Szelídítésből ötös

A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása

  • - deres -
  • 2012. március 21.

Színház

A marosvásárhelyi Makrancos hölgy akár egy brutális karnevál: vicces is, véres is. Ennek szellemében a hárpia sem habozik jól odacsapni, ha arról van szó. Sunnyog is mindenki a közelében. Aztán valaki visszapofoz. Persze csak a pénz és a kihívás miatt. De hogy lesz ebből love story? Valószínűleg sehogy.

Sorin Militaru rendezését valami baljós játékosság kíséri, legalábbis jobb pillanataiban. A plafonról hatalmas fehér leplek lógnak, jelenetenként más-más fények világítják be őket tetőtől talpig: gigászi színek. Alattuk férfiak és nők, akik szerepek és identitások között kóborolnak. Belekóstolnak valamibe, kipróbálják, milyen szerelmesnek, lázadónak, meghunyászkodónak lenni, aztán van, aki úgy is marad. És ami heccelésnek indul, abból kínzás lesz, majd életmódváltás. A két típuspélda: Bianca, a balettbaba, utána lohol a fél tartomány, és Kata, a nővér, a kemény dió, akibe könnyen beletörik a fog meg a férfiúi büszkeség. De a papa, aki itt inkább Keresztapa, dönt: amíg az idősebbet el nem veszik, a húg is marad pártában.


Fotó: Bartha László

A makrancos (Berekméri Katalin) más rendszerben mozog, mint az őt körülvevő világ. Ezt jelzi például az acélbetétes bakancs és az arcba lógó hajtincs, meg a féktelen agresszió. Aztán megjelenik a pusztaöklű simlis, Petruchio (Bokor Barna), egyenest a harcosok klubjából, aki bemasíroz ebbe a rendszerbe, kitanulja a szabályait, és leigázza a nőt. De Militaru Shakespeare-értelmezésének tétje akkor válik világossá, amikor elhangzik Kata utolsó monológja, ez a kegyelemdöfés, ami kifordítja az addigi referenciákat: az addig sejtetett nettó behódolás helyett szelídített és szelídítő játszótársakká válnak, külön dimenziót építenek, amiben már nem számít, ki mit szól ehhez. És felsejlik valamiféle drasztikus szépség.

A Tompa Miklós Társulat kellemes, jó humorú, érzékekre ható előadást hozott a Tháliába, a kisebb-nagyobb tempóhibák ellenére is. Egy világot, amely megtelik rekedt maffiózókkal, lepukkant utcai verekedőkkel, sápítozó özvegyekkel. Közönségszelídítésből ötös.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat, Thália Színház, február 16.


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.