„Nem csak konzervatív vagyok”

Benedek Miklós színész

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2015.10.05 09:09

Színház

Benedek Tibor fiából Benedek Tibor apja lettem – szokta mondani magáról. Régi vágású úriember, akinek a polgári irodalom, a polgári színház a gyengéje. Sokszázas sikerszériák – többek között a Budapest Orfeum, a Hyppolit, a lakáj, a Játék a kastélyban – fűződnek a nevéhez. A Játékszínben beszélgettünk családról, múltról, színházról.

Magyar Narancs: Egyszer még a Játékszín igazgatását is megpályázta…

Benedek Miklós: Máté Gáborral pályáztuk meg Berényi Gábor után, végül Balázsovits Lajos nyerte meg (1992-ben – a szerk.). Én képviseltem volna a klasszikusabb vonalat, Máté pedig a modern magyar drámákat.

MN: Rengeteg év színházi tapasztalattal, tudással, szakértelemmel „kijárt volna” a saját színház?

BM: Régebben gondolkoztam rajta, odáig jutottam, hogy társként, művészeti vezetőként benne voltam több pályázatban, mint például Kiss Csabáé és Béres Attiláé a soproni és a kecskeméti színházban, Valló Péteré az Operettszínházban. Semmi tüske nem maradt bennem. Szarkasztikusan megjegyzem, hogy amikor veszítettek, számítottak rám, amikor nyertek, nem hívtak.

MN: Békéltető személyiségnek tűnik, aki hidat tud képezni a különböző ízlésvilágú szakmabeliek között.

BM: Szerették a kollégák, hogy ismerem a két világháború közötti irodalmat, a szórakoztatásnak a kicsit komolyabb, fekete humorú, nem pedig a gatyaletolós részét. Nincs okom panaszra, sok előadást csináltam vidéki színházakban, többek között Veszprémben, Miskolcon, Szolnokon, Komáromban.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: „Több vagyok, mint az apám, és kevesebb, mint a fiam” – nyilatkozott egyszer. Tibor fia három olimpiai aranyérmét tekinti a Benedek család legnagyobb teljesítményének?

BM: Nem a díjak miatt gondolom így. Tibor fiam teljesebb éle­tet él, mint én. A szellemisége, a munkamódszere, a hozzáállása életrevalóbb. Végigküzdötte az egész sportolói létét, az olimpiákat, de lazábban, természetesebben kezeli a dolgokat. Én sokkal több görccsel, belső szorongással léteztem.

MN: És az édesapja?

BM: Ő volt a legszorongóbb, akár a hipochondriája, akár a szakmája miatt. A Vidám Színpadon háromszázszor játszotta ugyanazt az előadást, Zacseket vagy a magánszámait. Úgy hozta a sors, hogy amikor a Petőfi Színházban, ahol egy-két szezont töltött, a legérdekesebb szerepét kapta meg, Katz tábori lelkészt a Švejkben, gyomorfekélye lett. A betegsége miatt Agárdy vette át a szerepét, akinek ez volt a kiugrása. Később visszakerült a Švejkbe mint szimuláns disznó. Nagyobb szerepeket is kapott Az elveszett levélben, az Olympiában. Gyerekként láttam ezeket az előadásokat.

MN: Milyen színésznek tartotta őt? Az archív felvételeken tartásos, ám nagyon magányos ember benyomását kelti.

BM: Apám színesebb színházi életet érdemelt volna. A háború előtt a Rozsnyai-féle Arizonában sanzonénekesként lépett fel, angolul énekelt és gitározott. Aztán jött a háború, a munkaszolgálat, utána a Fővárosi Tanácsban a Vidám Park ügyeivel foglalkozó tisztviselő lett. Imádta a verseket, hatalmas könyvtára volt. Az intellektusa alkalmassá tette volna Lucifer eljátszására. Végül a Rádiókabaréban a Karinthy-féle Lucifer-paródiát adta elő.

MN: Nem érzi úgy, hogy ön teljesítette be azt, ami neki nem sikerült?

