És hol vannak a női alkotók? – kérdezték két éve, csodálkozva és csalódottan azok a külföldi szakmai vendégek, akik Magyarországra érkeztek egy színházi szemlére. A kiválasztott 20 előadásból akkor egyet sem jegyzett nő. Itt – válaszoltuk nekik két év múlva a dunaPart nevű rendezvényen, amikor megpróbáltunk összegyűjteni néhány alkotást, amelyet nők hoztak létre, bármilyen műfajban. Nem volt könnyű megtalálni őket, de annyira nehéz sem.
A hatalomtól távol
Ha színházi vezetőket keresünk, nehezebb dolgunk van. A mai magyar színház leképezi mindazokat az arányokat, amelyek a társadalom egészében a nemi szerepek tekintetében fellelhetők. Ha az országgyűlési képviselőknek mindössze 9 százaléka nő, miért volna más a helyzet a színházvezetésben? A Radnóti Miklós Színház igazgatói posztjáért Kováts Adél is versenyben van pillanatnyilag; ha nyer, ő lesz a harmadik színigazgatónő tekintélyes, patinás színház élén Magyarországon Eszenyi Enikő (Vígszínház) és Ráckevei Anna (debreceni Csokonai Színház) után. Megdöbbentően alacsony szám ez. És mind színésznők, hiszen jelentős intézményt nő csak művészként irányíthat, és nő esélyesen rangos kőszínház vezetéséért csak akkor indulhat, ha ismert színésznő. Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház és több fővárosi fesztivál igazgatója is művész, azaz balett-táncos, Bozsik Yvette pedig (aki már nem független társulat, hanem közhasznú szervezet vezetője) táncos-koreográfus. Egy kivétel van: Borsós Beáta jogász áll a kis méretű dunaújvárosi színház élén.
| ||
Magyarországon a legtöbb színházvezető elsősorban rendező vagy színész-rendező, gondoljunk Máté Gáborra, Mácsai Pálra, Blaskó Balázsra, Balázs Péterre. A női rendezők száma drámaian alacsony, és nőknél a rendezői életmű önmagában sosem volt elég az igazgatói poszthoz. A színésznőket ismertségük, állami, művészeti díjaik, az ezzel járó társadalmi rang segíti vezetői státuszukhoz. A háttérszakmáknak ilyenfajta társadalmi elismertségük nincs, ezért is nehéz elképzelni, hogy egy dramaturg, menedzser, üzletasszony vagy egy díszlettervező ma pályázati úton elnyerje egy állami színház vezetését. Ezek a háttérszakmák rendkívül „nőiesek”, azaz a nők számaránya magas bennük. A „széleken”, a független, szimbolikus hatalmat nemigen jelentő területeken – ilyenek a független és a bábszínházak – nemcsak sok nőt találunk, de vezetői helyzetben lévő, tehát a vezetést tudatosan vállaló, ebben sikeres nőt is. Mindez azt mutatja, hogy a nők sem kevésbé bátrak vagy rátermettek a vezetésre, pusztán a centrális helyzetektől – egy fővárosi művészszínházi poszttól, egy Nemzetitől, Operától – vannak távol.
Tanítani lehetne
A fennálló helyzetben az egyetemi képzésnek nagy szerepe van, elsősorban azzal, hogy ilyen kevés női rendező kerül ki belőle. Mivel a rendezést hagyományosan férfias tevékenységnek tartották, ezért a „főiskola” (a színművészeti egyetem) rendezői szakára fel sem igen vettek nőket. Babarczy László legendásan erélyesen hangoztatta ilyen irányú véleményét, amit a már felvett női hallgatók előtt sem hallgatott el. A pár éve rendezőként végzett Néder Panni is beszámolt arról egy idén tavasszal a női színházi alkotók helyzetéről tartott beszélgetésen, hogy egy rendező szakos lányt mennyire elbizonytalanítanak az egyetem elvárásai, a rendező mint férfiszerep hangsúlyozása.
A legtöbbször ötfős rendezői osztályokban – ilyen képzés csak Budapesten van, itt 3-4 évente indul – szinte mindig volt lány. Általában egy. A 90-es években az 5/1, 6/1 arány a tipikus, de voltak olyan osztályok (Babarczy László és Székely Gábor osztályai például 1995–2000 között), amelyekbe összesen 9-en jártak, csupa fiú – és ez 1990 előtt sem volt ritka. A rendszerváltás utáni első két osztályban összesen két nő diplomázott rendező szakon, közülük Novák Eszter aktív rendező ma (és művészeti vezető Nagyváradon, a Szigligeti Társulatnál, miután Magyarországon több igazgatói pályázaton nem nyert). A másik nő inkább pályaelhagyónak mondható. A hosszú távú mérleg tehát ez: tíz év egyetemi képzés összesen egy női rendezőt termelt ki magából. A 2000-es évektől kicsit javulnak az arányok, bár 2002-ben még mindig van olyan induló osztály, amelyben 6 fiú és 1 lány van. 1999-ben olyan zenés színházi rendező osztály indult (Szinetár Miklósé), amelyben megfordult az arány: 3 lány, 2 fiú. Ahogy az egyes pályákat vizsgálgatjuk – a mérvadónak tekinthető Színházi adattár segítségével –, jól látható, hogy a nők közül többen gyerekelőadások vagy zenés színházi előadások rendezőjeként dolgoznak, tehát inkább a periférián. Ugyanezen logika szerint, amint „alternatívvá” válik a rendező szak, azaz olyan területre képez alkotókat, akik elsősorban a független színházban fognak dolgozni, tehát nem a fősodor számára, egész mások a genderarányok: Horváth Csaba fizikai színházi koreográfus-rendező osztályában 2009–2014 között 7/6 a fiú-lány arány.
