A kabaré egyik pillanatról a másikra komolyra fordul, A mi osztályunk szellemében (a szintén lengyel szerző, Tadeusz Słobodzianek Dráma Laboratóriumában készült Palyga darabja). A tanári értekezlet résztvevőiről sorra derül ki a fájó igazság: ők vagy szüleik a negyvenes években kollaboránsok és a zsidók deportálásának haszonélvezői voltak. Az előadás azt állítja, hogy az elhallgatásokból és a tudáshiányból fakad az antiszemitizmus. Milyen igaz, ki vitatkozna ezzel?
Az a kérdés, hogy a színháztól olyan állításokat várunk-e, amiket már eleve tudunk. Igényeljük a bekarikázott mondanivalót? Hiszünk abban, hogy a hegyi beszédek társadalompedagógiailag hatékonyak? Emberileg hitelesnek találjuk, hogy vad antiszemiták az igazság bajnokaiként követelik egymástól a múlttal való szembenézést? Még az is lehet, hogy a lengyel közönségnek ez hiteles, mert bár sok a párhuzam a két társadalom között, kevés eddigi tapasztalatom szerint a lengyel színházkultúra a miénknél kevésbé cinikus, nagyobb lelke van, jobban tűri a pátoszt is. A zsidó amolyan jól megcsinált színdarab a maga következetlenségeivel, de Szabó Máté rendezőnek legalább azzal biztosan kezdenie kellett volna valamit, hogy nálunk didaktikusan hat. Mert így hiába ad bele mindent a három nagy színész, Katona László, Mucsi Zoltán és Tamási Zoltán (sajnos Egri Kati és Sárközi-Nagy Ilona játéka az előbbiek mellett halvány, egész más ízlést követ), az eredmény kontraproduktív. Lelki fröccsnek hangzanak a sokkolónak szánt mondatok, és a néző vagy szomorú egyetértéssel bólogat, vagy szégyenlősen kikapcsol.
Szkéné Színház - Nézőművészeti Kft., március 8.
