Először a napelemek és az antennák égnek el, 110-100 km-es magasságban, a modulok szétválása 90-80 km-es magasságban következik be. A szétszakadó modulok további kisebb darabokra eshetnek szét. Az űrállomás teljes széttöredezése várhatóan 50-40 km-es magasságban befejeződik, s a darabok nagy része elég a légkörben. Az űrállomás el nem égő darabjai reggel fél nyolc után csapódnak be a Csendes-óceánba.
Ezt a forgatókönyvet
némileg beárnyékolja
az a tény, hogy az orosz repülésirányítóknak még semmit sem sikerült a megfelelő helyre ejteni, ami nagyobb egy Progressz teherűrhajónál: a Mirt megelőző Szaljut-sorozat utolsó darabja, a Szaljut-7 1991-ben Chilében lakatlan területre zuhant, mert az oroszok elszámolták magukat, és már annyi üzemanyag sem volt benne, amennyivel biztonságos, óceáni terület fölé mozgathatták volna a negyventonnás monstrumot. A félresikerült start után Dél-Amerikában landolt a Mars-96 szonda is.
A Mir történetét szintén számos anomália kísérte az eltelt tíz év alatt, bár - csodával határos módon - emberéletben nem esett kár: 1986-ban, a sikeres berepülést követően Vlagyimir Tyitov parancsnoksága alatt indult volna az első legénység, őt azonban az utolsó pillanatban Romanyenkóra cserélték, ugyanis a közvélemény szerencsétlen előjelnek tartotta, hogy a peches Tyitov nevéhez fűződik egy korábbi, az üzemképtelen dokkolóantenna hibájából sikertelen összekapcsolódási kísérlet a Szaljut-7-tel. A világtörténelem legrövidebb űrutazását is Tyitov jegyzi: 1983 szeptemberében egy Szojuz T-8 szabályosan felrobbant alatta indításkor, a mentőrakéta azonban még időben katapultálta a kapszulát, amely öt és fél perc múlva ért földet a kilövőállomástól pár tucat kilométernyire a sztyeppén.
1988 szeptemberében egy orosz- afgán páros visszatérése a Mirről kis híján végzetesen alakult. A Szojuz TM-5 leszállóegységének fedélzeti számítógépe egy hibás koordináta következtében későn kapcsolta be a fékezőrakétákat, és amikor a parancsnok kézi irányításra tért át, a komputer végleg felmondta a szolgálatot. A két kozmonauta egy teljes napot töltött a kapszulában egy alacsony orbitális pályán, kevés oxigénnel, míg a földi irányítás helyrehozta a hibát, és épségben lehozta őket. Az eset 1988 decemberében megismétlődött a Szojuz TM-6 legénységével is, ezúttal a régi és az új leszállószoftver inkompatibilitása miatt.
1994. január 14-én a Szojuz TM-17 távozóban nekiütközött a Kristall modulnak, és letörte az egyik antennáját. Augusztusban a Progressz M-24 csak kézi irányítással tudott dokkolni, miután az automatika ismét felmondta a szolgálatot. Októberben az eset megismétlődött a Szojuz TM-20-szal, egy évvel később pedig zárlatos lett az űrállomás központi számítógépe és zavarok keletkeztek az energiaellátásban, így átmenetileg minden műszert ki kellett kapcsolni.
1997. február 22-én négy orosz, egy német és egy amerikai űrhajóssal a fedélzeten kigyulladt a Kvant-1 oxigéngenerátora. A tüzet eloltották, de az "Elektron" elsődleges oxigénellátó berendezés, amely hulladékvízből nyeri az oxigént elektrolízis útján, március 5-én felmondta a szolgálatot, és a tartalék sem bizonyult üzemképesnek. Március 12-én, két sikertelen dokkolási kísérlet után önmegsemmisítő pályára állt, és a Csendes-óceánba zuhant az oxigén-utánpótlást szállító Progressz M-33 teherűrhajó.
A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy világszerte nagy az aggodalom a csütörtöki mutatvánnyal kapcsolatban - ekkora becsapódás a Tunguzka-meteorit 1908-as földet érése óta nem fordult elő. A Mirreentry.comon szerveződő
katasztrófaturisták
bíznak a repülésirányítókban, és a Csendes-óceánon kijelölt terület közelében cirkálnak egy sugárhajtású utasszállító gépen - a legvalószínűbb az, hogy nem látnak majd semmit, de ugyanakkora esélyük van arra, hogy eltalálja őket egy hangsebességgel száguldó izzó fémdarab. Az orosz űrügynökség képviselői minden eshetőségre felkészülve szerződést írtak alá három biztosítótársasággal, amelyek 200 millió USD-ig térítenék meg az esetleges katasztrófa következtében fellépő károkat.
Bodoky Tamás
Sikertelen privatizáció
1999-ben MirCorp néven befektető csoport alakult, amely az orosz RSC Energia konszerntől megvásárolta az űrállomás felújítási jogait. Ûrturizmus, a súlytalanságban végzett kísérletek és reklámfilmforgatás szerepelt az üzleti tervekben, szállodát és egy laboratóriumot kívántak kialakítani a Miren. 1999 márciusában két orosz kozmonauta útját finanszírozták húszmillió dollárral, akik terepszemlét és nagyjavítást tartottak az akkor már lakatlan bázison. A 75 napos munkával helyrepofozott állomásra fejenként húszmillió dollárért turistautakat hirdettek, erre jelentkező is akadt az 59 éves Dennis Tito korábbi NASA-alkalmazott személyében, az utazásra azonban végül nem kerülhetett sor. A MirCorp további terveiben egy filmforgatás is szerepelt: a brit-orosz koprodukcióban készülő mozifilmben Vlagyimir Szteklov alakította volna az űrhajóst, aki nem akar visszatérni a Földre. Egy webszerver fellövéséről is szó volt, a Mir pályán tartása azonban becslések szerint évente százmillió dollárba kerül, és az ambiciózus magánbefektetők által gründolt társaság hamar felélte tőkéjét. A múlt héten egy teljesen ismeretlen kaliforniai cég bukkant fel a weben (www.infotelesys.com), amely megvásárolná az űrállomást, hogy aztán több darabra szedve beépítse abba a műholdhálózatba, amelynek segítségével a mainál 2-15 ezerszer gyorsabb internetes hozzáférést ígér.
