Tudomány

A pornográfia munkásainak régi dumája, hogy tevékenységükkel oldani szeretnék a gátlásokat és felszabadítani a bennünk rejlő egészséges nemi ösztönöket. Pedig csak pénzt akarnak, de sokat, legfeljebb még kiélni saját vágyaikat.

A hármas gyártási számú 9000-es számítógép vagyok. 1997. január 12-én kezdtem működni Illinois állam Urbana városában, a HAL gyárban. Róka koma gyorsabb, mint a rest eb. Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó. Dave, itt vagy még?

A néni kétségtelenül a főváros egyik legrégibb szolgáltatója, és nem olyan fiatal, mint amilyennek látszik. Nála már csak a Gozsdu udvari Bandi úr örökebb darab. Három milliméteres, aranyfoncsorozott belga üvegtükrében sokan jól megnézhették magukat az eltelt hatvan esztendőben. Igaz, időnként belelőttek a képbe, de az azóta sem torzít, legfeljebb az embernek szikralátása támad tőle.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Jászapáti a hazai rébuszvezetők Mekkája, de azért a kisváros könyvtárának keresztrejtvényfejtő klubja is kitesz magáért, ugyanis 1990 óta rendeznek itt országra szóló kockavadász-összecsapásokat. Az idei versengésre április 5-én, délidőben került sor a helyi Jász vendéglő különtermében.

a feltámadásról, a Krisztuséról, arról nem szívesen beszélt az ember. Ki a szégyen miatt, hogy azért ez mégiscsak túlzás volt, egy ekkora horderejű illetőt, effektív Messiást mintegy, csak úgy nem felismerni, az ugyanaz, mint borjúhúsért előleget adni bárkinek, aki a gangról bezörög, és a Húsért - vagy hogy hítták azt a kombinátot, amely a lakosság reciklálásáért küzdött akkoriban - bennfentesének adja ki magát, csak fordítva; ki meg azért, mert mi az, hogy még csak rendesen megfeszíteni se tudjuk, három nap se kellett hozzá, és már feltámadt, hogy azóta egyik galibát okozza a másik után. A Széderestét meg nem volt szokás tartani, nálunk, asszimilánsoknál, a miért kezdetű kérdésektől valahogy elment a kedve az embernek, a rájuk adható egyetlen értelmes válasz - hogy csak - meg illetlennek tűnt az adott, mégiscsak vallási, tehát emelkedettségre igényt tartó alkalmakkor.

Több mint tíz éve rója a köröket a Mir űrállomás bolygónk körül: a Star Trek blőd jövőképén szocializálódott RTL-generáció már csak egy kupac orbitális pályán keringő ócskavasat lát a túlzsúfolt és a praktikum jegyében aluldizájnolt objektumban, amely időről időre veszélyes meglepetéseket okoz szerencsétlen lakosainak. Ugyanakkor a Mir maga a létező, sőt a megvalósult tudományos fantasztikum: élet a Földön kívül.

Gondolom, mindenki látott már olyan félhülye egyetemistát, aki a róla elnevezett klubban korongrészegen énekli a vac lav gattudú gattudú vid it című Tina Turner-számot, miközben szűkebb családja üvölt a boldogságtól. Erről a jelenségről fogunk értekezni az elkövetkezőkben.

A hetvenes években csalhatatlan bizonyossággal tudtuk, hogy a férfiak bal fülében hordott fülbevaló egyértelműen a tulajdonos homoszexuális beállítottságát jelzi. Az egyértelmű bizonyíték két összetevője a karika és a bal fül voltak; a fájdalommentes fülbelövők által terjesztett kis pöttyöcskék, rombuszkák és a jobb fül csatasorba állítása nehéz helyzet elé állította mind a homókat, mind a heterókat. A történelmi gyökerek azonban minimum a honfoglalásig nyúlnak vissza.

A nyugdíjasok Ki mit tud? vetélkedőjét kétévenként rendezi meg a Nyugdíjasok és Idősek "Életet az Éveknek" Országos Szövetsége azzal a céllal, hogy az indulók a nyilvánosság előtt is mutassák meg, mire képesek, cserébe egy kis sikerélményért. 1997 ismét a nyugdíjas Ki mit tud? éve, a területi vetélkedők már januárban elkezdődtek. A március 8-án Tatabányán megrendezett Komárom-Esztergom megyei derbit nem volt szívünk kihagyni.

