A ránézésre úgy hétszer tíz méteres szobából (ne legyen már terem) nyílik egy elsötétített kisebb is, ott "projektoron" idézik fel a nagy meccsek mozgóképes emlékeit. Lévén szó fociról, tegyünk gyorsan egy első lépést a magyar nyelv oly festői kiállítás szavának definiálására. Jelen állás (0-1) szerint a kiállítás egy olyan mutatvány, ami elfér egy piros cédulán. A Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény kétségkívül békebeli látnivalóval keresi kedvünket - fociról lévén szó: mi is így vagyunk vele, időnként keressük kicsit, de hamar feladjuk, úgy sem lesz meg (meglehet, sose).
Szirtes András filmrendező mondotta egyszer nagy okosan, hogy ha egy forint (1 Ft) van, akkor egy forintból kell filmet csinálni. Egyfelől tévedett, másfelől ki gondolta, hogy bő dekád múltán az Erkel utcában szökken szárba az elhintett magja. Az hagyján, hogy váratlan helyen, de a legváratlanabb időpontban: emlékeznek, ugye, a Fradika szurkolóinak múlt heti huszárcsínyére, minek következtében "rangadót" csak itt, e teremben lehet látni, hiszen "a sereghajtók között tanyázó" FTC a következő meccseit zárt kapuk mögött "játssza" le. Hogy mindez kinek büntetés, azt "a régi nagyok" újságokból kivágott képei előtt ácsorogva, ha záróráig maradnánk, sem tudnánk eldönteni: mintha valami disztópia lapjai elevenednének meg, kiszáll az Ízlésrendészet az Üllői úti lelátókra, megnézi a Fradi népligeti rágcsálók ellen vívott helyosztóját, és savanyú pofával annyit mond, fuck, ide a tizennyolcas karika is kevés, játszanak pár meccset nézők nélkül, hátha... Mit hátha? Történik valami? Persze, biztos... A nézőknek olyan lehet mindez, mint a "Ki mit tud?" díjazása a kommunista éra egyik híres viccében. Első díj: egy hét a Szovjetunióban, második díj: két hét a Szovjetunióban, harmadik díj: három hét. Minél tovább játszanak láthatatlan meccseket, annál jobb. Hogy élne itt Szepesi, állna orkánkabátban a partvonal mentén, mikrofonállványa előtt, és üvöltve, őrjöngve űzné-hajtaná a fiúkat, szédületes cselekről, pompás beadásokról, gólzáporról delirálna - hisz nem mindegy, hogy egy láthatatlan meccsen mennyi az eredmény? -, s a rádióhallgatók otthon áthívnák a szomszédokat, gyere, Józsi, újra van magyar foci, én megmondtam, hogy a tévé hazudik.
A mondott hétszer tízes nagycsarnok közepére élénk zöld filcet terítettek, pont olyan, mint amilyennel gyerekkoromban a rexasztalt borították. Azt hittem, ezt az anyagot a rendszerváltás után, a demokratikus kormány első rendelkezéseként betiltották, de nem: vonalakra leszek figyelmes, ez egy focipálya, a négy sarkában a villanyfényes meccsekhez elengedhetetlen reflektorok. Körben a falakon képek, 1905-től napjainkig a Fradi-Újpest rangadók története, valamint lila-fehér és zöld-fehér zászlók kiszögezve. A képanyag eloszlása arra enged következtetni, hogy a rendező friss 50+-os lehet, aki legfogékonyabb korszakát (érthetően a múlt század hetvenes éveit) látja legszívesebben viszont. Akkor még nyilván ő is szerette a focit... Esetleg az évtized végén, amikor Bálint valahová Belgiumba igazolt (konkrétan Bruges-be, mint az Erőszakik), még felderengett neki valami szebb jövő, ami aztán 1986-ban, Irapuatóban, a Sergio León Chavez stadion gyepén foszlott tíz perc alatt semmivé. A semminél is semmibbé.
Mondja nekem valaki, hogy a komcsiban nem volt sajtószabadság, felképelem! Aki ugyanis fociról szóló képeket akart nézegetni, nos, mindjárt kettőből is választhatott. A Labdarúgás havonta négy forintért (4 Ft) kellette magát (kedvencem a háló mögött arcul fotózott Váradi Béla a címlapon), s aki türelmetlen volt, öt ötvenért (5,50 Ft) hetente vehette a Képes Sportot, ami ugyan egyéb sportágakkal is foglalkozott, de az első, nagyobbik részét a futball töltötte ki, jellegzetes barna-fehér fotókon, kis nagyzolással szépia tónust emlegethetnénk. Mely nagyzolásra persze jócskán rá lennénk szorulva, hisz a kiállítás - most már valljuk csak be - felfoghatatlanul szegényszagú. A Képes Sport kivágott, na jó, felnagyított (de megint túlzunk) képei mesélik el a dicső múltat, a 8-3 és a revánsnak számító 7-1 történetét, a nevezetes Dózsa-érát, amikor a "Megyeri úti gárda" ötször nyert bajnokságot zsinórban. Ha az emlékezetem nem csal, Baróti Lajos, majd Várhidi Pál "vezényletével" - Lajos bácsi a fiúkkal fenn a falon, Várhidit a nézők között látom, a világ teljesen olyan, mintha legjobb rendin menne dolga. Csakhogy ez piszkosul nem így van.
Hogy egy árva Fradi-dresszt vagy Bene nyomorult gólvágó csukáját nem lehetett idehozni, azt ugyan a fene sem érti, de biztosan a pénz miatt van. Ám felmerül a gyanú, hogy a leszakított metrófogantyú már vészes hanyagságból hiányzik a vitrinből - vitrin sincs. Vagy nem is hanyagságból, csupán azért, mert a kiállítás létrehozói nem akarnak tudomást venni róla. Olyan ez, mint a zárt kapus mérkőzés: amit nem látunk, az nincs.
Magyarországon futball sincs, már abban az értelemben sem, ahogy néhány éve ismertük. Magyarországon a foci illegalitásba szorult, ami van, az futballhuliganizmus - nemcsak a nézőtéren, nemcsak a focipályán, de a klubszobákban, elnöki, menedzseri irodákban is -, erről kéne kiállítást rendezni nyilván. Ami pedig foci helyett van, viszont jobb híján még focinak hívják, az nem egy olyan sport, amit huszonkét erős fiatalember vív a gyöpön, inkább valami memóriafejlesztő gyakorlat nyugdíjasoknak, önvédelmi szerepjáték a földalatti mozgalmak sejtjeinek díszletei között. Most egy ilyen sejt szorgos illegális munkájának az eredményével ismerkedhettünk meg. Nekem ne mondja senki, hogy olyan az egész, mint a nővérem spirálfüzete, amibe az Omega együttes képeit ragasztotta az Ifjúsági Magazinból, mert azt én is tudom (tavaly megtaláltam, és kidobtam, drága lett volna utána küldeni Kanadába).
És ha arra gondolnánk, hogy mindez valaha mennyire fontos volt az itt élő embereknek, ne szoruljon össze a gyomrunk az önsajnálattól. Hisz' akkor rosszabb volt.
Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény; nyitva keddtől péntekig: 12-18, szombaton 10-14; megtekinthető január 30-ig; bejárat a IX. ker., Erkel u. 15. felől
