Szelídítésből ötös

A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása

  • - deres -
  • 2012. március 21.

Színház

A marosvásárhelyi Makrancos hölgy akár egy brutális karnevál: vicces is, véres is. Ennek szellemében a hárpia sem habozik jól odacsapni, ha arról van szó. Sunnyog is mindenki a közelében. Aztán valaki visszapofoz. Persze csak a pénz és a kihívás miatt. De hogy lesz ebből love story? Valószínűleg sehogy.

Sorin Militaru rendezését valami baljós játékosság kíséri, legalábbis jobb pillanataiban. A plafonról hatalmas fehér leplek lógnak, jelenetenként más-más fények világítják be őket tetőtől talpig: gigászi színek. Alattuk férfiak és nők, akik szerepek és identitások között kóborolnak. Belekóstolnak valamibe, kipróbálják, milyen szerelmesnek, lázadónak, meghunyászkodónak lenni, aztán van, aki úgy is marad. És ami heccelésnek indul, abból kínzás lesz, majd életmódváltás. A két típuspélda: Bianca, a balettbaba, utána lohol a fél tartomány, és Kata, a nővér, a kemény dió, akibe könnyen beletörik a fog meg a férfiúi büszkeség. De a papa, aki itt inkább Keresztapa, dönt: amíg az idősebbet el nem veszik, a húg is marad pártában.


Fotó: Bartha László

A makrancos (Berekméri Katalin) más rendszerben mozog, mint az őt körülvevő világ. Ezt jelzi például az acélbetétes bakancs és az arcba lógó hajtincs, meg a féktelen agresszió. Aztán megjelenik a pusztaöklű simlis, Petruchio (Bokor Barna), egyenest a harcosok klubjából, aki bemasíroz ebbe a rendszerbe, kitanulja a szabályait, és leigázza a nőt. De Militaru Shakespeare-értelmezésének tétje akkor válik világossá, amikor elhangzik Kata utolsó monológja, ez a kegyelemdöfés, ami kifordítja az addigi referenciákat: az addig sejtetett nettó behódolás helyett szelídített és szelídítő játszótársakká válnak, külön dimenziót építenek, amiben már nem számít, ki mit szól ehhez. És felsejlik valamiféle drasztikus szépség.

A Tompa Miklós Társulat kellemes, jó humorú, érzékekre ható előadást hozott a Tháliába, a kisebb-nagyobb tempóhibák ellenére is. Egy világot, amely megtelik rekedt maffiózókkal, lepukkant utcai verekedőkkel, sápítozó özvegyekkel. Közönségszelídítésből ötös.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat, Thália Színház, február 16.


Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.