csontzene - Mahler leissza magát. Nyersfordításban

  • .
  • 2008. szeptember 4.

Trafik

A jövő hét legsúlyosabb eseménye a Művészetek Palotájában rendezett Mahler-ünnep szeptember 6-11. között.
A koncerteken elhangzik például a 3. szimfónia, a szólót Birgit Remmert énekli, Fischer Iván vezényli a Budapesti Fesztiválzenekart (szeptember 6. és 7.). Szeptember 10-én a Dal a Földről kerül sorra, és ahogy tavaly Thomas Hampson, minden valószínűség szerint most is egy jelentős baritonista koronázza meg az eseményeket: Matthias Goerne a dalestjén Mahler mellett Beethoven és Sosztakovics műveit üvölti majd (szeptember 11.).

Mindenki tudja, hogy manapság Gustav Mahler az egyik legtöbbet játszott zeneszerző - a 20. századiak közül (Bartók és Stravinsky mellett) biztosan, de amúgy általában is. Persze, amennyiben Mahler 20. századi zeneszerző. Mert a Lebenszeit (nyersfordításban: "életidő") - meghalt 1911-ben - itt messze nem perdöntő.

Hogy mi a titka ennek a példátlan sikernek, azt nehéz megmondani, pláne, ha belegondolunk, hogy szimfóniái hatalmas apparátust igényelnek - a Nyolcadik pl. ezer embert, legalábbis papíron. Magyarán: Mahler nemcsak a legnépszerűbb, de a legdrágább szimfonikus is. És mégis: ma már közepes nagyvárosokban is kvázi mindennapi kenyér. De paradox módon talán éppen a grandiózusság lehet az egyik kulcsa a popularitásának. Kicsit olyanok e szimfóniák, mint a nagy terjedelmű regények - az olvasó, hallgató már megpillantásukkor is valami szent révületbe zuhan, és számára a roppant lapszám mintegy előre garantálja az esztétikai-gondolati mélységet; gondolj csak bele, három kötet, hat klarinét, nyolc harsona!! Tartalmilag-szövegileg meg ijesztően közel állnak korunk fantasy filmjeinek-regényeinek világához: naivitás, hatalmas természeti képek, a nagyszabás bámulatosan elegyítve a meseszerű intimitással, halálköltészet és életigenlés, infantilizmus és Bakkhosz - a Harry Potter meg a Csillagpor und társai nichts dagegen (nyersfordításban: "kutyafasza ehhez képest"). Akit mélyebben foglalkoztat a téma, nézzen bele Hans-Klaus Jungheinrich Der Musikroman című könyvébe (Wien, Residenz Verlag, 1998). Színtiszta posztmodern marhaság, de azért nézzen bele, akit érdekel. Legalább.

A fenti természetesen gonosz és bohócos magyarázat. És még az is lehet, hogy a Zenegyűlölő ebben a rovatban szinte kötelezően megjátszott részegségében vetette papírra, amely oly elhitető erejű egyébként, hogy nemrég a Miskolci Operafesztiválon két komoly komolyzenetudós szinte rákényszerítette a Zenegyűlölőt, hogy megigyon egy pohár sört, noha mindössze arról volt szó, hogy jelen sorok zenegyűlölő írója lekéste az illetékes buszt, és ekként maradt egy órája sörözésre, úgyszólván elhasználatlanul. És aztán a komoly komolyzenetudósok azzal jöttek, hogy hát Muszorgszkij igenis tudott hangszerelni, és talán nem is volt alkoholista. Na, erre megittunk még egy sört a buszig.

Mindegy is, mert a részegeskedés az egyik alaptémája ennek a művészetnek, mármint a Mahlerének, pontosabban a megjátszott mámor, melyet a jeles osztrák Nietzschétől lesett el, s akinek egyik versét fel is használta a 3. szimfónia negyedik tételében. Így kezdődik: "O Mensch, / Gib acht! / Was spricht die tiefe / Mitternacht. / Ich schlief, ich schlief - / aus tiefen Traum bin ich / erwacht. (Nyersfordításban: "Ó ember, figyelj oda / Mit mond a mélységes éjszaka. Aludtam, aludtam, / mély álomból ébredtem.") A Fizetőpincér él a gyanúperrel, hogy tökrészegségéből ébredt ekként a kis Zarathustra, és a számlát majd legfeljebb Parsifal, der reine Tor (nyersfordításban: "A tiszta gól") egyenlíti ki. Noha Nietzsche közismerten antialkoholista volt; mámornak neki elég volt a bonni/kölni kurvától szerzett vérbaja - ritkán fizettek ekkora árat egy lankadt numeráért. Talán még a mi Adynk van pariban ezzel: "Be megjártad itt, óh, Zaratusztra..."

Igen, Mahler az egyik legnagyobb színész a szimfonikus művészetben, a hazug bohóc, az álrészeg, és a Dal a Földről még egyértelműbben nyilatkozik e téren. A Hans Bethge fordításában színre kerülő dalok régi kínai versek állítólag. Hogy oda ne rohanjak! Egy példa, nyersfordításban: "Már integet a bor az arany kupákban, de még ne igyatok, előtte elénekelek nektek egy dalt." Ugyanebből, vagyis A részeg tavasszal című költeményből, szintén nyersfordításban: "Ha már nem tudok többet inni, mert tele a torok és a lélek, akkor elbotorkálok az ajtómig, és alszom mesésen." És a mű ezekkel a sorokkal zárul: "És ha nem tudok tovább énekelni, akkor megint elalszom. Mit érdekel engem a tavasz, Hagyjatok, hadd legyek részeg!" Felőlem.

Az utolsó dal címe: Abschied. Na, ezt nem adom nyersfordításban, ha máshonnan nem, az obsit szóból mindenki tudja, mit jelent. Magyarán: a számla kiegyenlítéséről folyik a szó. És majd lesz búcsú, ráadásul végleges, ebben a rovatban is, de az hadd szunynyadjon még legalább két hétig az idő méhében.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.