BM: Nagy szerencsém volt, mert nagyon sok műfajban kipróbálhattam magam a kabarétól a zenés játékokig, a drámáktól az operettig, Offenbach Kékszakállját is játszhattam az operaházban
Békés András rendezésében. Budapest szinte minden színházában felléptem mint vendég vagy szerződéses színész. Szabadúszóként sokat rendeztem vidéken, dramatizáltam, szerkesztettem, kö­zel húsz évig tanítottam a főiskolán. Tiszteletbeli főiskolai hallgató vagyok, még Várkonyi alapította a díjat. Sokat jártam vissza, rendezőhallgatók vizsgaelőadásaiban játszottam. Apám erre nem hiszem, hogy alkalmas lett volna. Szeretett délig aludni, lejárt a Luxorba, a színházban soha nem öltözött át, mindig a saját ruhájában játszott. Kényelmes és lusta kispolgár volt. Hozzá képest én kicsit szorgalmasabb és többrétűbb vagyok. A fiaimról nem is beszélve, akik rendkívül aktívak. Albert egyetemet végzett, jól beszél angolul és spanyolul, írogat, zenél, nyugalmat áraszt a bölcsességével. Tibortól is sokat tanulok, hihetetlenül jól tudja kezelni nemcsak a győzelmeket, hanem a vereségeket is.

MN: Önnek is voltak vesztésre futott játszmái: a Katonában az utolsó években nem kapott nagy szerepeket, a Nemzetiben Alföldi nem tartott igényt a munkájára…

BM: Ezek külön ügyek. A Katonában talán kifutottam az időből. Volt egy korszak, amikor sokat és jókat játszottam ott. Valószínűleg megszoktak vagy én szoktam meg őket. Egy idő után úgy éreztem, nem kellek, nem vagyok olyan fontos. Az Alföldi-féle elbocsátásomat teljes értetlenség övezte. Soha nem dolgoztunk együtt, öt mondatot nem beszéltünk egymással, egyszer voltam kiírva nála, de az a szerep elmaradt. A mi kapcsolatunk el sem kezdődött. A harmadik eset a főiskola volt, ahonnan azzal az ürüggyel bocsátott el az akkori rektor, hogy amit én tudok, arra most nincs szükség. Több mint húsz év után annyit sem mondtak, hogy jó napot vagy köszönöm.

MN: Bizonyára kereste az okokat, a miérteket. Mire jutott ez ügy­ben?

BM: Az ilyen helyzeteket nem azért kapja az ember, hogy gyűlölettel legyen a világ iránt, hanem hogy elgondolkodjon, mert valószínűleg ő is sokat hibázott. Talán másképpen kellett volna hozzáállnom a dolgokhoz. Édesanyám mindig azt mondta, ami nem sikerül, az tiszta haszon. És ebben sok igazság van.

MN: Főiskolai gyakornokként került a Nemzetibe, ahol első körben tizenhárom évet töltött. Kifogta az akkori társulat krémjét, igazi „bölényekkel” lépett színpadra.

BM: Olyanokkal játszhattam, mint Kállai, Őze, Raksányi, a két Makláry, Suka, Agárdy, akit pici gyerekkorom óta ismertem, szinte a második apám volt. Both Béla igazgatása alatt kezdtem, és már akkor nagyon izzott a Marton Endre–Major Tamás-ellentét. Marton és Major egymás ellen léteztek, harcoltak, a társulaton belül különváltak a Marton- és a Major-színészek. Én senkihez sem tartoztam, és azt hiszem, az egész pályámra ez volt a jellemző. Igaz, Major rendezései közelebb álltak hozzám. Fiatal színészként érdekesebbnek tartottam azt a gondolatiságot, amit ő képviselt. Nagyon becsültem és tisztelve néztem, ahogy öregkorára meg tudott újulni.

MN: A szakmai alapok megszerzése miatt volt jelentős az akkori Nemzeti?

