„Páratlan izgalmasságú tömegpárbaj színhelye volt ma délután a Bandázs-féle vívóterem, ahol a karzaton óriási közönség jelent meg, hogy tanúja legyen a szenzációs lovagias affér éppoly szenzációs, mint fegyveres elintézésének. Mint ismeretes, a Pepita Színházban a múlt héten volt a »Három Teve« című operett premierje. Dr. Vese Tamás, az ismert kritikus másnapi kritikájában a darabról azt írta, hogy a szövege itt-ott homályos, máshol viszont világosan hülye; a zenéje pedig, kivéve a régi operettekből kölcsönvett részleteket, macskazene. A primadonnáról azt írta, hogy érdemei elismeréséül már régen a múzeumban volna a helye; a férjéről pedig, aki a tenorszerepet játszotta, azt írta, hogy hiányos képzettségénél és burkolt szelleménél fogva sokkal jobb tenoristának kéne lennie, mint amilyen. […] Kilencen provokálták a kritikust. A szerzők, az igazgató, a karmester, a rendező és több színész, mind a maguk, mind a hölgyek nevében, akik tudvalévően nem párbajozhatnak. Délután öt órakor álltak ki az ellenfelek, mind a tízen, karddal a kezükben. Kilencen rohantak dr. Vese Tamásra, és gulyáshúst aprítottak belőle.”
Bő évszázada, 1912-ben az Élet című társasági hetilap hasábjain jelent meg ez a szöveg, természetesen kroki, és nem valós beszámoló gyanánt. A karikírozott jelenség azonban nagyon is valóságos volt: a színikritikusnak még a polgári nyilvánosság korában is jócskán fel kellett készülnie a lovagias meg a kevésbé lovagias lefolyású atrocitásokra. Ez persze voltaképp a múlt századforduló újságíró-társadalmának egészéről is elmondható lenne, elvégre Molnár Ferenc egykorú vélekedése szerint egy újságírónak legelőször is azt kell megtanulnia, hogyan guruljon le egy lépcsőn. Csakhogy a színikritika zsánerének művelői gyakran az úri és úriasszonyi becsületfogalom, a művészi érzékenység, a rajongói elkötelezettség meg az intézményi és anyagi érdek elegyével találták szemben magukat. Ez az elegy pedig robbanékonynak bizonyult, különösen a fővárostól távolibb társulatok környékén, Kolozsvártól Nagykőrösön át Debrecenig, ahol bizony párbajra hívták ki vagy egyszerűen elverték a rossz kritika szerzőjét. Az egyik ilyen század eleji esetet még az amúgy e tárgyban ugyancsak leckéztetett fiatal Ady Endre is megörökítette, méltatva azt a debreceni tanárt és kritikust, aki kész volt duellálni egy színházrajongó kereskedősegéddel – és nem hivatkozott alacsony sorú kihívója párbajképtelenségére.
Másként zajlott le az az 1927-es pécsi eset, amelynek két főszereplője a helyi szubrett, Erényi Böske és a városi színikritikus, bizonyos Müller doktor volt. A társulat üdvöskéje néhány kedvezőtlen bírálat elolvasása után ugyanis azzal fenyegette meg az ítészt, hogy kutyakorbáccsal fogja elverni, mire az idők változásának jeleként a kritikus beperelte a színésznőt, akit aztán mérsékelt pénzbüntetésre ítéltek becsületsértésért.
Az alagi összecsapás
A sztereotip példák számosak, méghozzá a 19. század utolsó harmadában éppúgy, mint a 20. század első évtizedeiben, ám akadtak ennél cifrább esetek is, ahol éppenséggel a kritikusok léptek fel kezdeményezően. Ilyen volt az az 1901-es botrány is, melyben a Nemzeti Színház fiatal igazgatója, a majdani nagy színházi vezér és kártyabolond, Beöthy László egy magánlevélben használt kifejezés miatt került egy kritikus kardja elé. Merthogy Beöthy óvatlanul azt táviratozta a fővárostól épp távol lévő felettesének, az állami színházak intendánsának, hogy a rivális Vígszínházban bemutatott Herczeg Ferenc-darab, az Ocskay brigadéros lelkes kritikai fogadtatása: humbug. A szöveg indiszkréció révén nyilvánossá vált, mire az egyik kritikus, Kacziány Géza lovagias elégtételt követelt. Így aztán kardpárbajra került sor, melynek során a kritikus több könnyű sebesülés után is csak a segédei szavára volt hajlandó beszüntetni a harcot. A színigazgató pedig csupán ekkor, már a formális békülést követően jelentette ki, hogy a humbug amúgy egyáltalán nem vonatkozott ellenfele Ocskay-kritikájára.