A világsajtó biológiai pokolgépet emleget és vadul spekulál az edinburghi felfedezés nyomán, mondván, hogy az globális Jurassic parkká változtathatja bolygónkat. Az ember klónozásának karnyújtásnyi közelségbe került lehetősége valóban problematikus, de az új módszer elméleti jelentőségéről, korlátairól és Elvis feltámasztásánál kecsegtetőbb előnyeiről kevés szó esik.

A Fővárosi Közterület-felügyelet tizennégy éve működik a budapesti önkormányzat amolyan operett-erőszakszervezeteként, a majdnem rendőrruhában posztoló alkalmazottak harminchárom jogszabály alapján (a szemeteléstől a póráz nélküli kutyasétáltatáson át a tilosban parkolásig) intézkedhetnek, figyelmeztetés, pénzbírság, valamint szabálysértési feljelentés formátumban, így aztán valahol félúton állnak a kalauz és a rendőr között. Működésük hatékonyságát (és persze tekintélyüket) növelendő, tavaly októberben létrehozták akciócsoportjukat, amelynek tagjai rendőrökkel vállvetve léphetnek fel az engedély nélküli árusokkal szemben, ráadásul a módosított szabálysértési törvény lehetőséget biztosít arra, hogy azonnal elkobozhassák az illegális árut, sőt, ha a tettenérés munkaidőben történik, a "feketézőt" előállíthatják a területileg illetékes önkormányzat szabálysértési osztályán, ahol azonnal lezavarják a tárgyalást. Hogy megtudjuk, mindez hogy néz ki élőben, az akciócsoporttal töltöttünk egy napot.

Szinte minden a squash ellen szól. A játéktér csupasz falú betoncella, csak a drótanyába kapaszkodó csimpánzbébi hiányzik, a megvilágítást mesterséges fény adja, a parkett eszi az ízületeket, és a sport presztízse messze elmarad akár a golf, akár a tenisz tekintélye mögött. Ide még a bűnözők se szivárognak be; ha nagy ritkán felbukkan egy-egy pitbullfrizurás játékos, az is az értelmesebbjéből való, és már a fehér galléros bűnözés felé kacsingat.

Szegedi egyetemisták döbbent hangú elektronikus levelekkel ostromolták szerkesztőségünket, miután a tavalyi MaNcs-szavazáson "az év legjobb vidéki kocsmája/klubja" kategóriában a szegedi JATE Klub harmadik helyezést ért el. A panaszosok szerint a klubvezetés rühelli, a rögbicsapatnyi rendező pedig terrorizálja a diákokat. Utánajártunk a dolognak, és csak annyit állíthatunk biztosan, hogy a klubvezető szerint mindez marhaság.

A sors úgy hozta, 1984 nyarát töltöttem először Törökországban. Bevallom, aggódtam az utazás előtt. De azután mégis ment minden a maga útján. Mindenesetre az az érzés végig velem maradt, hogy hiába beszélem folyékonyan a nyelvet, és hiába vagyok jó viszonyban az emberekkel, mégis idegen vagyok közöttük. A bensőmben dúló magányosság különösen augusztus végén tetőzött. Elérkezőben volt a Kurbán, s én nem voltam török, nem voltam muszlim. A dologban elsősorban az volt a hihetetlen, hogy a közel negyvenfokos hőség és a vakító verőfény ellenére tökéletesen karácsonyinak éreztem a hangulatot. A tévében esténként közvetített iláhi- (istenes ének) csokrok, az ajándékvásárlási láz és az üdvözlőlapok tömege kísértetiesen olyan hangulatot árasztottak, mint amikor novemberben a Petőfi Sándor utca kirakataiban feltűnnek az első karácsonyfadíszek. Boldog ünnepi készülődés rezgett a levegőben. De én ebből kimaradtam. Bár volt kik között lennem, eszembe sem jutott, hogy én is beletartozhatnék ebbe a forgatagba. Illetve ekkor kellett végképp megértsem, hogy ha beletartoznék, akkor szakítanom kellene mindazzal, ami addig engem alkotott.