Az idén viszont fordult a kocka a munka ünnepéhez való hozzáállás területén. Na nem mintha nagy hirtelen megdobogtatta volna a szívemet a munkásmozgalmi hagyomány, vagy leküzdhetetlen vágyat ébresztett volna bennem valamelyik szakszervezet, hogy talán én is tag lehetek; nem, evvel éppen ellentétes dolog történt, lévén, hogy időközben beindult nálam az, amit magánhasználatra lassulás-projektnek nevezek. A kísérlet nem túl eredeti tárgya nem más, mint hogy ki lehet-e szállni időről időre a verkliből anélkül, hogy a kikapcsoló felüdülés leggyorsabb és legnépszerűbb változatát, az azonnali jellegű leittasodást választaná reflexből a nyugalomra vágyó ember, s ki lehet-e nyerni a lelassított tempó, a célirányos, elszánt semmittevés talaján némi - amúgy szűk marokkal mért - önmagáért való, konkrétan tárgytalan, léha és felhőtlen, észérvekkel megokolhatatlan életörömöt. Vajon másfelől is fel lehet-e a vaddisznóhoz nőni, mint ahogy az jól ismerten megszokott; meg lehet-e tapasztalni példaképünk azon bámulatra, irigylésre méltó állapotát, amikor csak úgy röfög meg túrogat, morzsolja a makkot, s az égvilágon semmi gondja nincsen, azt leszámítva, mármint, hogy néha kilövik, vagy egyszerűen felfordul magától, égnek veti a csülkeit.