A leginkább a hatalmas könyvtárépítő vállalkozások vannak szem előtt. A Google Books, az Europeana, a francia Gallica és más kezdeményezések belátható közelségbe hozzák azt az időt, amikor a világon eddig kiadott körülbelül 130 millió könyv elérhetővé válik digitális formában. Ennek mintájára nem nehéz elképzelni azt a ritmust sem, ahogyan mindezt a valaha megjelent folyóiratok, képek, fotók, zeneművek és kéziratok, televíziós és rádiós felvételek követik - sok-sok ma még szétszórt, szigetszerű fejlesztés révén.
Ezek az általában komoly költségvetésű, ipari mintára szervezett projektek létező gyűjteményekre épülnek, a belőlük származó anyagot teszik a digitális örökkévalóság részévé. Horizontálisak, mert sokféle témát reprezentáló dokumentumokat halmoznak fel. Vannak azonban másfajta, alulról építkező, de nem kevésbé fontos kezdeményezések is. Ezek leginkább a szolgáltatások világában elterjedt, egyetlen dologra koncentráló ún. "vertikális portálokra" - a "vortálokra" - emlékeztetnek.
Orrszarvú minden mennyiségben
November elején bejárta a világsajtót a hír, hogy az International Union for Conservation of Nature (IUCN) kihaltnak nyilvánította a nyugat-afrikai fekete orrszarvút, más néven a nyugat-afrikai keskenyszájú rinocéroszt, mert már öt éve nem láttak egyetlen példányt sem. A felkészült újságírók háttér-információkért azonnal tudtak ahhoz a portálhoz fordulni, amelyik évek óta építgeti a maga páratlan tudásbázisát.
Dürer szerint
A The Rhino Resource Centert (rhinoresourcecenter.com) egy Hollandiában bejegyzett jótékonysági szervezet működteti. Céljuk: folyamatosan és tervszerűen gyarapodó webes felületen összegyűjteni, megőrizni és rendszerezni a mindinkább veszélyeztetett fajra vonatkozó minden tudást, és a gazdag tartalmat megfelelő médiacsatornákon népszerűsíteni is. Itt aztán (majdnem) mindent megtalálunk, ami az orrszarvúval kapcsolatos: jelenleg közel harmincezer bejegyzést, tizenötezer hivatkozást, tizennégyezer újságcikket, illetve könyvoldalt és több ezer képet tartalmaz, kereshető formában. Önálló szerkesztősége és szerkesztőségvezetője van a francia, kínai, indonéz és német nyelvű rinóirodalomnak, a régi, nyomtatott orrszarvú-ábrázolásoknak, az állatkerti és a szabadon élő rinók képeinek, de még az ősi csontvázaknak (a fosszilis rinóknak) is.
"De az orrszarvúbarátok és kutatók örömén kívül vajon mi értelme van egy efféle óriásgyűjteménynek?" - kérdezhetik azok, akiknek a figyelmét más állatok keltik fel. Miért jó nekünk, ha tudjuk, hogy valahol épül és gyarapszik egy olyan gyűjtemény, amit soha nem fogunk használni?
Először is kérdezzünk vissza. Biztos ez? Megnézzük az Istenek a fejükre estek című filmet, és kíváncsiak vagyunk arra, tényleg széttapossa-e a tábortüzet a dzsungel önkéntes tűzoltója. Elolvassuk Lawrence Norfolk történelmi regényét a pápa rinocéroszáról, és szeretnénk tudni, mennyire fedi a valóságot a történet. Esetleg annak a természetrajza érdekel, miképpen tudja egy nem valósághű ábrázolás évszázadokra meghatározni azt, ahogyan egy állatot elképzelünk, még akkor is, amikor már volna összehasonlítási alapunk - mert akkor Albrecht Dürer 1515-ös híres, orrszarvút ábrázoló fametszetének útját kell egészen a 19. század végéig követnünk. Vagy valamilyen masszív, robusztus termékünknek kell keresnünk megfelelő reklámgrafikát.
