Interjú - ’56-os kamaszok a francia idegenlégióban

Börtön vagy légió

Nóvé Béla történész

  • Marczisovszky Anna
  • 2017.06.11 12:05

Tudomány

Több mint öt évet töltött kutatással, járt Provence és Korzika légiós bázisain: a téma szakértőjével arról beszélgettünk, hogy mi várta az ’56-os felkelő fiatalokat a francia idegenlégióban, és milyen sorsot szántak nekik a hazai belügyesek, ha úgy döntöttek, hazatérnek.

Magyar Narancs: Mi vezette az ’56-os magyar kamasz menekültek történetéhez?

Nóvé Béla: Pár éve a kezem ügyébe akadt a Dagens Nyheter című svéd lap 1957. tavaszi riportja; egy ausztriai lágerkörkép, azzal a döbbenetes tanulsággal, hogy fél évvel a forradalom leverése és a nagy magyar exodus után Ausztriában még mindig 4000-5000 tizenéves fiú és lány várt kétségbeesetten a sorsára romos kastélyokban, kolostorokban. Egyetlen nyugati ország sem akarta őket befogadni. Holott jó okkal mentek el, sokan lelkesen részt vettek a forradalmi megmozdulásokban, harcokban és sebesültmentésekben. Az ’56-os fiatalokból lett idegenlégiósok egy markáns alcsoportja annak a 16-19 ezer fősre becsült, kamasz menekültnemzedéknek, akiket a svéd riporter a „forradalom árváinak” nevez. Azaz ennyien maradtak Nyugaton, és találtak menedékre öt kontinens harminc­öt országában.

MN: Patria nostra című könyvében azt írja, hogy máig egyfajta emlékezetpolitikai állóháború dúl a francia idegenlégió megítélése körül. Miért ilyen végletes ez a kép?

NB: Az idegenlégió szerepe kezdettől fogva, 1831-es alapítása óta mélyen ambivalens. Tény, hogy gyarmati zsoldosseregként jó ideig sokféle gazság, erőszak, sőt népirtás tapadt a nevéhez, ahogyan persze hősies epizódok is, például a 2. világháborús felszabadító harcokban. Közel kétszáz év alatt a légió recepciójának szinte csak pró vagy kontra, élesen elfogult megítélésével találkozunk. Az apologetikus, agyondicsérő írások többnyire volt légiós szerzőktől származnak, míg a támadóak indítéka a frankofóbia vagy a szélsőbalos ideológiai averzió. A légiónak hatalmas „világirodalma” van, mivel napjainkig vagy százötven náció fiai szolgáltak benne, több mint félmillióan. Köztük közel 8-10 ezer magyar, ami 7-8 nemzedék nagyjából folyamatos jelenlétére utal, legalábbis az 1870-es francia–német háború óta. A könyvemben külön fejezetben gyűjtöttem össze a láthatatlan – magyar – légió adalékait. A légió központi archívumában is jórészt ezeket kerestem a különféle légiós ezredek algériai hadinaplóiban.

MN: A II. világháború után két nagy magyar újonchullám érkezik Marseille-be, majd onnan a túlparti Oránba.

NB: Ők az 1945 és 1956 utáni exodusok fiai, ezek adódnak össze úgy, hogy az ’56 utáni évtizedben együtt szolgálnak: a ’45-ös, Indokínát megjárt veteránok kiképzőtisztjei lesznek az ’56-os magyar fiúknak, akik az algériai utóvédharcokat csinálják végig. Ezt a légiós krónikák is „magyar szakaszként” emlegetik, amikor a francia titkosszolgálat statisztikái szerint is több mint 3000 magyar önkéntes szolgál a légióban.

MN: Ekkorra már kialakultak a légiós mítoszok, itthon Rejtő Jenő művei megkerülhetetlenek a témában. Mennyiben felel meg a valóságnak ez a legendárium?

NB: Ez külön kutatásra érdemes kérdés. A mítoszgyár különben korántsem magyar szabadalom. Rejtő minden eredetiségével és szerzői zsenialitásával a maga korában – a 20-as, 30-as években – már egy világszerte hódító műfaj, a légiós regények, filmek német, francia, angol mintáiból dolgozik. A légiós alakja ekkoriban kezd, úgymond, átszellemülni. Addig csak durva keményfiúk voltak, a föld szemetei, rablók és gyilkosok, akiket jobb minél messzebbre küldeni, hadd pusztuljanak a Szaharában. A 20-as évektől a légiós a titokzatos, elszánt, magányos hőssé lényegül át, aki többnyire szerelmi csalódás elől menekül a légióba, afféle önbüntetésként. De lehet bukott bankvezér, politikus vagy pedofil ügyekbe keveredett olasz püspök, dán herceg vagy írópalánta. Gary Cooper teveháton játssza a gáláns lovagként hódító légióst, és ekkoriban keletkeznek Edith Piaf légiós sanzonjai is. Egészen bizarr sorsok vannak a valóságban is, melyeket a képregények, filmek, sanzonok még inkább felerősítenek.

