Színikritika tollal és fegyverrel

Lőj a kritikusra!

Színház

A színikritikusokat sohasem volt szokás szentnek és sérthetetlennek tekinteni – sőt. Elagyabugyált, kardélre hányt és kutyakorbáccsal fenyegetett, vagy épp egymással párbajozó ítészek a magyar színház- és sajtótörténet régmúltjából.

„Páratlan izgalmasságú tömegpárbaj színhelye volt ma délután a Bandázs-féle vívóterem, ahol a karzaton óriási közönség jelent meg, hogy tanúja legyen a szenzációs lovagias affér éppoly szenzációs, mint fegyveres elintézésének. Mint ismeretes, a Pepita Színházban a múlt héten volt a »Három Teve« című operett premierje. Dr. Vese Tamás, az ismert kritikus másnapi kritikájában a darabról azt írta, hogy a szövege itt-ott homályos, máshol viszont világosan hülye; a zenéje pedig, kivéve a régi operettekből kölcsönvett részleteket, macskazene. A primadonnáról azt írta, hogy érdemei elismeréséül már régen a múzeumban volna a helye; a férjéről pedig, aki a tenorszerepet játszotta, azt írta, hogy hiányos képzettségénél és burkolt szelleménél fogva sokkal jobb tenoristának kéne lennie, mint amilyen. […] Kilencen provokálták a kritikust. A szerzők, az igazgató, a karmester, a rendező és több színész, mind a maguk, mind a hölgyek nevében, akik tudvalévően nem párbajozhatnak. Délután öt órakor álltak ki az ellenfelek, mind a tízen, karddal a kezükben. Kilencen rohantak dr. Vese Tamásra, és gulyáshúst aprítottak belőle.”

Bő évszázada, 1912-ben az Élet című társasági hetilap hasábjain jelent meg ez a szöveg, természetesen kroki, és nem valós beszámoló gyanánt. A karikírozott jelenség azonban nagyon is valóságos volt: a színikritikusnak még a polgári nyilvánosság korában is jócskán fel kellett készülnie a lovagias meg a kevésbé lovagias lefolyású atrocitásokra. Ez persze voltaképp a múlt századforduló újság­író-társadalmának egészéről is elmondható lenne, elvégre Molnár Ferenc egykorú vélekedése szerint egy újságírónak legelőször is azt kell megtanulnia, hogyan guruljon le egy lépcsőn. Csakhogy a színikritika zsánerének művelői gyakran az úri és úriasszonyi becsületfogalom, a művészi érzékenység, a rajongói elkötelezettség meg az intézményi és anyagi érdek elegyével találták szemben magukat. Ez az elegy pedig robbanékonynak bizonyult, különösen a fővárostól távolibb társulatok környékén, Kolozsvártól Nagykőrösön át Debrecenig, ahol bizony párbajra hívták ki vagy egyszerűen elverték a rossz kritika szerzőjét. Az egyik ilyen század eleji esetet még az amúgy e tárgyban ugyancsak leckéztetett fiatal Ady Endre is megörökítette, méltatva azt a debreceni tanárt és kritikust, aki kész volt duellálni egy színházrajongó kereskedősegéddel – és nem hivatkozott alacsony sorú kihívója párbajképtelenségére.

Másként zajlott le az az 1927-es pécsi eset, amelynek két főszereplője a helyi szubrett, Erényi Böske és a városi színikritikus, bizonyos Müller doktor volt. A társulat üdvöskéje néhány kedvezőtlen bírálat elolvasása után ugyanis azzal fenyegette meg az ítészt, hogy kutyakorbáccsal fogja elverni, mire az idők változásának jeleként a kritikus beperelte a színésznőt, akit aztán mérsékelt pénzbüntetésre ítéltek becsületsértésért.

 

Az alagi összecsapás

A sztereotip példák számosak, méghozzá a 19. század utolsó harmadában éppúgy, mint a 20. század első évtizedeiben, ám akadtak ennél cifrább esetek is, ahol éppenséggel a kritikusok léptek fel kezdeményezően. Ilyen volt az az 1901-es botrány is, melyben a Nemzeti Színház fiatal igazgatója, a majdani nagy színházi vezér és kártyabolond, Beöthy László egy magánlevélben használt kifejezés miatt került egy kritikus kardja elé. Merthogy Beöthy óvatlanul azt táviratozta a fővárostól épp távol lévő felettesének, az állami színházak intendánsának, hogy a rivális Vígszínházban bemutatott Herczeg Ferenc-da­rab, az Ocskay brigadéros lelkes kri­­tikai fogadtatása: humbug. A szöveg indiszkréció révén nyilvánossá vált, mire az egyik kritikus, Ka­cziány Géza lovagias elégtételt követelt. Így aztán kardpárbajra került sor, melynek során a kritikus több könnyű sebesülés után is csak a segédei szavára volt hajlandó beszüntetni a harcot. A színigazgató pedig csupán ekkor, már a formális békülést követően jelentette ki, hogy a humbug amúgy egyáltalán nem vonatkozott ellenfele Ocskay-kritikájára.

