Megkönnyebbülten távozna a kórházból, de a palliatív osztály vezetője, a filozófus nagy tisztelője (Kad Merad) beszélni szeretne vele az öregség és élet végének tárgykörét nem csak filozófiai, de szociológiai, sőt politikai szempontból is áttekintő könyvének ürügyén. Az érdeklődés a filozófus részéről is megvan, annál is inkább, mert paradox módon annak tapasztalata, hogy a magát általános orvosból tanatológussá képzett doktor végigvezeti őt a haldoklók részlegén, továbbá a könyv, és annak átdolgozása, sőt egy témába vágó tévés műsorsorozat (úgy látszik, Franciaországban egy filozófus is lehet celeb) előkészítése segít a külső szemlélő nézőpontját megőrizni, a belső fenyegetést egyelőre zárójelbe tenni, és bármennyi empátiával, de mégiscsak a felső ítéletalkotó pozíciójából nézni a szenvedésre, és nem megélni azt. Azt tanulmányozza az orvos segítségével, hogyan áltatják magukat, tiltakoznak, dühöngnek, reménykednek az emberek és családjuk, hogyan küzdenek meg a közelítő véggel, hogyan (nem) fogadják el azt. Maga a film is egy filozófiai traktátus, de nem a filozófus veti fel az alapkérdéseket, hanem az orvos – a gyakorlat tudatosságával –, valamint a haldoklók – a testi-lelki szenvedés (nem mindig tudatosan megélt, de mindig példázatos) tapasztalatával. Látunk ragaszkodást és elengedést, tiltakozást és belenyugvást, tagadást és szembenézést.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