A sort folytathatnánk, de a lényeg jól látszik. Az efféle adatvortálokra szükség van, hiszen az érdeklődésünknek talán nincs is olyan lehetséges tárgya, amelyre azt mondhatnánk, túl kicsi és túl érdektelen ahhoz, hogy ne lenne érdemes a rá vonatkozó információkból a teljesség igényével építeni óriásgyűjteményt. Még a látszatra csekély fontosságú témácska is olyan, mint a bogáncs a réten: sok-sok irányba növeszt tüskéket, amelyeknek az a dolguk, hogy beleakadjanak egy másik témába vagy a kósza adatvándorokba. A világ elkülöníthető darabkái, a rendszerezhető tudáselemekkel leírható "dolgok" nem szoríthatóak egyetlen fogalmi erőtér kalodájába, alaptermészetük, hogy sokféleképpen rendelhetőek hozzá más dolgokhoz. Bármikor történhet velünk olyasmi, ami hirtelen szükségessé teszi, hogy azonnal utánanézzünk valaminek - lehetőség szerint olyan felületen, aminek éppen az a funkciója, hogy egy adott dologról mindent összegyűjtsön. S minden egyes megtalált vonatkozás, asszociáció, témakapcsolat más egyedi tudáselemhez vezet, amelyek, mint az idegsejtek, sokféleképpen kapcsolódhatnak össze, emiatt aztán rengeteg ösvényen járhatóak be, attól függően, hogy éppen ki mit szeretne megtalálni.
Jönnek a nyomvonalvágók?
Ezek már Vannevar Bushnak, az amerikai számítógépprogram egyik irányítójának a fordulatai, aki a második világháború befejezését követően különös írást tett közzé az Atlantic Monthly hasábjain As we may think (Ahogy gondolkodhatunk) címmel. Elképzelt és le is rajzolt egy asztalnyi masinát, a memóriakiterjesztő Memexet (Bővebben lásd: Hipertext-történelem, Magyar Narancs, 1997. július 17.), amelynek egy írógép, egy fejkamera meg egy tévéképernyő-szerűség is része, mindent tárol, és telefonon összeköttetésben áll mások hasonló szerkezeteivel.
Bush trailnek, nyomvonalnak nevezte az információk összekapcsolódását, és (asszociációs) hálónak ezek kiterjedt rendszerét. Azt is jelezte, hogy az elemek óriási mennyisége miatt előbb-utóbb szükség lesz az olyan szakembertípusra, aki mások számára teremt rendet az egyre nagyobb információtömegben. A nyomvonalvágók (trailblazers) valójában tudatos és rendszerező kapcsolatkonstruktőrök: olyanok, mint napjaink linkgyűjteményszerzői, akik "előformálják" a témateret, így segítik a tájékozódást.
Bush álma a hipertexttel és a hatalmas internetes dokumentumtárakkal teljesülni látszik, bár a megvalósítás éppen csak elkezdődött. Ahhoz ugyanis, hogy beinduljon a nyomvonalvágás, először a teljesség és a maradéktalanság igényével "fel kell tölteni" a digitális tározókat (vagy ahogy előszeretettel nevezik újabban: adatsilókat). S ha innen nézzük a dolgot, a diadalmas horizontális adatportálok árnyékában alig találunk a Rinocérosz Forrásközponthoz hasonló adatvortált. Pedig elvileg minden állatról, minden növényről készülhetne önálló, folyamatosan gyarapodó gyűjtemény, ahogyan például észt iskolások gondozzák az ország fáiról szóló szakmai-biológiai, néprajzi, irodalmi anyagot. A gombászok tudják, milyen fontos, hogy ne csak egyszerű gombahatározók álljanak rendelkezésre, hanem az egyes fajták minél gazdagabban adatolt leírásaihoz is lehessen fordulni, a személyes tapasztalatok, fotók és történetek aggregálásával. Megszállott gyűjtők tartalomfejlesztőként igyekeznek egy-egy legendássá vált használati tárgy "teljes világát" megjeleníteni a weben.
Praktikusnak és sikeresnek bizonyultak az ún. science hubok, azok a nagy, kikötőszerű online csomópontok, amelyek építésével egy-egy egyetem vagy kutatóintézet úgy próbál magának reputációt (és azon keresztül szakmai-tudományos előnyöket) teremteni, hogy rászoktatja valamely diszciplína képviselőit, hogy az ő felületeiken kezdje a tájékozódást. Ilyen óriásoldalt építettek már például a nanotudományok vagy a vulkanológia képviselői számára.
