A szene sem áll jól

A szénbányászat elsőként került a vádlottak padjára napjaink nem alaptalan klímapánikja idején. Egykönnyen azonban nem fogunk tudni megszabadulni a népszerű fosszilis energiahordozótól.

A kőszénbányászat évszázadok óta biztosítja az emberiség jó részének energiaigényét. A szén meleget ad, erőművekben elégetve áramot termelhetünk vele, és a fémkohászati (pl. acélgyártási) vagy a vegyipari felhasználása is jelentős. A bányászattól a szén felhasználásáig terjedő gazdasági ágazat temérdek embernek ad munkát, miközben a bányászat sajátos, összetartó közösségeket is teremt.

Kritikusai szerint a szén hasznosságánál már csak a járulékos és közvetlen kártételei a nagyobbak. A bányászat feldúlja a vidéket, üregek, felszíni tájsebek, föld alatti vájatok és jókora, nehezen rekultiválható meddőhányók maradnak utána. A szén elégetése pedig nem csak a kályhák és a kohók közelében lakók egészségét, napi életminőségét teszi tönkre – bár éppen az ő kínjaik leírására született egykor a londoni szmog kifejezés. Az ekkor felszabaduló temérdek üvegházhatású gáz, mindenekelőtt a szén-dioxid felmelegedést generáló klímahatása pedig a jelenlegi tudományos konszenzus szerint kétségbevonhatatlan. (A kő­szénben több-kevesebb mennyiségben rejlő kéntartalmú vegyületek elégetésekor viszont ugyan mérgező, de ellentétes klímahatású kén-oxidok szabadulnak fel.)

Bármennyire egyszerűnek tűnik, hogy klímavédelmi megfontolásokból egyszerűen kivegyük a szenet a mindenkori helyi, országos energiamixekből, ez a döntés sehol sem egyszerű és nem is mindig kivitelezhető. A szénkérdés társadalmi probléma is, elvégre a szénre a kitermelők és a fogyasztók oldaláról egyaránt erős társadalmi-szakmai szubkultúrák épültek, amelyek érdekérvényesítő ereje, politikai súlya is sokszor jelentős. És ha sikerül is társadalmi szinten menedzselni a szén kivezetését, és egész közösségeket leszoktatni a nyersanyag erősen „addiktív” használatáról, még mindig ott a kérdés: mivel helyettesítsük a sokfelé legnépszerűbb energiahordozót. Az atomenergiával kapcsolatban okkal vagy ok nélkül még mindig erős társadalmi ellenállás mutatkozik, és az sem mindenki számára egyértelmű, hogy egy szélerőműpark a tengerparton vagy a mezőn miért szebb, mint egy meddőhányó a hegyek között. Ahol pedig tömegesen és látszólag olcsón kitermelhető formában áll rendelkezésre ez az ásványi, fosszilis energiahordozó, ott a szénnek gyakorlatilag nincs alternatívája – legalábbis tetemes társadalmi költségek kifizetése nélkül, amit alighanem csak erős és stabil kormányzat vállalhat magára, ha elfogadja azokat a racionális érveket, amelyek a szén kivezetése mellett szólnak.

 

Kína étvágya

A világ szénkincse egyenlőtlenül oszlik el, és ahol papíron rendelkezésre áll, ott sem mindig gazdaságos a felszínre hozni. Erre a legjobb példa az amúgy páratlanul magas fűtőértékű, jó minőségű mecseki feketekőszén, amelyet azonban nem éri meg a felszínre hozni a nem túl kedvező geológiai körülmények, a szénvagyon elhelyezkedése és a manapság alkalmazott kitermelés rendkívül magas kockázata miatt. Tehát nem arról van szó, hogy kimerültek volna a kitermelhető készletek, hatalmas mennyiség van még a földben, nem véletlenül merülnek fel időről időre ötletek a föld alatti szénrétegek elgázosításáról. Alighanem a bányászat bármilyen formában történő feltámasztása óriási környezetrombolással járna, ezért áll égnek a haja a szénkultúráról – a hajdani magyar bányavidékek többségéhez hasonlóan – többnyire már sikeresen legyógyult környékbelieknek, ha efféléről hallanak.

