Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Francis Huster erőteljesen regényhű adaptációjában tucatnyi helyszín és annál is sokkal több szereplő segítségével önti monodrámaformába a pestissel birkózó város (Oran) és az orvos (dr. Rieux) történetét. Végignézzük, hogy a normális, sőt kedélyes hétköznapok hogyan válnak nyomasztó fogsággá, a láthatatlan elnyomás hogyan nyomorítja meg és pusztítja el a testeket, és hogyan teszi érzéketlenné a lelkeket. Végül jöhet a méltó lezárás: a terror vége és az azt követő buzgó felejtés – egy társadalom bármikor és bármire instant megoldást kínáló struccpolitikája.
A főhős – és úgy általában az egyén, egzisztencialista dogmák szerinti – világba vetettségének kilátástalansága, nyugalomba és szenvtelenségbe csomagolt szorongása és végtelen magánya rajzolódik ki dr. Rieux monológjaiból és a városlakókkal folytatott párbeszédeiből. Hegedűs D. Géza elegánsan kezeli a megannyi szerep közötti váltásokat. Könnyedén és bravúrosan csusszan át egyik hangnemből a másikba, a karakterek hangszíne sosem erőltetett vagy paródiaszerűen kontrasztos: inkább a szereplők pillanatnyi állapota, érzelmi tónusa az, amely a hangtónusokat finoman, de egyértelműen megkülönbözteti.
Hegedűs intonációja azonban alapvetően olyan hangot üt meg, amely az előadás körülményeitől, stílusától idegen. A minden negyedik-ötödik szón megülő, erőteljes és zengzetes hangsúlyok logikátlanul szabdalják szét a szöveget. Ez a deklamáló beszéd teljes mértékben elüt az előadás alapanyagától és rendezői gesztusrendszerétől is. A közönségbe szúrt, szigorú és számon kérő tekintetekből, oktató jellegű mondatokból úgy sejtjük: Dömötör András rendező és színésze, Camus járvány sújtotta világával valami aktuálisat szeretne tolmácsolni. Ez azonban nem mindig sikerül; főként színész és zenész találkozásai és Márkos Albert csellón előadott zenéje képesek arra, hogy valóban izgalmassá és kortárssá, azaz jelenvalóvá emeljék a történetet.
A hiba ott van, hogy Hegedűs erőteljes kiállása – és hite abban, amit mond – éppen hitelvesztéshez vezet. A letisztult dramaturgiájú, lemeztelenített térben játszódó, egyszerű eszközökkel operáló minimalista monodrámát mély pátosszal előadni olyan paradoxon, amely megtorpedózza, majd el is süllyeszti az előadás értelmét, relevanciáját. A produkciónak be kéne vállalni a kockázatot: felvállalni saját minimalizmusát – és ütősebb, koherensebb alkotás jöhetne létre. Így viszont az ötletesen megírt darab és Camus fajsúlyos és folytonosan aktuális története átélhetetlenné, súlytalanná válik.
A Szakkör, a FÜGE és a Vígszínház bemutatja: Albert Camus: A pestis; Vígszínház, február 14.