MN: És a valóság?

NB: A valóság inkább az, hogy a légió mindig is szorgos vámszedője volt az európai és az Európán kívüli gazdasági, politikai kríziseknek, az elbukott puccsoknak, levert forradalmaknak és háborúvesztéseknek, ahonnan bőséggel kapta az utánpótlását. Nem véletlenül volt 1870-től majd’ száz éven át németajkú többség a francia idegenlégióban. És micsoda sorsdrámák voltak a 30-as években, amikor a baloldali érzelmű németek, köztársasági spanyolok csatlakoztak tömegével a légióhoz, majd a háború végén a francia fogolytáborok nyomorultjai, például a nyilasok által Nyugatra hajtott több tízezer magyar levente! Ahol bomlás, politikai krízis, menekültválság van, mindenütt beindul a légiós toborzás.

MN: Milyen lojalitáskonfliktussal szembesültek az ’56-os magyar kamaszok?

NB: A kutatásaimban főként erre voltam kíváncsi, e kétféle élményvilág, 1956 és Algéria bizarr találkozására. Mindkettő egy nagyhatalom és egy kis nép véres és ádáz konfliktusa. Ráadásul mindkettőt elvesztik ezek az ’56-os felkelő kamaszok, akik sok-sok kitérő után kerülnek Algériába. Vajon tudták-e, miféle véres gyarmati utóvédharcba kerülnek? Ez a legelső izgalmas kérdés. Nos, nem­igen. Ötszázra teszem a menekült magyar kamaszok számát, akikből utóbb légiós lett. Közülük 269-et sikerült névvel, személyes adatokkal azonosítanom, és mintegy két tucat veteránnal egész estés dokumentumfilmet is forgattunk, szintén Patria nostra címmel. A velük felvett interjúk azt bizonyítják, egyáltalán nem a harcolhatnék, a légió zöld-vörös zászlaja hajtotta őket – csak tartozni akartak valahová. Családjuk nem volt, a párizsi hidak alatt háltak, és egy sor durva, korai trauma érte őket, majd gyárak, dokkok munkásaiként megtapasztalták a kemény francia idegengyűlöletet is. Ha kisebb balhéba keveredtek vagy eltoltak egy biciklit, a rendőrségi fogdában hamar tudtukra adták, két választásuk maradt: a börtön vagy a légió. És mikor áthajóztak Marseille-ből Oránba, egyszerre szembesültek azzal, hogy itt bizony lőnek rájuk, és robbantanak úton-útfélen. Nem értik, mi zajlik, de évekre ott ragadnak a kemény utóvédharcok, véres tömegtüntetések után is, miközben ’62-től ’68-ig Franciaország fokról fokra vonja ki csapatait a független Algériából.

MN: Többen közülük szökevényként vissza is tértek Magyarországra, amiben egy bizarr kémfigura, az Algériai Nemzeti Felszabadító Front (FLN/ALN) egyik parancsnoka, Szidi Musztafa is fontos szerepet játszott. Az egykori magyar belügyi források azt írják róla, hogy osztrák zsidó származású, szovjet lágerparancsnok, író, újságíró és kém, aki német hadifogoly és deportált dalokat énekel, beszél jugoszlávul (!) és Nietzsche a kedvenc filozófusa… Mit lehet tudni erről a rejtői figuráról?

NB: Musztafa alakja tényleg a hidegháború hidegvérű kalandorvilágát példázza, a 60-as évek már jól bejáratott kém- és propagandavilágát, ahol eszközként bárki és bármi felhasználható. A nyilvánosság előtt az FLN/ALN marokkói bázisán, Tetuánban Musztafa rendszeresen rendezett nemzetközi sajtókonferenciákat a légióból frissen szökött újoncok, így magyarok felléptével is. Utóbb az ALN-nek ez a „légiós dezertőrtoborzó ügynöksége” segítette őket – gyakran csoportosan – haza Magyarországra. Mintegy 40 ilyen esetről találtam belügyi titkos aktákat. Itthon aztán folytatódott a propagandakampány, a magyar Vöröskereszt és a Kossuth rádió Szülőföldünk adása részvételével, belügyi forgatókönyv alapján, ahol a dezertált légiósok tartottak borzongató élménybeszámolót a légió kegyetlenségéről. Rájuk nemritkán egy fél életen át az ügynökök, a besúgók párialéte várt, a kint maradt társakról és „disszidenskapcsolataikról” kellett jelenteniük.

