Problémavakság – színház-pedagógia és mai mesék

A kamaszoknak láthatatlan a fasizmus, a tízévesek tudata pedig két világ közt vergődik. Többek között ez is kiderült a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ konferenciáján.

A Mai mesék – összetett témákról fiataloknak című háromnapos rendezvény erős programjába bekerült Kárpáti Péter drámaíró workshopja vagy Nahalka István pedagógiai okfejtése is, azonban a konferencia kulcselőadása Cziboly Ádám pszichológus saját színházi nevelési kutatását prezentáló előadása volt, amely nemcsak elméleti háttért nyújtott a megjelent drámapedagógusoknak, hanem aktuális, a fiatalokat érintő problémákra világított rá. Cziboly a 2012/13-as színházi évadban 118 színházi nevelési programot vizsgált meg Magyarországon (eredményeiket könyvben is publikálták: Bethlenfalvy Ádám–Cziboly Ádám: Színházi nevelési programok kézikönyve 2013, L’Harmattan, 2013 – a szerk.). Arra az öt alappillérre koncentrált, amelyekből a történetválasztás és történetalkotás módja következik: alapanyag, téma/fókusz, problémafelvetés módja, feldolgozás módja, történet és feldolgozás viszonya. A legfontosabb kérdés, hogy mitől lesz egy színházi nevelési program mai mese, tehát mitől lesz olyan erős a történet, hogy érvényesen meg tudja szólítani a gyerekeket, illetve kamaszokat.

Kárpáti Péter workshopja

Fotók: Galló Rita

A színháznevelési programok sokféle alapanyagból dolgozhatnak: kortárs drámák, megtörtént események (például a West Balkán tragédiája), de természetesen klasszikus darabok is felhasználhatók, akárcsak az ún. Klassenzimmerstückök, amelyek kifejezetten osztálytermekbe készülnek. Cziboly elmondta, hogy a fókuszban általában társadalmi kérdések vagy életkori sajátosságok állnak. Talán nem meglepő adat, hogy társadalmi probléma címszó alatt a legtöbben a hatalomgyakorlás és az ideális vezető, a romákkal és fogyatékkal élőkkel szembeni előítéletek, illetve a média és a manipuláció problémakörét választották. „Azt gondolom, hogy ezek a központi témák eléggé beszédesek abból a szempontból, hogy a 2012/13-as színházi évad második felében Magyarországon történt ez a felmérés. Egy másik országban vagy másik időszakban talán másfajta központi témákkal találkoztunk volna” – mondja Cziboly, aki szerint ez mindenképpen érdekes korlenyomat. A munkafolyamat során a legfontosabb elemnek a feldolgozás módja tűnik. Idetartozik a darab előtti felkészítő foglalkozás, az előadásba illesztett dramatizált beszélgetések, „játékok”, illetve a műsort követő lezáró munka. De mi van akkor, ha a gyerek egyáltalán nem reagál a felvetett problémákra? Cziboly erre az esetre a Mario és a varázsló című Thomas Mann-regényt feldolgozó darabot említette. A művet elit gimnáziumok diákjai nézték meg, akiktől a végén megkérdezték, szerintük miről szólt a darab, és tudják-e valahogy Magyarországhoz kötni. A válaszok megdöbbentőek voltak: „ez egy könnyed darab, nem egy mély irodalmi mű”, illetve „a bűvésztrükkök miatt gyerekeknek való”. Magyar viszonylatban pedig semmihez sem tudták kötni a látottakat. „Érzékelhető volt egyfajta tendenciaszerű, kölcsönös problémavakság. Az alkotók generációja adott jelenséget problémának él meg, adott jelekhez egyértelmű jelentést társít, de ezeket a problémákat és jeleket a Z generáció tagjai sokszor nem is érzékelik. Ami valószínűleg fordítva is így van” – véli Cziboly. Éppen ezért fontos, hogy a feldolgozás során valamilyen módon érintve legyenek a gyerekek, hogy lássák a problémákat. Ebben segíthet a felkészítő foglalkozás, ami nem feltétlenül pótolja a tárgyi tudás hiányát, de segíthet abban, hogy a gyerek átélje a szituációt.