BM: Nagyon keserves évek voltak. A Babarczy rendezte Az Arbát meséiben kaptam egy nagyobb epizódszerepet, amiben sikerem volt. Utána jöttek a picike szerepek, azokon keresztül tanultam meg a szakmát, de idővel kevésnek bizonyultak. Mindig biztattak, hogy majd eljön az én időm. Hívtak vidékre, többek között Zsámbéki Kaposvárra, de közben megszületett a fiam, és kényelemből maradtam a régi Nemzetiben. Utólag nem bántam meg, hiszen sok mindent tanultam, például alázatot. Amúgy már főiskolásként is kis szerepeket bíztak rám. A Vadkacsában a komornyikot játszottam, akkor tizennyolc sort írt rólam a Nagyvilág folyóirat. Mikor a Katonába kerültem, én kértem, hogy A revizorban az orvos egészen pici szerepét kapjam meg.

MN: Többször is el akart szerződni a Nemzetiből. Major Tamás marasztalta?

BM: Amikor Iglódi megvált a társulattól, akkor Major beugratott az Amphitryonba és a Kényeskedőkbe. És attól kezdve elkezdett szeretni, játszatni. Majornál kezdetben kicsiket játszottam, ékszerészt az Athéni Timonban, Baltazárt a Rómeó és Júliában, majd Iglódi után nagyobbakat. Aztán jöttek Zsámbékiék és a Budapest Orfeum, amit az emeleti ruhatárban mutattunk be 1980 decemberében.

MN: Új lendületet, kreativitást kapott, amikor a két Gábor vezetésével megalakult a Katona? Egyértelmű volt, hogy velük tart?

BM: A Katonának köszönhetem, hogy elkezdtem rendezni, és onnan kerültem tanárnak a főiskolára. Színészileg pedig a Székely Gábor rendezte Catullus jelentett fordulópontot a pályámon.

MN: Ezt a katonás időszakot tekinti pályája csúcsának?

BM: Annak a harmincvalahány embernek, ahányan voltunk, mindenképpen örök élményt, tapasztalatot jelentett. A munkamódszer, a hozzáállás, de főképpen az előadások színvonala a kedvünkre volt. A Katonában tanultunk meg próbálni, azt, hogy a próba talán fontosabb, mint maga az előadás, hogy miként kell egy színdarabhoz nyúlni, belelátni egy igazi mű mélységeibe. A mai napig is ebből élünk. A Katona volt az etalon.

MN: A szívéhez közel álló polgári szerzőket, polgári színjátszást viszont nem tudta érvényesíteni.

BM: Valóban, a Katonában sokáig nem engedtek Szép Ernőt, Szomoryt, Molnár Ferencet játszani. Nem szerették ezt a fajta színházat. És abban a pillanatban, ahogy eljöttem, bemutatták a Kamrában a Játék a kastélybant.

MN: Molnár Ferenc sokáig kimaradt a színészi repertoárjából.

BM: Amikor kirúgtak a Nemzetiből, Sas József után Marton László volt a második ember, aki felhívott, és meghívott a Vígszínházba a Játék a kastélybanra. Martonnal együtt jártunk a főiskolára, a Májusban a Pereces egymondatos szerepét osztotta rám a vizsgaelőadásban. Darvas Iván megkérdezte tőle, ki az, aki azt mondja, elfogyott a perec. Nagyon tetszett neki. Aztán jóval később beugrottam Darvas helyett a Csókos asszonyba.

MN: Másodjára A vihar Prosperójával került az új, 2002-ben megnyitott Nemzetibe. Valóságos össztüzet zúdítottak önre, sokan árulónak tartották, hogy leszerződött Schwajdához.

