A Magyar Bűnüldözők Szakmai Egyesületét 2004-ben alapították „a bűnüldözés és a bűnmegelőzés hatékonyságának növelése érdekében”, s annak ellenére is független, civil szervezet, hogy tagjai főleg egykori és aktív rendőrök. Az egyesület Dobos János iránti tiszteletének kifejezése nem új keletű, 2010-ben a nevét viselő díjat, három évvel később emlékérmet alapítottak. Noha minden bizonnyal akad még jó néhány rendőr a magyar kriminalisztika több mint 200 éves történetében, aki rászolgált volna, hogy díjat nevezzenek el róla, az egyesületen belül nem volt vita, miután a 2003-ban elhunyt ezredes neve felmerült.
| ||
Dobos kultusza az idei emlékévvel tovább folytatódik – annak ellenére, hogy a diktatúra rendőrségének volt magas rangú tisztje. De bárkivel beszéltünk, az derült ki, hogy ő nem volt olyan, mint „azok”. Kilógott a sorból, és nemcsak azért, mert a vagyon elleni bűncselekményeknek volt a specialistája.
A „mutáns”
„Ő igazi volt! Okos ember, elkötelezett a bűnüldözés iránt. Az a fajta zsaru, akinek tapsolunk a moziban, mert bemegy és szétrúgja a kocsmát. Hogy ez Kádár alatt volt? Hát aztán! Dobos János olyan volt, mint Delon vagy Belmondo a filmekben, csak éppen itt, Magyarországon – mondta Kovács Gyula ny. r. alezredes, az egyesület bizottsági elnöke, a Magyar Bűnüldöző c. folyóirat főszerkesztője. – Számára a szolgálat soha nem ért véget. Ha olyanja volt, fogta magát, elment hazulról csak úgy, bele az éjszakába. Ismerte a nehézfiúkat, a striciket, a lányokat, akik félték és tisztelték is. Nagyon jól tudták, hogy őt nem lehet olyan könnyen átverni.” Ám Kovács szerint ez csak az érem egyik oldala, Dobos nemcsak vagány zsaru volt, a szakmai munkássága is kiemelkedő.
1935-ben Angyalföldön született, a Józsefvárosban nőtt fel. Népes családjával egy szoba-konyhás József utcai lakásban élt, és a környékbeli gyerekekhez hasonlóan ő is több időt töltött az utcán, mint otthon. Ám míg a többiek a „szürke zónában” maradtak, Dobos sorsa úgy alakult, mintha az nem is a valóságban, hanem Fejes Endre fantáziájában forrta volna ki magát – azzal a különbséggel, hogy itt a hepiend sem maradt el. „A Mátyás téri galerihoz tartoztam. Ez kemény társaság volt, de nem voltak gengszterek. És utálták a késelőket, illetve elvárták, hogy aki bicskát ránt, várja meg, míg a partner is előrántja a magáét” – emlékezett vissza Dobos egy interjúban, ám rögtön hozzátette, hogy meglepően nagy fülesei ellenére „mutáns” volt a haverok között. „Olvastam, verseket írtam, rajzoltam, több hangszeren játszottam. Jamesznak szólítottak, de köztudottan én voltam a tanár úr.” E sokoldalú tudást valószínűleg annak köszönhette, hogy az általános iskola után gimnáziumba került, abban a közegben ez rendhagyónak számított.
Ám ennél is rendhagyóbb volt az lépés, ami a rendőrségnél történt az 50-es évek elején. Mivel az 1950-es tisztogatások során 500 nyomozót tettek lapátra, hatalmas volt a létszámhiány, s 1953-ban – immár az enyhülés jegyében – arról született döntés, hogy szedjenek össze, akár az utcáról, 300 embert, akiket pár év alatt a Korvin Ottó Tiszti Nyomozóképző Szakiskolában tudnak kiképezni. A büntetlen előélet mellett csupán a betöltött 18. életév és az érettségi volt a feltétel, vagyis a leendő nyomozótisztnek még katonaviseltnek sem kellett lennie. Dobos is így került ide, gimnáziumi igazgatójának közbenjárására, hogy „csináljanak a vagányból zsarut”. Az iskola elvégzése után a betörési csoporthoz került, és ugyan később elmondta, hogy „bőven volt dolgom ötvenhatban is”, mindjárt azt is hozzátette: „sokat köszönhetünk az akkori főnöknek, Kopácsinak (Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát 1958-ban, a Nagy Imre-perben életfogytiglanra ítélték – L. T.), aki nem állított szembe minket a forradalommal”. Vagyis „szakmunkát” kellett végeznie.