MN: Nagy volt a titkosrendőri éberség a légiósokkal szemben?

NB: A magyar belügyi elhárítás főnöke, Karasz Lajos rendőr ezredes 1963 elején külön objektumdosszié nyitására kötelezi az összes belügyi elhárító osztályt. Két célcsoportra kell adatokat gyűjteni, valamint beélesíteni a levélcenzúrát, a telefonlehallgatást és az ügynökhálózatot: az amerikai hadseregben szolgáló magyar ’56-osokra és a francia idegenlégióba állt önkéntesekre. Amúgy minden amnesztiaígéret és propagandakampány ellenére az ’56-os emigránsok sorsa mindvégig magyar belügyi hatáskörben maradt. Igaz, ha kevésbé kirívóan, de a másik oldal is így működött, gyakran az angol MI5, a francia Deuxième Bureau, az amerikai CIA is eszközként használta a menekülteket, sok fiatalt behálózva. Akkor még jó időn át így működött a kétpólusú világ, csak barát vagy ellenség létezett.

MN: A könyvben egyetlen női légiósra találni utalást. A légiósok körüli nőalakokban sem túl nagy a választék: vannak a kuplerájok vagy hadibordélyok alkalmazottai, és van Piaf, aki sanzonjaival ennek az egész légiós kultusznak is lelkes táplálója.

NB: Tény, hogy női légiós ma sincs, az egy szem, említett nő, Susan Travers is csak tiszteletbeli légiós; ő volt ugyanis Pierre Koenig, a II. világháborús észak-afrikai hadjárat légiós tábornokának sofőrje, szárnysegédje, szeretője, aki hősies csaták sorát vívta a fiúkkal, mint az magyarul is olvasható lebilincselő memoárjában. Vannak persze más nőalakok is. Az itthon maradt anyáknak, lánytestvéreknek érzelmes leveleket írtak a fiúk, ezeket a magyar postacenzúra rendre elfogta, kiváltképp, ha volt benne egy-egy préselt, szárított szaharai skorpió, fénykép vagy bankjegy. És vannak még pesti és vidéki diáklányok, akikkel Indokínából, a Szaharából, Madagaszkárról vagy Tahitiról levelezni lehet. Így teljes a repertoár. És persze, ki ne felejtsük, havonta kétszer jöttek a tábori bordélyok, a sátoros lányok, akikhez szépen rituálisan a magyar légiós fiúk is felsorakoztak. Megvolt a „fegyvervizsgálat” hipermangánnal, az őrmestertől zsetonokat kaptak, a madám a bárpult mögött, a hat lány pedig a szobákban, futószalagon fogadta a legénységet. Erről egyébként a veteránok meglepően kedves történeteket mesélnek a filmben. Mivel számukra jó ideig ez volt a gyengédség, bármiféle testközelség egyetlen esélye, csak kevesen használták brutális önkielégítésre. Ellenkezőleg, nem volt szabad durván, le­alacsonyítóan beszélni még a hadibordélyok lányairól sem, akiket egyfajta kultusz védett, akár az anyát vagy a szerelmes társat, aki még ebben a rettentő macsó világban is sérthetetlen. Egyébként a tábori bordély klasszikus francia intézménye – takarítóknak álcázva – a betiltása után a távoli óceániai kis bázisokon egészen az ezredfordulóig fennmaradt.

MN: A meginterjúvolt veteránok légiós zsargonjában van kedvence?

NB: Van egy kedvencem, amit a veteránjaimtól gyakran hallottam. Kissé vaskos, de jó, egy argó parancs, afféle cinkosan összekacsintó biztatás a „kicsiknek”, ahogy a magyarokat a más nációbeli légiósok hívják: „Démerde-toi, kitchie!” – „Keveredj ki a pácból!” Vagy egy másik kedvenc, egy argóra átírt légiós vezényszó: „Debout, les crabes, la mer est montée!” – „Talpra, rákok, itt a dagály!”

Neked ajánljuk