Ha körülnézünk a világban, láthatóvá válik, hogy a szénbányászat zöme olyan országokban zajlik, ahol a munkavégzés még mindig Dickens-regényeket idéző körülményei miatt semmi sem drága. Hogy mást ne mondjunk, a világ kőszéntermelésének mintegy 40 százaléka Kínából származik, ami bizonyos becslések szerint 3,6 milliárd tonnát jelent évente. A munkakörülmények a kínai bányákban legendásan rosszak, rá­adásul a „szabad” munkavállalók mellett hatalmas mértékű az elítéltek és kényszermunkások alkalmazása is. A halálozási ráta elborzasztó: az egymillió tonna kitermelt szénre jutó halálozás a kínai bányaiparban 130-szorosa az amerikainak, az ausztrálnak (hogy egy újabb jeles széntermelő országot említsünk) pedig a 250-szerese. Az orosz föld alatti bányák kritikus halálozási adatainak a 10-szeresét produkálják a kínai bányák.

A gigantikus mennyiségű kitermelt szén nem csupán célzatos elégetés révén járul hozzá a légköri szén-dioxid mennyiségének lendületes gyarapodásához; Kínában ég a legtöbb bánya és a szinte elfojthatatlan tüzek további tetemes mennyiségű szén-dioxiddal és más, részben a tökéletlen égésből származó gázokkal szennyezik a környezetet. Kína óriási fogyasztója a kőszénnek, így hiába bővül évről évre a termelés, így is importra szorul. A szénkitermelés társadalmi és környezeti költségei hatalmasak, ami mind helyben, mind a gigantikus szén-dioxid-kibocsátás miatt globális szinten is érezhető. Ugyanakkor a diktatórikus kínai körülmények között még akkora társadalmi kontroll és a politikai intézményrendszerben jelentkező visszacsatolás sem működhet, mint a világ más szénkitermelő régióiban, miközben a szénipar haszna a sajátos kínai kapitalizmust működtető párt és gazdasági elit kezében fut össze.

Miközben összességében a széntermelés csökkenése zajlik világszerte az utóbbi hat évben, Ázsiában folyamatosan bővül a termelés, és sorra épülnek az óriás szénerőművek is. E tekintetben fokozatosan zárkózik fel India, amelynek széntermelése alig több mint a hatoda Kínáénak. De fontos széntermelő Indonézia vagy éppen Kazahsztán is, és akkor nem szóltunk még Oroszországról, amely hagyományosan nagyon komoly, még ki nem merült szénlelőhelyekkel rendelkezik, és ezeknek nem kis része a Szovjetunió széthullása után is a fennhatósága alatt maradt (elég csak a Kuznyecki-medencére gondolni). Ugyanakkor a világ második legnagyobb széntermelője továbbra is az Egyesült Államok, amit ráadásul jelenleg egy olyan ember vezet, aki már a megválasztásakor programjául tűzte ki a szénbányászat feltámasztását a tradicionális kitermelési régiókban, tekintet nélkül ennek környezeti terheire.

Az amerikai példa jól mutatja, hogy a szénről még egy gazdag állam esetében sem egyszerű leszokni: itt egyszerre hatnak a bányászok megoldatlan társadalmi problémái, a bányászat sajátos szociokulturális háttere, no meg a hatalmas és a politikában is érdekérvényesítésre törekvő szénipar érdekei. És az amerikai kontinensen még csak nem is az Egyesült Államok a legreménytelibb célterület a szénkitermelés bővítése szempontjából. Kolumbiának egészen hatalmas, ráadásul sokfelé (mint például Cerrejón vidékén) külszíni fejtéssel is kitermelhető készletei vannak. Az ottani bitumenes feketeszén kén- és hamutartalma alacsony, így erőművekben és acéltermelésre is felhasználható. Szinte magától értetődő, hogy a dél-amerikai szénbányák terjeszkedése során, azok működtetésekor sem szempont a környezet terhelése, vagy az, hogy milyen ökoszisztémák pusztulnak el egy-egy bányanyitás során. A globális klimatikus hatásokról pedig ne is essék szó.