Ugyanebben az esztendőben ráadásul két kritikus is fegyvert, méghozzá pisztolyt ragadott egymás ellen. Történt ugyanis, hogy egy hazánkban szereplő berlini társulat előadta Bjørnson Erőnkön felül című darabját, amelyről a Pesti Hírlap műbírálója, a szépíró Ambrus Zoltán nemcsak hogy lesújtóan vélekedett, de ítéletéhez még azt is hozzátette: kollégáinak túláradó lelkesedése nem Bjørn­son drámaírói teljesítményének, hanem a Dreyfus-ügyben elfoglalt (filoszemita) álláspontjának szól. A korszak vezető kritikusa, Keszler József ezt egészében magára vette, és olyan goromba üzengetés vette kezdetét, amelynek csakis párbaj lehetett a vége. Ambrus Bródy Sándort és Her­czeg Ferencet kérte fel párbajsegédnek, és ők kétszeri golyóváltásban egyeztek meg Keszler küldöttjeivel. Az alagi összecsapás azután Ambrus nadrágszakadásával és könnyű horzsolásával végződött, ám az ezt követő békülés nem bizonyult túlságosan őszintének vagy tartósnak. Keszler ugyanis később valósággal pikkelt a Nemzeti Színház igazgatójává előlépő Ambrusra, egyetlen tartós emlékű szállóigéje pedig épp a párbajsegéd Herczegre vonatkozott: „Wenn einer ein Antisemit ist, muss er bei mir mehr cselekmény haben!”

 

A színikritika ujjtörői

A két világháború közötti színikritika és színházi újságírás párbajhősévé azután a maga szerepkörét és annak elvi összeférhetetlenségeit igencsak nagystílűen kezelő Egyed Zoltán lett. A világháborús veterán és jól ismert fővárosi krakéler pisztoly- és kardpárbajok hosszú során keresztül védte úri becsületét, gyakran cikkeinek szenvedő alanyaival viaskodva. Képviselők, orvosok meg ügyvédek mellett ugyanis Egyed kihívójává, illetve kihívottjává vált például Pásztor Béla filmrendező vagy épp maga Jávor Pál. Egyed és Jávor lovagias ügye 1931-ben – miként az Vajda Pierre tavalyi Jávor-regénye, a Ripityom lapjain is olvasható – összecsapás nélkül rendeződött, miután a vezetősegéd békítő szózatára a két fél egymás nyakába borult. Baráti jellegű és Egyed felemás pozíciójára jellemző volt az a másik nevezetes párbaj is, amelyben ellenfele a vívó olimpiai bajnok és szintúgy zsurnaliszta Petschauer Attila volt. Az 1938-as duellumot az váltotta ki, hogy Petschauer írásban és élőszóban is megkockáztatott egy-két gunyoros megjegyzést Egyed színésznő-felfedezői ténykedésével kapcsolatban, épp akkor, amikor kollégája Karády Katalint készült minden sajtóbeli, színházi és filmes összeköttetése mozgósításával befuttatni. Előbb közönséges verekedés, majd Petschauer legnagyobb ijedségére kardpárbaj lett az esetből: a dühödten vagdalkozó Egyed végül csak kapott egy vágást a homlokára az amúgy csupán a védekezésre szorítkozó vívóbajnoktól.

A párbajoknak aztán hamar leáldozott, és mivel a következő korszak a kritikusok számára biztosította a hivatalosság rangját vagy legalább annak látszatát, fizikai atrocitásoktól már nemigen kellett tartaniuk. Egy-egy elszigetelt és elhallgatott eset még így is akadt, mint például a tenorista Joviczky Józsefé, aki a múlt század közepén állítólag egy nyaklevessel vett elégtételt valamely számára sértő operakritikáért: a pofozás áldozatának azonosítatlansága és az „állítólag” kötelező közbevetése azonban jól jelzi az idők meg a kritikusi tekintély változását. Ahogyan újabb változásról mesélhetnének a legutóbbi évek ujjtörős és egyéb fenyegetései is, de ezek már a kritikusi működés jelenkori szakmai kockázatához számítandók.

 

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.