H
Hogy mit hozott hosszú távon Lagzi Lajcsi a konyhára, arról nincs hiteles adat, de az biztos, hogy ez volt az elmúlt idők - de az is lehet: minden idők - legnagyobb projektje errefelé imidzsmarketingilag. Nyolcvanezer polgár dalolta valamikor az év végén a Nagytemplom előtt átszellemült arccal, minden búját elfeledve, hogy csipkés kombiné, állítólag önként; ha ez kell, persze hogy legyen, a hülyének is megér kilencmilliót. Arról szólt a legnézettebb magyar műsor két vagy három folytatásban, hogy milyen jó hely ez a Debrecen, hogy ott milyen vidámak az emberek. Az üdvösen objektív helyi napilap tett ugyan egy-két ellenvetést, hogy milyen már az, amikor a Kossuth Lajos szobra mellett felállított pódiumon az új, modern próféta, egy másik Lajos, Lakodalmas intéz vidám dalban szózatot a néphez, de az efféle beszéd itt senkit nem érdekel: Tisza István szobra és a Dáridó összenő, összeér, pörgés van, program és fejlesztés, az értékrend nem ér rá most arra, hogy meglássa benne a diszkrepanciát. Egy friss szellemű, színvonalas, diákokhoz szóló újság viszont annektálva lett az előbbi, megszobrozott emberből kifolyólag: nem közölte Orbán Viktor és Fésüs rektor úr avatóbeszédét teljes terjedelemben, hiánytalanul, mintegy négy-öt újságoldalon - hatvanezer egyetemista bukott volna rá mohón pedig. De most már jó lesz, mert az lett az új főszerkesztő az Egyetemi Életnél, aki a hetvenes években ugyanitt már bizonyított, s az előző húszas-harmincas gárdánál jobban ismeri, helyesebben fel tudja mérni az egyetemi hallgatóság olvasói igényeit, alig hatvankét évesen.
H
A Loki söröző közönsége viszont egyáltalán nem avval foglalkozik, hogy Kossuth Lajos, Lagzi Lajos, Tisza István, Egyetemi Élet meg ilyenek. Na, főnököm, fogadnak lelkesen, csakhogy itt vagy újra, és sorolják, hogy - lehetőleg aznap - mit írjak meg. A dolgozó népet szolgálván, a következőkben tehát kérésükre összefoglalom, hogy nevezett helyen mitől idegesek az emberek.
Hogy nincsen csapat, először is. Két héten át az tartotta lázban a drukkereket, hogy a Nagyerdőre közelesen két argentin érkezik, megváltó, dél-amerikai zsonglőrök, valóságos istenek, akik pótolják majd végre Tobét (Sándor Tamást - a szerk.), aki után itt azóta is betöltetlen, irdatlan űr maradt. Aztán azt írta az újság, a két pali a próbajátékra a saját pénzén érkezik, s ettől a sörözőben átható közröhej keletkezett. Na, ezek sem a pampák királyai, bazd meg, veregették röhögés közben a vállamat, részvéttel és kárörömmel, úgy, mintha én hívtam volna ide őket, legfeljebb valami tehénpásztorok: két bunkó az ottani járási bajnokságból, akik megpróbálják itt a parasztnak eladni magukat. Két pojáca, két szélhámos, nyilván, akik ördöngösnek akarnak látszani - s két edzés után nyomban kiderült, hogy ez a vélekedés helytálló, nem túloz, teljesen igaz; mehettek is békében a Ferihegyre újabb jegyet váltani. Vettek helyettük egy harmincéves szerbet meg egy szlovák védőt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Loki sörözőben ez a döntés bárkit is megnyugtatott. Nem értik ugyanis, akárhogy törik a fejüket, hogy ki az úristen fog a hamarosan felépülő, európai szintű, Bajnokok Ligája-meccsre is alkalmas, huszonötezres stadionban játszani, ki fog oda rajtuk, a meccsekre megszokásból még kijáró kétezer főn kívül bárkit is becsábítani. Rendben van, mondják, hogy kilobbizták ezek a stadionfejlesztési projektből a cuccot Debrecennek, ezért tartjuk őket, helyes, de úgy fogunk kinézni ott, mint Akasztón a háromfős B-közép. Nehogy kiessünk, teszik hozzá, ráadásul, mert még az is benne van, oszt´ a Csepelt meg a REAC-ot kelljen majd a fűtött gyepre ráengednünk két számmal nagyobb szegecses dorkóban, persze ha addigra Vadicska már föl nem szántja, tönkre nem teszi. Azt írd meg még, teszik hozzá, hogy hol a pénz, amit Tobéért fizetett Izrael, mert ezt évek óta elfelejtik megválaszolni nekünk. Hol vannak azok a milliók, ezt kérdezd meg, bazd meg, miért nem építettek abból itt időközben csapatot. Megkérdezem.
H
Ha a dolgozó a Piac utcai pincéből a szurkolói kérdések súlyával a vállán a napvilágra feltapogat, kétségkívül egy új belvárossal szembesül. Tágas placcon süvít a szél a Hortobágy felől, mindenhol kovácsolt padok, lámpaoszlopok, díszkövek, virágcserepek. Lehetne korzózni, de mivel hétfő van, nem korzózik éppen senki, mindenki siet. Balra pillantván, a Simonffy utcánál aztán sokkolja a látvány: pár méterrel beljebb a bontás alatt levő Kishalász négy romos, sárga fala meredezik. Az ott a múlt, gondolkozik, a díszburkolat a jelen, melyen a fényes jövőbe diskurálva, kart karba öltve átsétálhatunk. A bontás pedig kiseprűzi ebből a jelenből azokat, akik nem kellenek: a veszteseket, akik nem bírják az iramot, akik nem illenek bele a képbe városfejlesztésileg. Akik ott ültek, mióta a krónikás az eszét tudja, bent a sötét Kishalászban, irdatlan rossz borok fölött, s ha kellett, ha nem, elmesélték, hol csúsztak meg, hol siklott félre az életük. Az utolsó hely is eltűnik a föld színéről, ahol a város panoptikumba illő, helyi karaktereinek koncentrált csapata otthon lehetett, ahonnan nem nézték vagy nem rúgták ki őket, ők viszont berúghattak fillérekből, sőt akiben fölhorgadt a szándék, az utolsó kétszázasból nőt is vehetett. A szépülő belváros nem tűri a jelenlétüket; a díszburkolatnak az ő tántorgó lépteik nem kellenek. A Kishalásszal mindezen túl megszűnik a vécés néni intézménye, ami egyedül itt élte át a rendszerváltást, így a kisunnyogó ürgék után az utcára rikácsolva, szitkozódva Debrecenben ebben az életben már soha senki nem szalad. Megszűnnek végleg a bádogasztalok, az üvegből levő kávéspoharak s azok a torz mimikák, elkent mondatvégek, amiket helyi specialitásként csak itt láthattak és hallhattak az erre fogékonyak. Lesz helyette szálloda, parkolóház, konferenciaközpont, bármi, ami kell ide a tervek szerint, és akkor majd aludhatunk, parkolhatunk, konferenciázhatunk.
Keresztury Tibor