Ugyanebben az esztendőben ráadásul két kritikus is fegyvert, méghozzá pisztolyt ragadott egymás ellen. Történt ugyanis, hogy egy hazánkban szereplő berlini társulat előadta Bjørnson Erőnkön felül című darabját, amelyről a Pesti Hírlap műbírálója, a szépíró Ambrus Zoltán nemcsak hogy lesújtóan vélekedett, de ítéletéhez még azt is hozzátette: kollégáinak túláradó lelkesedése nem Bjørnson drámaírói teljesítményének, hanem a Dreyfus-ügyben elfoglalt (filoszemita) álláspontjának szól. A korszak vezető kritikusa, Keszler József ezt egészében magára vette, és olyan goromba üzengetés vette kezdetét, amelynek csakis párbaj lehetett a vége. Ambrus Bródy Sándort és Herczeg Ferencet kérte fel párbajsegédnek, és ők kétszeri golyóváltásban egyeztek meg Keszler küldöttjeivel. Az alagi összecsapás azután Ambrus nadrágszakadásával és könnyű horzsolásával végződött, ám az ezt követő békülés nem bizonyult túlságosan őszintének vagy tartósnak. Keszler ugyanis később valósággal pikkelt a Nemzeti Színház igazgatójává előlépő Ambrusra, egyetlen tartós emlékű szállóigéje pedig épp a párbajsegéd Herczegre vonatkozott: „Wenn einer ein Antisemit ist, muss er bei mir mehr cselekmény haben!”
A színikritika ujjtörői
A két világháború közötti színikritika és színházi újságírás párbajhősévé azután a maga szerepkörét és annak elvi összeférhetetlenségeit igencsak nagystílűen kezelő Egyed Zoltán lett. A világháborús veterán és jól ismert fővárosi krakéler pisztoly- és kardpárbajok hosszú során keresztül védte úri becsületét, gyakran cikkeinek szenvedő alanyaival viaskodva. Képviselők, orvosok meg ügyvédek mellett ugyanis Egyed kihívójává, illetve kihívottjává vált például Pásztor Béla filmrendező vagy épp maga Jávor Pál. Egyed és Jávor lovagias ügye 1931-ben – miként az Vajda Pierre tavalyi Jávor-regénye, a Ripityom lapjain is olvasható – összecsapás nélkül rendeződött, miután a vezetősegéd békítő szózatára a két fél egymás nyakába borult. Baráti jellegű és Egyed felemás pozíciójára jellemző volt az a másik nevezetes párbaj is, amelyben ellenfele a vívó olimpiai bajnok és szintúgy zsurnaliszta Petschauer Attila volt. Az 1938-as duellumot az váltotta ki, hogy Petschauer írásban és élőszóban is megkockáztatott egy-két gunyoros megjegyzést Egyed színésznő-felfedezői ténykedésével kapcsolatban, épp akkor, amikor kollégája Karády Katalint készült minden sajtóbeli, színházi és filmes összeköttetése mozgósításával befuttatni. Előbb közönséges verekedés, majd Petschauer legnagyobb ijedségére kardpárbaj lett az esetből: a dühödten vagdalkozó Egyed végül csak kapott egy vágást a homlokára az amúgy csupán a védekezésre szorítkozó vívóbajnoktól.
A párbajoknak aztán hamar leáldozott, és mivel a következő korszak a kritikusok számára biztosította a hivatalosság rangját vagy legalább annak látszatát, fizikai atrocitásoktól már nemigen kellett tartaniuk. Egy-egy elszigetelt és elhallgatott eset még így is akadt, mint például a tenorista Joviczky Józsefé, aki a múlt század közepén állítólag egy nyaklevessel vett elégtételt valamely számára sértő operakritikáért: a pofozás áldozatának azonosítatlansága és az „állítólag” kötelező közbevetése azonban jól jelzi az idők meg a kritikusi tekintély változását. Ahogyan újabb változásról mesélhetnének a legutóbbi évek ujjtörős és egyéb fenyegetései is, de ezek már a kritikusi működés jelenkori szakmai kockázatához számítandók.