Corpus Digitale
Amikor pár éve bejelentették, sokan megmosolyogták az Open Library (openlibrary.org) gondolatát. Akkor Aaron Schwartz technikai vezetőtől tudta meg a világ, hogy olyan oldalt építenek, ahol minden egyes könyvhöz önálló oldal tartozik a neten. Most egymilliónál járnak, de nem nehéz elképzelni (még technikailag sem), hogy előbb-utóbb tényleg mind a 130 millió könyv önálló oldallal bír majd, és azon nemcsak maga a könyv, hanem a vele kapcsolatos összes számottevő információ elérhető lesz. (S akinek kétségei vannak afelől, hogy érdemes-e minden egyes műalkotáshoz is minivortált építeni, nézze meg például a Wikipedia mintaszerű szócikkét
Dürer orrszarvújáról!)
De hasonlóképpen lehet szervező elv minden egyes alkotó is. Tudós és művész, akinek a könyvei, tanulmányai, szerzeményei, képei az adott alkotóra vonatkozó valamennyi életrajzi, bibliográfiai adattal, képpel, kézirattal, levéllel együtt szerepelnek. Ahol az ember köré szerveződik a rá vonatkozó teljes információs anyag. Minden egyes ember köré, akinek a személye történeti érdekességet hordoz. (És akkor nagyon halkan: voltaképpen minden egyes valaha volt emberről, akiről azonosítható adatokkal rendelkezünk, készülhet[ne] vortál.) Ha úgy képzeljük el a világhálóra varázsolt tartalmak hálóját, mint egy valódi szőttest, rögtön megértjük, miért erősebb az a háló, amelyben nemcsak egy irányba húzódnak a szálak. Az adatvortálok olyanok, mint a keresztöltések, amelyek tartják, kifeszítik, stabillá teszik a tudás textúráját.
Az se baj, ha az adatvortál-építési lázban sokszoros átfedések jönnek létre. Miért volna baj, hogy Dürer fametszetéről nemcsak a Rinocérosz Forrásközpontban, hanem a Dürerrel magával vagy a kora újkor művészetével, esetleg a fametszés históriájával foglalkozó oldalon is megvolnának ugyanazok az alapdokumentumok? Az agynak is meghatározó működési elve az információtárolás redundanciája, ami a hozzáférés gyorsasága és a megőrzés biztonsága szempontjából egyaránt fontos. S ahogy az agy a felejtéssel tartja karban magát, nagy kérdés, hogy mi az, ami ne kerüljön be az adatvortálokba. Hol húzzuk meg a határt a hasznos és a haszontalan között? Hiszen minden egykor volt adatmorzsa lehet új ismeret forrása, pláne, ha tömegesen áll rendelkezésre...
De a visszamenőleges digitalizálás természetesen eszköz-, költség-, idő- és élőmunka-igényes feladat. Egyelőre beláthatatlan a terjedelme és az erőforrás-szükséglete annak, hogy megszülessen a Corpus Digitale, a kulturális emlékezet valamennyi alrendszeréhez tartozó valamennyi egyedi szellemi objektumot maradéktalanul tartalmazó elektronikus óriásrendszer. Emiatt különösen fontos a Rinocérosz Forrásközpont üzenete: kezdhető az építkezés a "kis dolgok" felől is, és biztosítható a szükséges erőforrás is - hiszen maguk az érintett felhasználók lehetnek azok, akik egyúttal tartalomgyarapítók és -gondozók lehetnek. Innen nézve 130 millió könyv vagy pár tízmillió tudós és művész nem nagyságrend a hamarosan 2-3 milliárd főre tehető hálózati közösséghez képest. Korántsem a valóságtól elrugaszkodott elképzelés az sem, hogy a közoktatás rendszerében lévő 800-850 millió 12-18 éves korú gyermek és tanáraik szervezett és szisztematikus bevonása ebbe a hatalmas feladatba egyidejűleg segíthetné lassú gyarapodáshoz az "állományt", és hajthatna többszörös pedagógiai hasznot. Puszta tartalomfogyasztás helyett a diák egy átfogó, világméretű program alkotó részesének tarthatná magát, és a tanulásnak nem önmagában, hanem egy-egy feladat színvonalas elvégezhetősége miatt támadna értelme. Már azzal, hogy tanáraik értő irányításával például családi archívumok anyagait tennék elérhetővé, vagy a kistelepülések szellemi örökségének feltárásába és megőrzésébe sikerülne tömegesen bekapcsolódniuk, nagyon sokat segíthetne a "digitális bennszülöttek" nemzedéke.