„Az iskola elvégzése után, ’57 februárjában kerültünk Mattyasovszky Jenővel (A Hód könyvek későbbi szerzőjével – L. T.), Konczer Istvánnal (budapesti rendőrfőkapitány 1983–1989 között – L. T.) és Dobos Jancsival a Budapesti Rendőr-főkapitányság I. számú betörési alosztályához, amit a vezetője után mindenki Schlett-csoportnak hívott. Attól volt különleges, hogy innen valahogy nem szórták ki a Horthy-rendőrség detektívjeit. És amikor odakerültünk, mindannyiunkat egy ilyen öreg detektív mellé osztottak be. Két évig voltunk mellettük, önállóan nem nyomozhattunk, de a két év alatt az öregek mellett többet tanultunk, mint az iskolában – emlékezett vissza Bárdy Tibor ny. r. ezredes, aki hosszú éveken át volt Dobos legközvetlenebb munkatársa. – A két év alatt megtanultuk azt is, hogy egyedül nem vagy nyomozó, párba kell állni. Na, így álltunk mi össze Dobossal egy párba. Akkor még nem az volt, hogy kiderítettünk valamit, aztán szóltunk az egyenruhásoknak, hogy fogják el, ó, dehogy! Elfogtuk a gyanúsítottat, megbilincseltük, őrizetbe vettük, másnap meg jelentettük a főnöknek, hogy megfogtuk Klapács Rudit, a falbontót. Ez így ment, és mi voltunk a legeredményesebbek.”
A kimagasló teljesítmény persze felkeltette a feljebbvalók figyelmét. Dobost moszkvai tanulmányútra küldték, s 1966-ban már úgy került az Országos Rendőr-főkapitányság betörési alosztályára, mint a nyugdíj előtt álló Mág Bertalan őrnagy – egykori tanára – kiszemelt utódja. Mág később, nyugdíjasként a korszak egyik legnépszerűbb hazai krimiszerzőjévé vált, bár talán nem véletlen, hogy ma már kevesen emlékeznek a megtörtént bűnügyeket feldolgozó elbeszéléseire, kisregényeire.
Cigányút
Azt persze Mág korabeli olvasótáborából is kevesen tudhatták, hogy az őrnagy az elsők között volt, aki megpróbálta Kádár 1961-es ostoba és beláthatatlan következményekkel járó kijelentését – „egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek” – a kollégák számára emészthetővé tenni. Dobos 1962-ben, a Belügyi Szemlében tette közzé A bűnöző cigányok életmódja és erkölcsi felfogásuk c., Pintér László r. századossal közösen írt tanulmányát. A szerzők ugyan már az elején leszögezik, hogy „a cigány lakosság helyzetének végleges és gyökeres megoldásáig (…) még igen sok a tennivaló” és „elsősorban szükséges, hogy megváltoztassuk a dolgozó emberek véleményét, megismertessük sajátos életkörülményeiket, megszüntessük a velük kapcsolatos előítéleteket”, néhány oldallal később már arról értekeznek, hogy „a cigány lakosság körében elég gyakori, hogy testvérek, szülők, gyerekek egymással nemi kapcsolatot létesítenek”, hogy „még a többnapos állati hullát is kiássák a földből, és elfogyasztják”, hogy „a bűncselekményeket éppoly fontos, nélkülözhetetlen kelléknek tartják, mint az átlagemberek a munkát”. És így tovább.
