Jól tudjuk, az operett ma már nemigen lehet más, mint időutazás, de az mégis ritkán fordul elő, hogy egy produkció a múlt annyi különböző időpillanatát idézze föl számunkra, mint az Operettszínház idei első bemutatója. Merthogy a bécsi (és budapesti) bemutató ideje, azaz az 1924-es esztendő mellett ezúttal nem csupán az akkori jelen akkori nosztalgikus-békebeli közelmúltja juthat az eszünkbe, de a 2001-es meg még akár a tavalyi év is. Kerényi Miklós Gábor rendezése és az előadás látványvilága ugyanis jelentős részben az Operettszínház tizenegy évvel ezelőtti újranyitásának bemutatóját örökíti tovább, s a friss produkció egyszersmind a tavalyról kényszerűen elmaradt Marica-premier bepótlása is. S mégsem szimplán csak ironikus félmosollyal adhatjuk tovább az olvasónak a szórólap fordulatát, miszerint: "nehéz lenne aktuálisabb történetet találni". Mert ez a szemre oly büszkén konzervatív rendezés aktuálisan működik az Operettszínház színpadán, főszerepeljen bár benne egy álnéven jószágkormányzónak állt Endrődy-Wittenberg gróf, aki ráadásul még Tasziló is, meg egy a férfiakban sokszor csalódott Decsényi grófnő, bizonyos Marica. S elsősorban nem ama banálisan örök érvényű igazság miatt, amely a szerelmet férfi és nő erőpróbája gyanánt állítja elénk, s persze nem is a már idézett szórólap időszerűnek szánt kitétele okán: "sokan gondolják ma azt, hogy a hazugságok szekerén haladva könnyebb az élet". Nem, a Marica grófnő mindenekfelett attól tetszik váltig eleven jelenségnek, hogy egyszerűen nem akar kifogyni alóla a lelkesedés sem a színpadon, sem pedig lent a nézőtéren, írjon bár mégannyira 2012-t a naptár.
Ettől a ténytől függetlenül az előadás persze még bőven lehetne bűnrossz vagy csak épp mezeien vacak, ám itt most nem ez a helyzet. Még akkor sem, ha a művet keretező napraforgó-tematika jegyében a fészkes virágzatú őszirózsaféle táblái közt a szemünk előtt felnövekvő és szerelmi életét is részben ott bonyolító címszereplő kíván is némi toleráns humorérzéket a nézőtől. Nem, összességében igen kellemes előadást látunk, s olykor bizony még egy-egy plusz jutalompontot is kioszthatunk, méghozzá néhány olyan jelenetben, ahol más körülmények között tán a legkönnyebb lenne a kínos közhely regiszterét felismernünk. Mondjuk, az operett legismertebb kettősében, mely nosztalgikus szám a magyarítás során Kolozsvárra cserélte Varasd alkalmasint kevésbé szívfájdító területi veszteségét (Komm mit nach Varasdin - Szép város Kolozsvár). Ennek első eléneklése során ugyanis egészen friss humorral szólalt meg az amúgy rendszerint esztrádszámmá ereszkedő, mélyen patriótaszellemű shimmy: a derűs és már-már gunyoros mozzanatok sorában azzal a szándékoltan mulatságos látvánnyal, amelyet Kerényi Miklós Máté párducbőr kacagányban kelt. Figyelemre méltónak bizonyult ugyanakkor, hogy mindez a felvonással későbbi reprízben immár az Önök kérték műsorzsáneréből ismerős változatban került elénk, s ráadásul leginkább Peller Károly és Szendy Szilvi jól kitaposott előadását idézve, jóllehet a színpadon ugyebár a Kerényi-Dancs Annamari táncos-komikus-szubrett páros működött.
Az operett műfajának tartósan legkényesebb pontja itt Budapesten nyilvánvalóan nem az ének és még kevésbé a tánc, hanem egyértelműen a prózai megszólalás, erre ezúttal is többféle bizonyságot kaphattunk. Az operetten túlhallatszó tenorjával kitűnő Boncsér Gergely például ily esetekben mintha az éneklést folytatná zene nélkül, míg a szép címszereplő, a primadonna-bonviván viszonylat erotikamentessége felett Boncsérral vállvetve őrködő Bordás Barbara inkább kis mézes hangsúlyokkal hinti be megszólalásait. Csak az olyan hétpróbás és közszeretetben álló operettmesterek képesek szünetlen "fent" és "kifelé" szavaikkal a színpadi hiteltől függetlenedő tetszés régiójába felérni, mint amilyen Lehoczky Zsuzsa, aki már a 2001-es bemutatón is a cselekményt kibonyolító Bozsena grófnő szerepében feszegette a harsányság határait. Vagy éppenséggel Faragó András (Populescu), aki ez alkalommal is filléres poénokat és egy az igénytelenségig mellékes szerepet húz fel a derűsen kihízott jelentékenység nívójára.
Egyebekben kiadós és számottevő részben ismerős operettbőség válik érzékletessé a színpadon. Kálmán változatos táncritmusokat idéző számaihoz a keringőtől a kongói botoló táncig sok mindent kínál Lőcsei Jenő ügyes koreográfiája; a Gyarmathy Ágnes által tervezett díszletkastélyban nemhogy rejtekajtó, de egy komplett rejtekbár is akad, míg a báli jelenetben némiképp zavarba ejtő módon egymást érik a színpadon a lelkészek és a postatisztek, meg persze cigányok, ahogyan az kell. A bonviván és a primadonna kissé távoli (tőlünk és egymástól egyaránt), a táncos-komikus és a szubrett pedig már-már a túlzásig eleven (a saját gyereklányságát túlmórikáló Dancs Annamari különösen), ám ez jószerint mellékesnek tűnik, hiszen az előadás mindvégig jól elműködik. Bár közben kétségkívül kicsit furcsán érezheti magát a kritikus, ha épp nincs ringó vállú csengeri violája, és hozzá még büszke bálkirály sem volt egykor.
Budapesti Operettszínház, október 20.