BM: Nem a szakma, hanem a kritikusok. Odáig szuperlatívuszokban írtak rólam, a kritikusok különdíját kaptam a Budapest Orfeumra, vezércikkekben szerepeltem. Ám abban a pillanatban, ahogy a Schwajda-féle Nemzetibe kerültem, hirtelen rossz színész lettem, tehetségtelen, alkalmatlan arra, hogy tanítsak a főiskolán. Ez nagyon mellbe vágott. Kaptunk hideget-meleget A viharra, ami annak ellenére, hogy nem volt sikeres előadás, hetvenszer ment. Végigszenvedtük a próbafolyamatot, Schwajdának annyi problémája volt a színházzal, a politikával, hogy nem tudott kellően foglalkozni a darabbal. Az Arielt alakító Nagy-Kálózy Eszterrel megkönnyebbültünk, amikor Schwajda is hajlott arra, hogy ne mutassuk be. De aztán egy jól sikerült próba után mégis másképp döntött.

MN: Óhatatlanul is politikai darázsfészekbe került. Hitt abban, hogy helyes döntés volt odaszerződni?

BM: Schwajdát még a főiskoláról ismertem, játszottam egy vizsgaelőadásában, többször hívott Szolnokra, a Hattyút rendeztem, Barta Lajos Szerelem című darabjában játszottam nála. Prospero pedig olyan szerep, amire egy színész nem mond nemet.

MN: Mi az oka annak, hogy köz­életi, kultúrpolitikai, a színházak életét érintő kérdésekben aktuális miniszterek, államtitkárok rossz beszólásai esetén nem hallani a véleményét? Nincs fórum, ahol megkérdeznék, vagy nem érzi szükségét annak, hogy megnyilvánuljon?

BM: Vélhetően azért, mert nem tartozom semmilyen szervezethez, nem is kérdeznek meg. Nyilván nem vagyok olyan fontos, de nem is tartok rá igényt. Azt a fajta szereplést nem szeretem, hogy a hozzászólásom a politikai helyzethez egy következő szerepem legyen.

MN: A szakma megosztottságát is szerepjátszásnak tartja?

BM: Nagyon sok benne a színjáték. Ha jól emlékszem, ez ugyanúgy volt a szocializmus alatt is. Sok minden nem változott, különösen az emberek nem változtak. Nem hiszem, hogy aki akkor hülye volt, az most okos. Ugyanannyi hülye van ma is, mint amennyi volt és lesz, mert mindenki azt hiszi, hogy ért a sporthoz és a színházhoz. Holott nagyon kevesen értenek a színházhoz, mégpedig azért, mert kevés a hitelesség. Nagyon kevés embernek hiszek akár politikailag, akár művészileg.

MN: A fiatalokról is ilyen lesújtó a véleménye?

BM: Sok fiatal színész nem is jár színházba, csak saját maga érdekli. Én is sokat játszottam, de évi ötven-hatvan előadást láttam. Valószínűleg a gyökereknél, a nevelésnél kezdődik az egész.

MN: Az a színházi létforma, ahogyan ma él, rendez, összeállít, ahogy minőségi bulvárnak nevezett produkciókban játszik a Játékszínben és Orlainál – ez megfelel az ízlésének, a természetének?

BM: Elértek a nagypapaszerepek. Egyáltalán nem panaszkodom. Néhány éve volt olyan, hogy semmi dolgom nem volt. Mostanában nagyon sok mindenre kérnek fel, aminek őszintén örülök, de van egy bizonyos határ fizikai erőbírásban, szövegtanulásban. Jelenleg hét darabban játszom. A Vígszínházban túl vagyunk a Játék a kastélyban száztizedik előadásán, Orlainál A nagy négyes is száznál tart. A Játékszínben a Tíz kicsi négerben játszom, most próbáljuk a Virágot Algernonnakot, és áthozzuk a Madáchból a Napsugár fiúkat. Emellett Szacsvay Lászlóval felkértek minket Az öltöztetőre a Magyar Színházban.

MN: Konzervatív, hagyományos értékrendű ember. Mennyire könnyű ezt a mai világban képviselni?

BM: Szeretem a jó értelemben vett klasszikus, hagyományos színházat. De nem csak konzervatív vagyok. Nem is tudom, miért nem próbáltak még ki, mondjuk, egy Zsótér-szerű előadásban. Szívesen venném. Hatvankilenc éves vagyok. Már nem sok időm van, hogy kísérletezzenek velem.

Neked ajánljuk