Mindebből világosan látszik, hogy a rendőrségen (miként minden más helyen) a „cigánysággal kapcsolatos előítéletek megszüntetését” egy percig sem vették komolyan, pontosabban a totális asszimilációt értették alatta, amiből logikusan az következett – s vált a testületen belül is uralkodó nézetté –, hogy a cigányság mint önálló entitás legfeljebb kriminológiai kategória. Mindez úgy jön ide, hogy nem sokkal később éppen Dobos János vált ennek a felfogásnak – akarva-akaratlanul is – az egyik legmarkánsabb képviselőjévé, ugyanis munkásságának nem kis részét éppen a „cigánybűnözés” elleni küzdelem tette ki. Annak ellenére, hogy Bárdy Tibor visszaemlékezése szerint „voltak, akik nyolcadik kerületi zsiványnak, mások meg cigánynak tartották”.
1969-ben jelent meg a Belügyminisztérium Kiképzési és Csoportfőnökségének a kiadásában a Pintér Lászlóval közösen írt Bűnöző fortélyok című 120 oldalas kötete, amely csupán címében szemérmes. Már az előszóból világosan kiderül, hogy a szerzők „a cigánybűnözők taktikájának a jellemzésében és elhárításában foglalták össze és értékelték azokat a tapasztalatokat, amelyek ismerete – mindazok számára, akik a cigány lakosság tagjai közül kikerülő bűnelkövetők ügyében intézkednek – elkerülhetetlen”. A Bűnöző fortélyokat alapműnek tekintették a rendőrségen belül (nem volt kereskedelmi forgalomban), a cigánybűnözés kifejezés pedig egészen a rendszerváltást követő évekig evidenciának számított. Olyannyira, hogy amikor dr. Vavró István jogász az elsők között adott hangot kételyeinek (A „cigánybűnözés” vizsgálatának elméleti és módszertani kérdéseiről, Belügyi Szemle, 1984/2.), és azt írta, hogy „ha a bűnözést nem kulturális, hanem etnikai sajátosságnak tekintjük, akkor mindenképpen téves úton járunk, s e tévedés eredményeként elmulaszthatjuk a figyelmet azoknak a kötelezettségeknek a teljesítésére, amelyek bizonyos társadalmi rétegek kulturális elmaradottságának a felszámolása érdekében nélkülözhetetlenek”, éppen Dobos volt az, aki meglehetős vehemenciával védte meg a mundér becsületét. „Dr. Vavró István tanulmánya hozzásegít ahhoz, hogy (…) véleményem erősebb, megalapozottabb legyen. Aggályai a leírt vagy más formában nyilvánvalóan másokban is felmerültek, és valóban érdemes rajtuk elgondolkozni. Még azon is, hogy mennyire helyes kifejezés a »cigánybűnözés«. Nyilván helytelen. Ám a szakzsargon az »anyagi haszonszerzés céljából elkövetett szándékos emberölést« máig rablógyilkosságnak hívja. Ez lehet helytelen, de rövid és kifejező” – írta válaszcikkében (Tényleg nincs cigánybűnözés?, Belügyi Szemle, 1984/4.), s ezzel minden bizonnyal a többség álláspontját képviselte.
Dobos természetesen nem volt rasszista, írásainak a hangvétele is jóval visszafogottabb, mint például az idézett Mág–Pintér-szöveg, illetve egy sor más korabeli publikáció – rendíthetetlen álláspontja mégis azzal magyarázható, hogy kizárólag megoldásra váró szakmai feladatként tekintett a „cigánykérdésre”. Vagyis ugyanúgy, mint, mondjuk, a betöréses lopásokra – és mivel az volt a dolga, hogy betörőket, tolvajokat fogjon el, ennél messzebbre nem kellett tekintenie. Valószínűleg nem is állt szándékában. És mivel leírásai a konkrét bűncselekménytípusokról, az elkövetői viselkedésmódokról, trükkökről új látásmódot vittek a hazai kriminalisztikába, rajongói éppúgy akadtak a testületen belül, mint irigyei. Különösen az után, hogy az 1970-es évek elején a televízióban is megjelent, és egy csapásra országos hírű tévésztár lett belőle.
