Magyar Narancs: Mi volt önnek fontos Haydnnak ebben a darabjában, és miért esett a választása a Vasúttörténeti Parkra?
Kovalik Balázs: A darab csodálatos egyszerűsége ragadott meg: két, egymást őszintén szerető ember tiszta, hősködés és felesleges drámaiság nélküli, egyszerű gesztusokkal történő ábrázolása. Ehhez pedig remekül illett az események középpontjául szolgáló gőzmozdony, és persze annak a lelke is, mert egy gőzmozdonynak egész biztosan van!
MN: A különleges helyszínválasztásokkal a szimbolikus kiszakadás a célja a színházi világ sokat kritizált légköréből, vagy ez pusztán alkotói kalandvágy?
KB: Tekinthetjük szimbolikus jelentőségűnek is, de az is biztos, hogy nagyon szeretek olyan területen dolgozni, ami kiszabadítja az ember fantáziáját a színházi közegből. Életem első komolyabb, Münchenben bemutatott rendezése is egy botanikus kert teleltetőjében zajlott. Ezeken a helyszíneken minden sokkal valóságosabbá válik, minden sokkal kézenfekvőbb és kézzel foghatóbb, a díszleteket nem csak a fantázia szüli. Ilyenkor arra törekszem, hogy ne a színházat vigyem be valahová, hanem azt használjam, ami a helyszínen rendelkezésemre áll. Valahogy mindig ezek maradnak a legérdekesebb projektek is, akár a szentendrei malomban, a győri zsinagógában, a miskolci fűtőművekben vagy most, a Vasúttörténeti Parkban bemutatott operára gondolok.
MN: A nem színházi környezet mennyiben okoz nehézséget egy előadás megrendezése során?
KB: A nehézségek pusztán színpadtechnikai jellegűek. Az ott dolgozó emberek, miközben teszik a maguk dolgát, azt látják, hogy amott meg valakik operázgatnak, s mivel a hétköznapi munkavégzésükben nincs jelen a színház, gyakran nem értik az elképzeléseink értelmét. Ha például a vonatnak a jelenet szerint ki kell mennie a teremből, akkor a váltónak is úgy kell állnia, hogy ki tudjon menni, s nem lehet közben más mozdonyokat irányítgatni egyik garázsból a másikba, máskülönben leáll az előadás. Ezek azonban csak technikai malőrök, az viszont sokkal fontosabb, hogy maguk az előadók számára a választott helyszínek egészen más dimenzióba helyezik a történéseket. Testközelből tapasztalhatnak meg máskor festett játékelemeket, mint a Könnyek tava a Kékszakállúban vagy egy villámsújtotta, szénné égett ember a Philemon és Baucisban. Ehhez csak némi víz és egy kupac szén kellett, az énekesek pedig végtelenül boldogok voltak.
MN: Az előbb egyszerű, emberi gesztusokról beszélt, néhány nemrég adott interjújában a művek szürreális értelmezési lehetőségei mellett érvelt, a fentiek viszont valamiféle Dogma-filmes realizmusra utalnak. Nem nehéz ennyi mindent összeegyeztetni?
KB: Én ezen soha nem gondolkodtam, mindig akkor derül ki, éppen mi határozza meg alapjaiban a gondolkodásmódomat, amikor befejeztem a művet. Az kétségtelen, hogy a kezdetektől ódzkodtam a realista ábrázolásmódtól, mert meggyőződésem, hogy festett díszletek között lehetetlen naturalizmust előállítani. De nem is tartom szerencsésnek az ilyen irányú próbálkozásokat, ezért nekem rendre szükségem van valami elemelésre, akár a helyszínválasztást, akár a megvalósítást veszem alapul. A legvénebb Turandot-rendezésem is tele van erre utaló elemekkel, még ha ma némelyiket időnként túl nyersnek, túl fiatalosnak is találom.
MN: S mi befolyásolta leginkább a Fidelio rendezése során? A vallásos utalásokat a témában meglévő motívumok követelték ki, vagy az opera, a színjátszás szakrális eredetéhez akart visszatérni?
KB: A darab struktúrájában és a szövegkönyvben magában benne van ez a naiv, falusiasan őszinte, szinte rózsaszínű hit. Másrészt dramaturgiailag maga a történet is valóban erősen reflektál a bibliai szenvedéstörténetre - erre már a Beethoven-opera eddigi történetét meghatározó romantikus gondolkodásmód is erősen épített, amikor a történéseket Krisztus kínszenvedéséhez mérte. Engem Beethoven darabjában kétségkívül leginkább a hit működése érdekelt, és bárki bármit is mond, részemről szó sem volt sem provokációról, sem paródiáról vagy karikatúráról.
MN: Pedig a premieren látható mosolya sokak szerint arra utalt, hogy számított a fogadtatásra...
