciókat létrehozni, órákat tartani és órákat venni. Ettől rabol el túl sok időt az efféle fura alakokkal és az ő különös képzeteikkel való foglalkozás, és sok energiát emészt fel az ellenszél. Most mindenesetre szélcsend van, és remélem, hogy ez tartós marad.

MN: A „Színház- és Filmművészeti Egyetemért és a játék szabadságáért” címmel került ki karácsony előtt az a videó, amelyben sok-sok színésznő énekli Weöres Sándor A célról című versét. Mindenki ott volt, akire számítottak?

UL: Szívesen ott lettek volna még sokan, akik nem tudtak eljönni, néhányuk neve azért szerepel a felvétel végén. Másokhoz nem jutott el a kezdeményezés híre, mert nagyon gyorsan zajlott a szervezés. És persze van olyan is, akiről személy szerint azt gondolom, hogy jól tette volna, ha csatlakozik a többiekhez. De a lényeg az, hogy nagyon sokan, nagyon sokfelől eljöttek. Fiatalok és idősek, az alternatív és a kőszínházakból, a konzervatívabb és a liberálisabb gondolkodásúak, az SZFE-n vagy a Kaposváron végzettek, és olyanok is, akiknek nincs diplomájuk, „csak” nagyszerű színészek. Megható és üdítő kiállás volt. Szelíd gesztus, de erőt mutat és erőt ad.

(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. január 16-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)