„Az etalon”
„Százévente egyszer akad egy-egy rendőr, aki átlépi az előítéleteknek a határait, talán azért, mert az illető oly kevéssé emlékeztet a rendőrökről kialakított képünkre. Ez a bravúr nálunk elsőként Dobos Jánosnak sikerült, példáját sajnos keveseknek sikerült követni. Máig felfoghatatlan, hogy történt. Megjelent a tévében egy alacsony, majdnem vézna, raccsoló figura, szókincse és hanghordozása jobban hasonlított egy külvárosi vagány stílusára, mint egy méltóságteljes rendőrtisztére. Nem tett eget-földet megrázó ígéreteket, nem ígérte holnapra minden bűnöző kiirtását, sőt inkább bajokat, mindannyiunkat fenyegető veszélyeket jelentett be, mégis egy egész ország egyszerre kapta fel a fejét: ecce homo! Íme, egy ember, aki valódi egyéniség, élő, gondolkodó ember – pedig rendőr!” Moldova György méltatta így Dobost, a rendőrtiszt „mini krimiket” tartalmazó kötetének (Kocsmák, vagányok, zsaruk, Multimix Kft., 1991) előszavában.
Dobos nem valamiféle ártatlan magazinműsornak, hanem a Magyar Televíziónak még az akkortájt alig érvényesülő személyiségi jogokat is semmibe vevő, olykor vérlázítóan manipuláló műsorának, a Kék fénynek volt a sztárja. Még ha nem is ő volt a főszereplő, hanem a többnyire sötét szemüvegben megjelenő szerkesztő-műsorvezető, Szabó László, a pártlap Népszabadság félelmetes megmondóembere. Ám nem véletlen, hogy amikor a műsor paródiája elkészült, Szuhay Balázs őt próbálta utánozni, és nem Szabót vagy valamelyik riporterét (akik között egyébként megtalálhattuk a mostanában egészen más színekben játszó Stefka Istvánt is). Dobos tíz évig volt a műsor állandó szakértő vendége, népszerűségét leginkább az bizonyítja, hogy amikor lekerült a képernyőről, egyből megindult a találgatás. „Mindenki tudni vélte, mi történt a háttérben, szájról szájra terjedt a hír, hogy olvasott be nagy hatalmú minisztereknek, államtitkároknak, hogy vívott ökölpárbajt erőszakos és nagyképű országgyűlési képviselőkkel. Úgy élt bennünk, mint egy jó barát, akit ügyei külföldre szólítottak, de nem kételkedtünk, hogy még visszatér” – írta Moldova már idézett előszavában, ám olyan pletykák is elterjedtek, miszerint „külföldre szökött”, sőt, „eltették láb alól”.
Szerettünk volna Szabó Lászlóval beszélni, de megkeresésünkre nem reagált. Bárdy Tibor viszont a következőt mondta: „Konkrétan az történt, hogy a Dunántúlon volt egy értekezlet, ahol Dobos nagyon összerúgta a port egy megyei párttitkárral, szó szerint elküldte a p…ba, mindenki előtt. Az meg föltelefonált Ladvánszky Karcsinak, az országos rendőrfőkapitánynak, aki egyből magához hívatta Jancsit, és ugyan jóban voltak, kerek perec megmondta neki, hogy idáig már nem ér az ő hatásköre, vagy leszerel, vagy elmegy tanítani a főiskolára. Az utóbbit választotta.”
„Akármennyire mélyről jött, kivételesen intelligens ember volt, olyan adottságai voltak, amelyek kiváló rendőrré tették. Rendkívüli megfigyelőképességgel, bámulatos memóriával, nagyon jó kapcsolatteremtő képességgel rendelkezett, ami egy nyomozónál elengedhetetlen – mondja Finszter Géza, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem professor emeritusa. – Ugyanakkor kiváló tanár is vált belőle, mert remek előadó volt, ráadásul tele volt példával, ami azért fontos, mert a nyomozástant, vagyis a krimináltaktikát csak az tudja jól megismertetni, akinek esetek sora van a tarsolyában. Noha rövid ideig tanított, arra jutott ideje, hogy főiskolai jegyzeteket írjon, és tudomásom szerint ezt a munkáját is a legnagyobb odaadással végezte. Pedig nem voltak tanári ambíciói.”