KB: Ugyan, dehogy számítottam rá, őszintén meglepett a háromtucatnyi ember hőbörgése! Amikor a bemutatón kijön a rendező a színpadra, igyekszik mosolyogni a közönségre, s én is csak ezt tettem. S mert mindez a füttykoncert alatt történt, most azt gondolják, provokálni akartam. Ezt azok akarják elhitetni másokkal, akik úgy vélik, amit ők mondanak, az maga a kinyilatkoztatás. Amúgy a zajos fogadtatás - és ezt tegyük idézőjelbe, mert a háromtucatnyi pfujoló mellett a publikum egyöntetűen nem utálta el a darabot - szervezett akciónak tudható be, ezt ma már pontosan tudom. Ez viszont elkeserítő, mert tipikusan magyar történetként megint mindenről szó esik, csak a lényegről nem. Mert ha valaki a darabot megnézi, érteni véli, de ennek ellenére nem tetszik neki, az rendben van. Örülök az ellenvéleménynek is. De eleve elutasítani valamit, és a nemtetszés kifejezésének ürügyén belerúgni másokba, az nem korrekt dolog.
MN: A támadás az ön személyének szólt, a téma feldolgozásának, netán a hazai operaélet belső viszonyaiból következett?
KB: Egy permanensen személyeskedő ország viperaházának művészeti igazgatója vagyok. Mit gondoljak? Nem hiszem, hogy az elutasítás egy műértő közönség szakvéleménye lett volna. Nyilván sok embernek nem tetszik, amit csinálok. Sokaknak meg igen. Amióta vezető szerepben vagyok, természetesen megszaporodtak az ellenségeim is. A döntéseim már akkor érdekeket sértenek, amikor eldöntöm, két énekes közül melyik énekli a főszerepet. A büfében aztán lehet fröcsögni, prüszkölni és hülyeségeket állítani, szervezkedni. Sajnos Magyarországon csak egy operaház van, és mindenki itt szeretne énekelni, sőt egyesek úgy gondolják, az intézmény feladata a több száz magyar énekes foglalkoztatása és eltartása. Amúgy nem gondolom, hogy érzéseket sértve nyúltam volna a témához, még akkor sem, ha egyesek istenkáromlással, vallásgyalázással vádoltak. A Vatikánban kapható pápanyalókák, a spanyol háztartásokban lépten-nyomon előforduló, kék izzófüzérrel megvilágított Madonna-szobrok mennyivel inkább felelnek meg a vallási követelményeknek? Miért érezzem pont én magam a Sátán ivadékának? Pláne akkor, amikor egy ferences szerzetes az egyházközségi lapjában védelmébe veszi a rendezésem, kifejezetten örömét fejezve ki az értelmezésem kapcsán.
MN: Nemrégiben akaratomon kívül belehallgattam az utcán két operaházi muzsikus beszélgetésébe. Õk azt kifogásolták, hogy rendezéseiben a színpadi látvány és az akció általában a zene elé furakszik.
KB: Szó sincs róla, hogy a zene háttérbe szorulna, ez elő sem fordulhat - ezzel nem értek egyet! A műfajt már kitalálásakor is akciódús műfajnak tekintették, hiszen az opera a zene, a színház és a tánc elegyítéséből született. Monteverdi, Rameau, Lully kora barokk operáinak librettóiban azt látjuk, hogy "itt jön egy kis balettzene, majd egy szekér alászáll a felhőkből", hogy aztán "Poszeidón felbukkanjon a habokból". Ismerünk olyan korabeli előadásokat, ahol vízzel árasztották el a földszintet, hogy ott az énekesek hajókon dalolva játsszák el a történetet. Mi ez, ha nem folyamatos akció?
MN: Nyilván van egy pont, ahol már roppant zavaró az akció.
KB: Az emberek befogadóképessége az évek során letompult, s azzal védekeznek, hogy nem tudnak egyszerre három dologra figyelni. Sajnos ez előfordulhat, de bele kell-e törődni? De van itt egy másik, sokkal lényegesebb, ugyanakkor jóval rejtettebb probléma is. Megnézte a bemutatót egy híres német opera-énekesnő, aki az előadást követően elmondta, hogy számos alkalommal énekelte már Leonóra szerepét, de ez volt az első rendezés, ami igazán tetszett neki. Mert, valljuk be őszintén - súgta -, a Fidelio egyes részei szenzációsak, mások meg végtelenül banálisak és jelentéktelenek, s míg egyes áriák utolérhetetlen gonddal megkomponáltak, addig mások egy közepes singspiel színvonalát sem érik el! A szerepet énekelve mindig arra gondolt, hogy igazából meg sem tudja fogalmazni, miről is szólnak a gyengébb részek, mert a zene és a szöveg annyira nívótlan! Erről persze soha nem beszélhet a sajtónak, mert örökre lezavarnák a színpadról! Ez itt a fő gond! Beethoven egyetlen operáját szentségként kezeljük, s beprogramozzuk az agyunkba, hogy most a szent Beethoven szent Fidelióját nézzük meg, nehogy valami is leleplezze, hogy ez azért nem százszázalékos alkotás! Meggyőződésem, hogy ha mindez egy névtelen nímand tollából származna, senkit nem zavarna, hogy behoznak egy keresztet, vagy betolnak egy babakocsit. De mert Beethoven komponálta, azt meséljük be magunknak, hogy itt a zenének kell magát eladnia. A rendezés nehézségét épp a mű zenei anyagán és szövegkönyvén belül meglévő színvonalkülönbségek okozzák, mert miattuk a történet néhol olyan blőd, hogy beszélni is ciki róla!
