Magyar Narancs: Több mint négyezer előadással a világ negyvenhat országában, tizenkét cirkuszművészeti díjjal a hátuk mögött miben látja a Cirque Éloize térhódításának a titkát?
Jeannot Painchaud: Kezdetben csak az a vágy fogalmazódott meg bennünk, hogy egy új formáját találjuk meg a cirkuszcsinálásnak. Nem elhanyagolható tény, hogy a kortárs cirkusz Québecben született meg, abból az igényből kiindulva, hogy Kanadában nem volt a cirkusznak hagyománya. Érdekességként említem, hogy éppen a Budapesti Cirkuszművészeti Iskolában végzett tanfolyamon szerzett tapasztalatok hatására kezdtek el nálunk is cirkusszal foglalkozni, ez adott lökést a Montreali Nemzeti Cirkusziskolának és az újcirkusz mozgalomnak Québecben, amely a budapesti hatást követően más művészeti ágak bevonásával fejlődött tovább. A mi társulatunk kezdettől ötvözte a táncot, a színházat, az akrobatikát.
MN: Az iD című előadásuk a West Side Story bandaharcát idézi.
JP: A téma eredendően az identitás köré épül, abból indul ki, hogy az egyén miként találja meg a helyét a városban, miként fejezi ki magát ebben a közegben. Az előadás a városi táncok és a cirkuszművészet találkozásáról is szól - mindkét terület képviselőit elsősorban a szívük, nem pedig az intellektusuk mozgatja. Nagyjából hat éve öltött formát ez az előadásunk, amikor Dél-Koreában voltam, mert egy ottani mesterséges sziget megnyitójára látványos show-t rendeltek tőlünk. A szállodai szobámból kinézve felhőkarcolókat láttam magam körül. Elképzeltem, ahogy az akrobaták a városon keresztül szállnak, épületről épületre ugrálnak egy trambulinról. Ez az első kép az iD záróképének felel meg az ugrófallal. Egyszerűen lenyűgözött a szabadság gondolata, a mélybe szállás egy városi világba, amit fiatal, energikus táncosok népesítenek be.
MN: Milyen előképzettséggel került a cirkusz vonzáskörébe?
JP: Utazni és megélni azokat a tapasztalatokat, amiket az élet hoz elém: ez volt az elsődleges célkitűzésem. A Montreali Nemzeti Cirkusziskolában képeztem magam, majd hagyományos cirkuszművészekkel dolgoztam Európában. Főként kabarékban léptem fel, később eljutottam cirkuszfesztiválokra is. Zsonglőrmutatványokkal, kerékpáros akrobata számokkal mulattattam a közönséget, mielőtt a barátaimmal megalakítottam a társulatot, és rendezni kezdtem.
MN: Mit tart fontosnak a színpadi munkájában?
JP: A hagyományos cirkuszi alapokon nyugvó akrobatika társítását a modern mozgáselemekkel, vizuális eszközökkel és a rocktól a hiphopig terjedő hangzásvilággal.
MN: Olvasni lehetett, hogy meghallgatásokon választják ki a különböző szakmai háttérrel érkező zsonglőröket, akrobatákat, táncosokat, akik, ha kell, beugranak egymás helyett, sőt mindenféle egyéb munkát is elvállalnak a takarítástól az öltöztetésig.
JP: A technikai tudással szinte egyenrangú jelentőségű a művészek fiatalsága, dinamizmusa, személyes hozzájárulása, fantáziája. Nagyjából egy évet vesz igénybe az alkotási folyamat az ötlettől a megvalósulásig. A téma kidolgozását a casting követi, majd az akrobatikus terv kialakítása, amelyben az akrobaták több számban is színre lépnek. A mozgás, a tánc, a színpadi játék mindegyiküknél alapfeltétel. Ezután jön az alkotói csapat, a jelmezek, a zene, a díszlet, a koreográfia öszszeállítása.
MN: Mondhatni, nagy elődjük, a Cirque du Soleil után törtek be a nemzetközi porondra. Riválisként tekintenek egymásra?
JP: Ugyan! Hozzávetőlegesen egy korosztályt képviselünk, csak éppen más módon viszonyulunk a cirkuszhoz. Mindig is jó kapcsolatot ápoltunk egymással, aminek ékes bizonyítéka, hogy stratégiai partnerkapcsolatban állunk. Művészi szempontból az a különbség közöttünk, hogy a mi előadásaink jobban kötődnek a valósághoz, a hétköznapi életből merítenek témákat.
