A múltnélküliség ebben az esetben persze nem annyit jelent, hogy hagyománytalanság, a tradíció vagy az előzmények hiánya. Nietzsche arra gondol, hogy - mint egy nőnek, akit a XIX. században tisztességesnek szoktak nevezni - Haydn művészetének nincs a múltból származó takargatnivalója; naiv, gyermeki tisztaságában, a feddhetetlen és támadhatatlan moralitás teljes tudatában és büszkeségével léphet a befogadó elé. Nem a gyermeki együgyűségről van szó, melyet még az olyan jeles zenetudósok, mint Franz Brendel is a zeneszerző lelkületének tulajdonítottak; szerinte Haydn olyan gyermek, aki a szakadék szélén játszik, mit sem tudva a meredélyről. Mindez persze azért kell Brendelnek, hogy annál nagyobb fényben ragyogjon Mozart és mindenekelőtt Beethoven művészete, aki ebben a kicsit hegeliánus felfogásban a Muzsika tette és értelme, azaz a Világszellem végső lakhelye. Stb. Ma már sokkal árnyaltabban látjuk a három nagy közötti viszonyt, és Haydn különös, lassan érő zsenije megkapja a rangjához méltó elismerést. Géniusza furcsaságát, rejtőzködő, ám folyvást ironikus-önironikus jellegét ismét Nietzsche egy korántsem Haydnra vonatkozó szövegével magyarázzuk most, mely érdekesen korrespondeál a zeneszerző önértékelésével, aki azt írta magáról, hogy mivel Eszterházán voltaképpen teljes elszigeteltségben élt, elzárva a kor művészeti irányaitól, divatjaitól, "kénytelen voltam originális lenni". Egyfajta fogság volt ez - noha aranyketrec kissé -, és a megszabadulást Nietzsche a zseni általános vonásaként tünteti fel: "A fogoly elméssége, mellyel szabadulása eszközeit kutatja, minden apró előny hidegvérű és hosszadalmas kihasználása arra taníthat, alkalomadtán milyen fogódzóhoz folyamodik a természet, hogy létrehozza a zsenit (...), börtönbe zárja, és a végsőkig arra ingerli, hogy kiszabadítsa magát. Vagy egy másik kép: ha valaki eltéved az erdőben, és rendkívüli energiával törekszik valamilyen irányba a szabadba, néha új utat fedez fel, melyet senki sem ismer: így keletkeznek a zsenik, akiknek eredetiségét utólag dicsérik."
Aki a börtönéből kiszabadult Haydnt akarja hallani, megint kénytelen Eszterházára fordítani lova fejét, ahol ismét Vashegyi György a napok lovagja, az Orfeo Zenekar élén a hat úgynevezett párizsi szimfóniát viszi a tükrökkel agyondíszített termekbe (augusztus 15-16-17., minden alkalommal 19.30). És ne feledkezzünk meg egy ugyancsak itteni koncertről, melyen Zádori Mária énekel, és Haydn mellett a nagy kortárs, C. Ph. E. Bach, azaz a legjelentősebb Bach fiú műveit is hallhatjuk (augusztus 8-án, 19.30).
És ha valaki pedig mégis a nyavalyás Budapesten marad, és végigvonszolva magát a macskahúgyos utcák során át a legközelebbi restaurációig, fekete ruhás suhancok egy csoportjával találja magát szemközt, vigasztalásul gondoljon megint Nietzschére, aki 1889 eszelős januárjában ezt írta Torinóból Franz Overbeck nevű barátjának: "Éppen agyonlövetek minden antiszemitát." Rendben van, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kijelentés súlyát némileg enyhíti az aláírás: "Dionüszosz".