 

Európa fekete foltjai

A szénbányászat immár hosszú évszázadokra visszanyúló történetében rendre élen járt az öreg kontinens, éppen ezért tanulságos, mi történik mostanában a szénkitermelés frontján. Az európai államok legtöbbje saját energiamixének zöldítésére törekszik, ennek egyik legfontosabb eleme a széntermelés és -felhasználás visszafogása. Más azonban a hangzatos jelszavak pufogtatása, illetve más a gyakorlat, ahogyan Németország (lásd Mire mennek atom nélkül? – A német gazdaság szénfekete foltja, Magyar Narancs, 2018. december 19.) példája is mutatja, a környezeti szempontból kockázatosnak vélt energiahordozók egy­idejű kivezetése nem igazán működik, és ennek rövid távon az lett a következménye, hogy növekedett is az országban a szénkitermelés és annak az elégetésben csúcsosodó felhasználása. Az RWE energiakonszern éhségének részben már áldozatául is esett a hambachi őserdő, ami alatt óriási lignitmező fekszik. A széniparban érdekelt energiacégek nyomásgyakorló erejével és a munkavállalókat képviselő szakszervezetekkel egyszerre megbirkózni még Németországban sem könnyű, noha ott közismerten erős a zöldpolitika képviselete (habár az idén – leg­inkább a kedvezőbb import és a hazai termelésű energiaforrások versenye miatt – csökkent a szénfajták iránti kereslet).

Akadnak országok, ahol – részben a korábbi gazdaságosan kitermelhető készletek kimerülése, részben a más forrásokra alapozott energiapolitika sikere miatt – könnyedén tehetnek önkéntes ajánlásokat a szén szerepének csökkentéséről, esetleg az ener­gia­mixből való teljes kivezetéséről; efféle merész vállalásokat tett mostanában Franciaország. Más történet Spanyolországé, ahol elsősorban az asztúriai és a leóni szénbányák amúgy is sorra kimerültek. A Sánchez-kormányzat 2018 októberében egyezett meg a szakszervezetekkel tíz szénbánya bezárásáról – a kormányzat ennek keretében 250 millió eurót költ csak az idő előtti nyugdíjazások, átképzések és a strukturális változások finanszírozására. (Spanyolországban már tavaly is csak az energiatermelés 2,3 százalékát adták a széntüzelésű erőművek.)

Az európai szénpolitika neuralgikus pontja Szilézia, amelynek főleg a lengyel, de részben a cseh oldalán is többen dolgoznak a bányászatban, mint bárhol máshol a kontinensen. A lengyel gazdaság különösen erősen teljesít e tekintetben: míg az EU gazdasági teljesítményének csupán 3 százalékát adja, addig a károsanyag-kibocsátás terén 10 százalékos a részesedése, korántsem teljesen a szabad akaratából. De mit lehet csinálni, ha Lengyelország ener­gia­mixében még mindig 80 százalék a szén aránya, 100 ezer ember dolgozik a szén­iparban, amely ráadásul nem is önjáró, elvégre évi 2 milliárd eurós állami segítségre szorul. A legmerészebb cél sem lehet más, mint hogy bő egy évtized múlva a szénfüggőség 60 százalékra csökkenjen.

Lengyelország jelenleg csupán az iránta politikai okokból szolidaritást vállaló országok (így az európai klímavédelmi megállapodást szövetségeseivel együtt megfúró Orbán-kormányzat) számító magatartásának köszönheti, hogy nem kell szigorúbb szénmentesítési programot elfogadnia. Pedig a szén uralma ott sem tarthat ki örökké.