Annyit mondják ezt a természetet mostanában, na, gondoltam, városi korcs ivadékok: kifele, s máris a Bükk rengetegében talált május elseje. Úgy lassulok, terveztem, hogy felveszem a fonalat turisztikailag. Ez a kirándulás-dolog ugyanis nem minden előzmény nélküli, új keletű elképzelés nálam, noha kétségkívül többször szívtam kerthelyiségben friss levegőt, mint hegyoldalon. Már a hetvenes években
addig fajult lelkemben
a természet iránti vágyakozás, valamint a klubszeretet, hogy beiratkoztam a bátyámmal a Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre természetjáró-szakosztályába, hogy szervezett keretek közt ismerjem meg a természetet, s ráadásul DVTK feliratú, címeres tagkönyvem legyen. Kicsit visszavette ugyan a sportemberi lelkesedést, mikor az első hajnali találkozón csupa ősz hajú, bottal felszerelkezett kolléga gyülekezett, de Fükő és Borostyán klubtársaként az idegen, új erőknek kijáró bizalmatlan méregetés ellenére sem hátrálhattunk a mégoly húzós távúnak ígérkezett kihívás elől. Mentünk hát, mint aki erre született, mentünk, mint az igazi turisták, s noha több joggal érezhettük magunkat egy nyugdíjas szakszervezeti összejövetelen, mint egy sportegyesületben, a csapat centrális alakja, a sziporkázó kedvű és remek fizikumú, kicsattanó egészségű, ráadásul, hangsúlyoznám, ötvenéves tagsági viszonnyal rendelkező, soha egy vasárnapot el nem mulasztó
Laci bácsi
barátságos biztatására hamarosan magam is lelkesen fújtam az úttalan utakon, vadregényes ösvényeken kórusban előadott indulót: Diósgyőri turista a Bükköt járja, / Felfedez ma száz meg száz csodát. / Reggel, hogyha elindul a nagy túrára, / elfelejti minden bánatát. Mentünk, énekeltünk, ugratták egymást, viccelődtek a jó kedélyű, bakancsos nyugdíjasok, aztán kora délután, a túra legtávolabbi pontján, ahonnan többórás járásra nem volt semmi, Laci bácsi botlott egyet, ajkára forrt a nótaszó, s minden átmenet nélkül elhalálozott.
Nimfomán az ágyban, szeszes a kocsmában, Laci bácsi az erdőben: formailag nem lett volna - a kort tekintve sem meglepő - halállal semmi baj, ha nem pont minket kezdett volna méregetni az első sokkon túljutott, szellemi vezérét vesztett társulat. Mert addig rendben volt, hogy időközben megácsolták gallyakból a hordágyat, rászíjazták Laci bácsit, de adva volt a kérdés: ezt a nagy mókamestert ki vigye? A túrázás, az rendben, ugye, a manust is imádtuk,
de cipelésről
azért nem volt szó az útitervben - ez volt a szemükben, s kezdtük sejteni a testvéremmel, ez ránk nézve semmi jót nem jelent. A veszélyt érezvén azon nyomban feltámadt a madártani érdeklődés bennünk, meredt nyakkal csodáltuk a felettünk köröző ragadozókat, gondterhelt homlokkal kerestük a hangforrás irányában az énekeseket, hogy ne vegyük észre az egyre nagyobb számban felénk forduló fejeket, azokat a rajtunk elmélázó, a pillantást a fiatalos karizmokon nyugtató tekinteteket, teljes szívből, ihletetten átkozván el az ornitológia alatt a természetjáró-szakosztályokat, a világon az összeset, de különösen ezt a sumák, sunyi diósgyőri gyülekezetet, amelyik egy órája még, mintha fizetnének érte, úgy lacibácsizott, most meg, mikor munka volna vele, annyi az ötletük, hogy elgondolkozva minket stíroljanak. Bármekkora átéléssel átkoztuk el azonban azt a végzetes és megbocsáthatatlan pillanatot, amelyik a DVTK felé fordította Miskolc nyugodalmas flaszterjéről a lépteket, bárhogyan tetszettek is a madarak, nem volt mese, csak kiderült, ránk gondolnak a sporttársak, igen.
Cirka húsz kilométeren át
cipeltük a testet, abban a továbbra is biztosan szép, érintetlen természeti környezetben: állandó jellegű, kínzó hátfájásom akkori eredetű. Hogy jobb legyen a hulla statikája, a lejtőkön én haladtam hátul, útközben a rázkódástól a Laci bá arcára rálökött esőkabát állandóan leesett. Mindössze csak nyolc órán át volt szerencsém gyönyörködni benne, ahogy minden nagyobb bukkanónál kinyílt a szeme. Száz csoda meg kurva isten, dühöngtem a fülemben nyekergő dallamon rágódván, elfelejti, mi, ti gecik, minden bánatát! Lásd, mint akit én viszek. Diósgyőri turistaÉ Lófaszt. Turisztikai hullaszállító. Ha élve lejutok, vacsorára nyugdíjast eszek.
Mintegy három évtizedre hűlt ki bennem a túrázási hajlam azon a szép tavaszi vasárnapon. Nem mondom, hogy nem merült fel, hasonlóképp végzetes lesz most a bátor folytatás, de szerencsére bejött a dolog: nem halt meg senki közülünk ezúttal, én meg az ég kegyelméből lelkileg a gondtalan és öntudatlan, szabad, boldog vaddisznóhoz lettem egy nap erejéig hasonlatos.
Keresztury Tibor