„Nőinek” az egyetem elsősorban a dramaturg (más néven színháztudományi) szakot tartotta, tartja. Ahogy maga a szakma is nagyon női – a Dramaturg Céh 69 fős tagságában 76 százalék az arányuk –, az osztályok is dominánsan lányosztályok. A 90-es években 8 főből 1 fiú volt tipikusan, a 2000-es években pedig 14 főből 2 fiú. A díszlet- és jelmeztervezőké is női háttérszakma: a díszlettervezők társaságának 45 tagjából 25 nő, a jelmeztervezőknél 40-ből 34.
Vezetői engedély
A ma érdekes női rendezők közül többen dramaturg vagy színházelméleti szakot végeztek; ezek a szakok átjárhatók, kvázi át lehet felvételizni. Ám a szelekció itt is keményen működött. Gáspár Ildikót például nem vették át (dramaturg szakról), így hosszú és jelentős dramaturgi működés után kezdett el rendezni. Pass Andrea színháztudomány szakot végzett. A kései indulásnak megvan a maga előnye a művészetben, ahogy a hátránya is. A tehetséget nem lehet elnyomni, mondják sokszor – pedig igen, már azzal, hogy valaki nem jelentkezik rendező szakra, mert úgy gondolja, oda férfiasnak kell lenni, vagy egyenesen fiúnak születni. Ilyen arányokat látva a magukban ambíciót érző fiatalok is gondolhatják, hogy „férfidolog” a rendezés, tehát eleve működhet az öncenzúra. Ám a fősodorban is van némi jele a lassú változásnak: a Katona több mint három évtizedes fennállása óta idén szerződtetett először rendezőnőt, a frissen végzett Székely Krisztát, az Örkényben pedig Gáspár Ildikó dolgozik most már rendszeresen rendezőként.
Van azonban terület, ahol sok a női alkotó, vezető: a független színházban, kortárs táncban, független előadó-művészeti szervezetek élén, de még nyereségorientált magánszínház vezetőjeként is. Kulcsár Viktória, a Jurányi vezetője és Gáspár Anna, a Manna produkciós iroda vezetője is új működési formákat hoztak be. Ahogy például a bábszínházak vezetői közt is (megint csak egy szimbolikus hatalomtól mentes övezetben) jobb nemi arányokat találunk: a 12 állami bábszínház közül négynek van női vezetője.
A kortárs táncban sok fontos, nemzetközileg is jegyzett női koreográfus dolgozik: többek közt Hód Adrienn, Szabó Réka, Duda Éva, Pataky Klári, Rózsavölgyi Zsuzsa, Réti Anna, Dányi Viktória és Vadas Zsófia Tamara. Ez a helyzet hasonló a század elejének korszakához, amikor a magyar mozdulatművészet, tehát a modern tánc születésében a nők jelentős szerepet játszhattak, és azért ott, azon a periferikus területen, mert a hivatásos, gyakran nagy szimbolikus hatalommal bíró színház (mint az örök Nemzeti) „férfidolognak” számított. A periférián a nők szabadon alkothattak akkor is, most is. Bátrabbak lehettek, kevésbé szem előtt, de nagyobb művészi kockázatot vállalva. Ez a mindenkori (női) periféria előnye és hátránya. Ugyanakkor örvendezni a független területen sem lehet felhőtlenül: a független, nemzetközileg is ismert rendezői középnemzedék mind férfiakból áll (csak emlékeztetőül: ők abban a korszakban végeztek, amikor szinte alig végzett női rendező a főiskolán).
Végül pedig a színikritika „elnőiesedéséről”: erről szintén az elmúlt másfél évtizedben lehet beszélni, ám itt más, a szakmára nézve elbizonytalanító társadalmi folyamatok is zajlanak: a színikritika marginalizálódása, eltűnése a napilapokból, a kritikusi pályák ellehetetlenülése, egyszóval hatalmi helyzetének meggyengülése az, ami „beengedi” a nőket. Ugyanakkor sok fiatal – elsősorban nő – jelenik meg a pályán, vállalva azt a bizonytalan egzisztenciális helyzetet, amivel ez az (egyetemen nem képzett) szakma jár. Ugyanakkor a színikritikai gyűjtemények, kötetek szerzői szinte kivétel nélkül férfiak.
Talán nem érdektelen a nagy múltú Színikritikusok Díját mint a színházi kánon egyik pillérét áttekinteni: a 35 év alatt egyetlen alkalommal fordulhatott elő, hogy női rendezőt díjaztak a kritikusok (Eszenyi Enikő West Side Storyját a 1992/93-as évadban). Egyébként sem a legjobb dráma, sem a legjobb előadás vagy rendezés, de még az (1995-ben alapított) alternatív-független kategóriában sem jelent meg a 35 év alatt egy női alkotó sem. Ha történik is valami figyelemreméltó női alkotótól, kicsi az esélye, hogy észrevegyük.
*
Hogy a nők színházi-alkotói jelenlétének hiánya milyen művészi-esztétikai következményekkel jár, mit jelent a színházban a férfilátásmód, milyen szemléletet hoznak, hozhatnának a női alkotók, egy további, igen fontos beszélgetés tárgya lehet. Hiszen mindennek esztétikai következményei is vannak. Ahogy a nézői arányoknak is van szerepe: közismert, hogy Magyarországon ma a színházlátogatók kb. 70 százaléka nő. Vagyis a színházat férfiak csinálják, de nők nézik.
