Ig Nobel-díjak 2.

A tiszta vegyész kritikája

Tudomány

Jeleskednek a vegyészek az Ig Nobel-díjban. Vízmemória és digitális víz, hupikék gumicukor és egyéb nyalánkságok sorozatunk második részében.

 


Az évről évre kiosztott Ig Nobel-díjak között – amúgy megérdemelten – „kitüntetett” figyelem jut az „olimpiai” számoknak, azaz a hivatalos Nobel-díj-kategóriákban kiérdemelt kétes meritumoknak. A tudományos málnadíjasok között persze akadnak, akiknek – legalábbis átmenetileg – elment az eszük, mások szent megszállottsága viszont igenis becsülendő (s a tudományos vagy a szorosan vett piac értékelni is tudja az ilyen kunsztokat), és akadnak, akiket alighanem jogtalanul és elhamarkodottan ítélt meg a jeles zsűri. Kezdjük tán rögvest a vegyészekkel, hiszen ez a legjelesebb és legizgalmasabb szakágak egyike, ráadásul ebben a kategóriában a kezdetek kezdetétől osztanak Ig Nobel-díjakat.

 

Az első, 1991-es kémiai Ig Nobelt egy máig vitatott személyiség, egy ordas tudományos botrány főszereplője, a francia Jacques Benveniste kapta – az eredetileg respektált immunológusként számon tartott kutató a nyolcvanas évek végén fogott hozzá az őt és munkásságát hírhedtté tevő obskúrus kísérleteihez. Az először 1988-ban a Nature-ben publikált kutatásai során nagy hígításban (azaz igen alacsony koncentrációban) immunglobulin E antitesteket tartalmazó oldat hatását vizsgálta bazofil granulocita típusú fehérvérsejtekre: kutatási eredményei a homeopátia gyakorlatát látszottak megerősíteni. Míg a meghökkent biológusok állították: ebben a koncentrációban már csak víz maradt az oldatban, így aztán annak semmilyen élettani hatása sem lehetett a bazofilekre, addig Benveniste szerint a vízmolekulák konfigurációja vált biológiailag aktívvá (ehhez gonosz tudományos újságírók rögvest a vízmemória fogalmat társították). Eredeti, korszakalkotó felfedezését utóbb egy fizikusokat, hivatásos szkeptikusokat (például James Randi illuzionistát) és Benveniste egykori kutatócsoportjának tagjait is magában foglaló teamnek már nem sikerült megismételnie.

Benveniste utóbb, a kilencvenes években, már a neves kitüntetés birtokában (sőt, tán attól felbátorodva!) kiterjesztette  az „intelligens” vízre vonatkozó elméletét. Ezek szerint ez a memória akár digitalizálható, és telefonvonalak vagy az internet segítségével átvihető egy másik vízmintába, amely ugyanezen képességekkel fog bírni – nos, ezért 1998-ban másodszor is megkapta a díjat! Benveniste ekkor már saját, a tudományos körforgástól független kutatóintézete, a DigiBio élén alapozhatta meg az általa – kissé magányosan – képviselt új diszciplínát, a digitális biológiát.

Hogy a díjkiosztás milyen szeszélyes szempontok szerint zajlott, mutatja az is, hogy a következő évben Ivette Bassa élelmiszer-technológiai kutató kapta a színes kolloidok előállításában szerzett érdemeiért, melynek gyümölcseként a Jell-O zselatinizált édességeket gyártó cég megjelenhetett a piacon egy hupikék gumicukorral (ami, ha a kőagyú kurátorok nem is értik, valóban óriási ugrás az emberiség számára).

A következő évben viszont két olyan feltaláló kapta az Ig Nobelt, akiknek a keze munkáját azóta is áldja az emberiség: James Campbell és Gaines Campbell ötölték ki a parfümmel átitatott illatcsíkokat, melyek segítségével képes magazinok lapjait lehet sajátos odőrrel impregnálni.

A jutalmazottak között néha felbukkantak abszolút outsiderek, akik azonban hallatlan szorgalmukkal voltak képesek pótolni a hiányzó akadémikus műveltséget. Bob Glasgow-nak, Texas állam szenátorának például 1994-ben azért ítéltek Ig Nobelt, mivel állhatatosan támogatta azt az 1989-es törvényt, mely a drogháború újabb győztes állomásaként engedélyhez köti laboratóriumi üvegeszközök (például kémcsövek) beszerzését.

Nagy figyelmet keltettek a 2000-es díjak is – ezt négy tudós kutató kapta azért a mélyenszántó (és rendkívül figyelemreméltó!) felfedezésért, mely szerint a romantikus szerelem pusztán biokémiai szempontból megkülönböztethetetlen az obszesszív-kompulzív rendellenességtől (tévésorozat-függőknek: a Monk-szindrómától). 2005-ben két amerikai kutatót (Edward Cussler és Brian Gettelfinger) díjaztak, akik végre kísérleti úton is megpróbálták igazolni: vajon vízben vagy cukorszirupban könnyebb-e úszni? Kutatási eredményeikről csak annyit árulnánk el: a kétfajta közegben elért részidők bízvást összemérhetők.

A jelenbe ugorva, az idei díjat hét japán úriember nyerte el, akik az illatalapú vészriasztó tökéletesítésében szereztek múlhatatlan érdemeket. Először is sikerült megállapítaniuk, hogy a vaszabiból (különösen csípős japán torma) származó orrfacsaró illóanyagoknak mekkora koncentrációban kell átitatniuk egy szoba levegőjét ahhoz, hogy arra már egy alvó ember is felébredjen, majd erre alapozva megalkották a világ első vaszabiriasztóját!


 


 

Neked ajánljuk