| ||
Amellett is, hogy a visszaemlékezések alapján Dobos vagány, beszólós, „bulizós” típus volt, s különös érzéke volt kollégái ugratásához, igen jelentős publikációs listát hagyott az utókorra. Már 1963-tól rendszeresen jelentek meg írásai, a krimináltaktika és a bűnüldözési metodika témakörében több mint 200 publikációt és 9 könyvet jegyzett. „Munkájával, oktatói és tudományos tevékenységével jelentős mértékben járult hozzá – egyebek mellett – a korszerű bűnüldözés alapjainak megteremtéséhez, kidolgozásához, valamint a modern rendőrképzéshez” – írta 2013-ban a Magyar Bűnüldözőben Kovács Gyula, akit tanított is a főiskolán. „Fantasztikus előadó volt! – mondta Kovács. – Számunkra ő volt az etalon, és őszintén szólva ahogy őt sem, minket sem érdekelt a politika. Jó zsaruk akartunk lenni, és akkoriban Dobos Jánostól tanulhattuk a legtöbbet. Sose felejtem el, hogy amikor a Kis nyomozástan (BM Kiadó, 1988) című tankönyve megjelent, órákig álltunk sorba a Münnich Ferenc utcai közgazdasági és jogi könyvesbolt előtt, hogy hozzájuthassunk.”
Dobost közvetlenül a rendszerváltás előtt hívták vissza a szolgálatba, 1990 januárjában ezredessé léptették elő, s egy fontos, rendszerváltó törvény megalkotásában is részt vett, a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvényben. Annak ellenére, hogy olyan nyilatkozatai voltak, hogy „nem szeretnék őszülő fejjel beállni a bohócok közé, tagja voltam az egypártnak, mint mindenki, aki dolgozni, haladni akart a maga szakmájában”, illetve „azt se tagadom, hogy rokonszenveztem a szocializmus eszméivel”.
„Ez egy remekmű, amelyben megjelent az ő bűnügyi tapasztalata, és a jogi hozzáértése, beleértve az alkotmányjogi szemléletet is” – mondta Finszter Géza erről a törvényről, ami szerinte jobb volt, mint a jelenleg hatályos. Dobos a képernyőre is visszatérhetett – ekkor úgy tűnt, hogy az újjáalakuló rendőrség nélkülözhetetlen tagjává válik. Ám 1991 szeptemberében Boross Péter Pintér Sándort nevezte ki országos főkapitánnyá, s neki az egyik első dolga az volt, hogy Dobost nyugdíjba küldje. „Hozta magával a sleppjét, kellett a hely. Közismert volt az is, hogy Pintér és Dobos sosem volt jóban, úgyhogy senki nem csodálkozott, hogy lapátra tette” – mondta Bárdy Tibor, aki szerint ezért kellett az ezredesnek 1991-ben nyugdíjba vonulnia.
Ezt követően két, szintén akkoriban nyugdíjazott kollégájával a szintén a Kék fényből
ismerős Láposi Lőrinc r. vezérőrnaggyal (†2000) és Tóth Tihamér r. ezredessel (†2005), a Magyar Rendőr című hetilap egykori főszerkesztőjével együtt megalapították a Mesterdetektív Kft.-t. Ez az első magyar őrző-védő cégek közé tartozott, ám elsősorban azzal vált közismertté, hogy Láposi sógora, a jelenleg börtönben ülő Tasnádi Péter is az üzlettársak közé tartozott, sőt, később ő lett a kft. tulajdonosa. Igaz, Dobos akkor már nem dolgozott a cégnél, nagyon hamar kiszállt belőle. 2003. december 17-én, 68 évesen hunyt el váratlanul: a lakása ajtajában szívroham végzett vele.
*
A Magyar Bűnüldözők Szakmai Egyesülete 2015, a Dobos János-emlékév keretében májusban megkoszorúzta a rendőrtiszt sírját, szeptemberben szakmai konferenciát szervez a tiszteletére, s ekkor lesz a Kovács Gyula szerkesztésében megjelenő Emlékkönyv dr. Dobos János születésének 80. évfordulója tiszteletére c. kötet (Patrocinium Kiadó, 2015) hivatalos bemutatója is. Ám úgy tűnik, mindez csupán az egyesület belügye – legalábbis az emlékévvel kapcsolatban sem Pintér Sándornak, sem a minisztériumnak, sem a rendőri vezetésnek nem volt semmiféle közölnivalója.