A konferencia során nemcsak a kamaszlélekhez kötődő pedagógiai módszerekről volt szó, hanem az egészen kicsi gyerekek történetekhez, mesékhez való viszonyáról is. Dr. Kádár Annamária mesepszichológus előadása a mese hatalmáról üde színfolt volt a programban. Kádár munkája során egyszer több mint ezer gyerek meséjét vizsgálta meg, amiből elég vicces és tanulságos dolgok sültek ki. „A kilenc-tíz éves kor nagyon fontos fejlődés-lélektani állomás, mert ekkor van vége a mesére való beállítódásnak, és ekkor kezdődik elég intenzíven a valóságra való figyelem” – kezdi Annamária. Éppen ezért a gyerekek mesei keretbe foglalták a mindennapi, reális eseményeket. Ennek fényében születtek történetek a tündérekről, akiket csak este nyolcig engedtek el bulizni, illetve az állatokról, akiknek erdőadót kellett fizetniük. Vicces sztorik ide vagy oda, Kádár szerint sokat tanulhatunk felnőttként is a mesékből. A mesehősöket elemezve olyan életviszonyulás tárul a szemünk elé, ami igencsak példamutató lehet a hétköznapokban. A mesehős például azonnal elindul szerencsét próbálni, anélkül, hogy felkészülne vagy átgondolná az esélyeit. Az út során pedig sohasem adja fel, bármilyen problémával szembesül, mert mindig van megoldás, mindig van hajtóerő és motiváció. A valóságban az emberek szeretik halogatni a feladataikat, a megpróbáltatások előtt esélyeket latolgatnak, készülnek, vagy éppen távlati célokat tűznek ki. Nem tűnik ostobaságnak egy-egy fáradt nap után a gyerek meséiből energiát nyerni, átgondolni a főhősök életigenlését és bátorságát. Mindenkinek megvannak a maga sárkányai, kérdés, hogy a halogatás és a félelem, vagy pedig az azonnali próbatétel a kifizetődőbb.

A programsorozat elméleti előadásai mellett a résztvevők a gyakorlatban is megnézhették, hogyan is zajlik egy színházi nevelési program. A Káva Kulturális Műhely Az emlékezés drámái – Szobor című, középiskolásoknak szóló előadását a 2008-ban és 2009-ben romák ellen elkövetett magyarországi gyilkosságsorozat ihlette. A főként drámapedagógusokból álló közönség úgy figyelte a tizenöt fős fiatal közönséget, mint a ketrecben ülő kísérleti majmokat. Vajon hogy reagálnak a látottakra, hallottakra? Az előadás menetébe több foglalkozást illesztettek az alkotók, amelyek során értelmezhették a jeleneteket. A darab központi kérdése az volt, hogy a faluban, ahol megöltek egy ártatlan fiút, pusztán azért, mert roma volt, állítsanak-e szobrot az emlékére. A foglalkozások során kiderült, hogy a kamaszoknak lövésük sem volt a valódi gyilkosságsorozatról, azonban igen ötletesen reagáltak bizonyos helyzetekre, érezték a dilemmát – és a végén érdekesen döntöttek. Szavazhattak ugyanis, hogy mint a falu lakói, akarják-e az emlékművet. Nagy többséggel nemmel szavaztak. Az előadást követő szakmai beszélgetésen az alkotók és drámapedagógusok arra jutottak, hogy ez a nem valószínűleg a szobornak szólt, nem pedig magának a gesztusnak. Az emlékmű ugyanis eléggé kiverte a fiataloknál a biztosítékot. „Nekem a szoborral volt problémám. A szobor formája szerintem a megosztottságot jelképezte. Ha egy szimpatikusabb, könnyebben elfogadható szobor lett volna, akkor valószínűleg igennel szavazok” – fejti ki véleményét kérdésünkre Petra. A kiscsoportos foglalkozásokból egyébként az derült ki, hogy a gyerekeknek semmiféle kapcsolatuk sincs a köztéri szobrokkal, nem tudják mire valók. Újabb érv a hasonló darabok létjogosultsága mellett.

Marczibányi Téri Művelődési Központ, április 30.–május 2.