MN: Egy ízben azt nyilatkozta, hogy a gondolatot tartalmazó rendezések Magyarországon modernnek és érthetetlennek tituláltatnak, és elutasítják őket. Nem lehet, hogy nálunk az emberek többsége magára a zenére, és nem a - Verdi kifejezését kölcsönvéve - zenében megbúvó szellemre kíváncsi?
KB: Jó erősen aláhúzva mondom: nem hiszem, hogy bármit keresnének az operában! Ha a zene miatt jönnek, akkor hogy fordulhat elő, hogy az opera felkent védőinek számító operabarátok a nyilvános főpróbákat végigbeszélgetik és -cukorkázzák? Ha a gyönyörű zene miatt jönnek, miért van krahácsolás és beszélgetés? Miért tapsolnak bele a csöndekbe, a tételek szüneteibe vagy a Kékszakállú kellős közepébe? Hiszen minden lemezfelvételük megvan!
MN: Ennyire reménytelennek ítéli meg az operajátszás hazai körülményeit?
KB: Megváltozott a színházi élmény. Az egyszerű reálszituációkat ömlesztő, látványos mesemusical-előadások egyre intenzívebben uralják el a terepet. A cirkusznak van sikere, a gondolat, az ember jelenleg háttérbe szorul. Az operáknál maradva: itt van a szövegkiíró kérdése! Én ezt egy színházellenes förtelemnek tartom, legszívesebben kalapáccsal verném le, mert beleütközik mindabba, amit az operajátszásról gondolok! Milyen kapcsolat alakulhat ki az előadók és a néző között a színpadon látható szimbólumok, emberi rezdülések, gesztusok, mimika figyelemmel kísérése nélkül? Ezek nélkül egy történet megérthetetlen és összerakhatatlan! Persze így sokkal egyszerűbb a közönségnek, de belegondoltak már, milyen annak az énekesnek, aki nekik énekel, de ők nem néznek rá, hanem valahová a színpad fölé?
MN: De egy átlagos, szórakozni vágyó operarajongótól elvárható, hogy behatóan ismerje minden opera partitúráját, szövegkönyvét, a szerző életrajzát, a darab megírásának körülményeit, a kortársak alkotásait és így tovább?
KB: Nem, az elemzés az én dolgom, elég, ha én ismerem ilyen szinten a dokumentumokat. Az általam készített előadásban aztán a néző majd lát szimbólumokat, víziókat, gesztusokat, amiket viszont már neki kell összeraknia. Nyilván csak a témában valamelyest járatos nézők értik meg azonnal, hogy Rodin L'Illusion című szobra a görög mitológia milyen eseményére reflektál. Aki nem ismeri fel benne Ikaroszt, az mit gondol? "Milyen baromság, az embernek nincs is szárnya!" De ha folyton engedünk az általános műveltségből, ki fog megérteni bármit is?
MN: Lehet-e a rendezéseken keresztül változtatni a viszonyokon?
KB: Én csak arra tehetek kísérletet, hogy nyitottságra próbáljam nevelni a közönség azon részét, akikben erre hajlandóság van. De ne felejtsük el, én nem vagyok forradalmár! Milyen botrány volt annak idején Ljubimov Don Giovanni-rendezése vagy Békés András egyik-másik munkája ürügyén? S ne feledjük, hogy hét év után Nádasdy Kálmán is elhagyta ezt a szellemi csődtömeget, és elment tanítani, mert az új generáció oktatásában látta a jövő lehetőségét.
MN: Netán ezért is vállalt oktatói szerepkört?
KB: Tíz éve tanítok énekeseket a Zeneakadémián, és 30-40 olyan művész már mozog a pályán, akik reményeim szerint valamilyen szellemiséget átvettek tőlem. Ha nem is viszi mindegyik feltétlenül tovább, annyi azért csak beléjük oltódott, hogy elutasítják a gondolattalan, formaságokra épülő operajátszást. Vannak erre utaló jelek, öröm látni, hogy mennyire ambiciózusak és vevők az új gondolatokra. A rendezőképzés sokkal nehezebb ügy. Az biztos, hogy ez egy nagyon összetett, nehezen művelhető szakma, és egyelőre bőven vannak önjelölt ajánlkozók. Mindent egybevetve azonban én sem a dilettánsokkal, sem a klisékre és megfestett délibábokra áhítozó közönséggel nem foglalkozom. Sokkal jobban izgatnak azok, akiknek a szemében ég a tűz, és vevők mindenféle szellemi kalandokra.
