Színház

A jelen fontosságáról, a zabolázatlanságáról és a tündöklő középszerről beszélt, mi Kaposvárról, Spinoza-beli koncertjéről kérdeztük és Pintér Béláról.

„Mi nem hátranézünk, hanem tükörbe” – így kezdődött a maratoni felolvasóest, amelyet tegnap tartottak a Centrál Színházban, megemlékezvén a 70 éve történt magyar holokausztról.

Rosszul kezdődik. A véleményalkotásra, sőt színpadra lépésre ösztökélt közönség motiválatlan és ötlettelen, egyrészt mert általában már csak ilyen, másrészt mert még nem látott semmit, ami megmozgatta volna. Ez a felvezetés már csak azért is fölösleges, mert maga az előadás néhány jelenet után és az erőltetett bevonási kísérlet nélkül is torkon ragad, és el sem ereszt a végéig.

A Független Színház Szent tehenek című akciószínházi előadásában és kirekesztési útmutatójában jelenetek: Csuszláger Jancsikának a párttitkár szerint el kell vinnie a balhét mindjárt az elején, a Fővám téren.

Tizenöt akrobata és előadóművész, magas fordulatszámú pörgés, multimédiás kiegészítők, rock és elektronikus kísérőzene: erre számíthatunk a kanadai újcirkusz képviselőitől a hamarosan Budapestre érkező, iD című produkcióban. Az 1993-ban alapított Cirque Éloize rendezőjével beszélgettünk telefonon.

A választások előtti hétre időzítették A Párt című darabot, van várakozás tehát (és küzdelem bejutni a Trafóba, mindössze háromszor játsszák). A darab elején megalakul az A Párt nevű zenekar: a közvetlen, lágy, fiatal francia színésznő, Juliette Navis jelenti be mindezt. Majd megkéri a nézőket, hogy tegyenek egy igaz állítást Magyarországról. A magyar néző nemigen szereti az efféle megszólítást, ritkán tud neki jól megfelelni - reputációnk: zárkózottak, komolyak vagyunk, kevéssé spontának és felszabadultak.

A Mesterkurzus szorongásos, érzelmileg túlfűtött Sosztakovicsaként mutatkozott be Székesfehérváron, és a fekete mágusok szellemi fölényét mutatja meg a Mester és Margarita Wolandjában. Jelenleg a Platonovot próbálja a Radnótiban.

A kamaszoknak láthatatlan a fasizmus, a tízévesek tudata pedig két világ közt vergődik. Többek között ez is kiderült a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ konferenciáján.

Sokféle politikai színházat látni ma - az alul lévők történeteit, a hatalom birtokosainak ádáz munkálkodását, látni tragédiát, komédiát, pásztorjátékot, komikus pásztorjátékot, hogy Poloniust idézzük a Hamletből. De most már látni azt is, mi jön utána: amikor a pusztításból hátramaradt hullahegyeket valakik majd szemügyre veszik. Amikor mindennek vége, és itt az új erő, az új hatalom. Mert a Hamlet a pusztítás maga és az utána következő dráma egyszerre. Hogy kicsoda Fortinbras, és hogyan ábrázolják az utolsó jelenetben, ugyanúgy politikai kérdés, mint hogy mi történt előtte abban az öt felvonásban.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora volt az elmúlt nyolc évben. Képzési reformokról, oktatáspolitikáról és színházi területfoglalásról beszélgettünk, Sztanyiszlavszkijtól Kerényi Imréig.

Az új Nemzeti eredetileg a János vitézzel nyitott volna, a mű színreállítását Vidnyánszky Attila válasznak szánta Alföldi rendezésére, aki a népszerű dalművet rendezte meg. Most már érthető, hogy miért nem így alakult: egy családi előadás nem lett volna alkalmas programot hirdetni.

Bereményi Géza saját darabját rendezte a saját színházában, a Tháliában. A Kincsem leginkább az elvtelen belenyugvásról szól, pedig láthatóan nem ez a szándéka.

Sokat vártam A zsidótól, mert Vinnai András fergeteges Lefitymálvájához hasonlóan a zsidósággal kapcsolatos tabuinkat veszi célba, legalábbis így indul. Mucsi Zoltán igazgatója egész szótárat gyárt a zsidó szó udvarias kikerülésére: judaista származású személyek, internacionalisták, hebroniták, farizeusok.