Azok a történelemkönyvekből ismert kannibálok, akiket gyorsan és nagyon szívesen eltemettünk a tudatunk legmélyére, nemcsak rituálisan, lelkük és szellemük iránti szimpátiából vagy éppen antipátiából ették embertársaikat, és lékelték koponyájukat, hanem racionális, gazdasági okok miatt is: ez volt számukra a legkönnyebben elérhető húsféle. Polinéziában még nem is olyan régen, sőt helyenként állítólag ma is, néhány törzs szívesebben eszi meg elhullott szomszédait, rokonait, mint az egyetlen és nagy becsben tartott házimalacot. Több törzsi kultúra volt berendezkedve az endo-kannibalizmusra, azaz arra, hogy csak barátságból ettek embert, hozzátartozót, mint az amazonasi kokoma indiánok, akik úgy vélték, jobb egy barátban eltemettetni, mint a fagyos földben. Kifejezetten idegeneket azok a kannibálok ettek legszívesebben, akik az elfogyasztás által ellenségük szellemét és erejét vélték birtokba venni és megtörni. A sokat emlegetett csendes-óceáni szigetek némelyikén az is bevett szokásnak számított, hogy a megölt férj gyilkosának beleit tálalták a vérszomjas özvegynek, banánlevélen. Talán nem ezért van, de a nők kannibalisztikus hajlamainak összetevői bonyolultabbnak tűnnek, akkor is, ha némelyek csupán a házi abúzus egyik, kissé túlfűtött verziójának tartják.
Az új-guineai hegylakók viszont nem vacakoltak, válogatás nélkül ettek barátot, ellenséget, luxusnak tartván az elpazarolt húst egy-egy törzsi háború után. Antropológus kutatók leírásai szerint egy másik civilizált szexuális tabuval, a nekrofíliával sem átallták fűszerezni a vacsorát, amelyhez a hullát elásták néhány napra, hogy ízletesebb legyen. A mélyhűtős szocializmusban nevelkedett polgárnak ez persze durva. Ám szó sincs róla, hogy ma minden egyes ember undorodna az efféle dolgoktól: időről időre felbukkan a kannibalizmus egy-egy újabb formája.
A borscsok hallgattak
"Bama őrmester gyanakvón belekémlelt az edénybe, újabb húst csippentett ki a barnás léből, és megszaglászta. - Talán disznó? - Odanyújtotta Citronnak. - Kóstold meg, aztán beszélj. Ha disznó, a szudániaknak nem kell adnod belőle. Muzulmánok. - Citron töprengve rágcsálta a húst. - Nem disznó ez. Tudom én, milyen a disznóhús. - Miért, ez milyen? - Édeskés, rágós, inas."
Ross Thomas főhőse, a majdnem Pulitzer-díjas, fanyar lelkű újságíró akaratlanul, egy gyarmati börtön lakójaként ismerkedett meg fajtársa húsának ízével, hittérítőragu formájában. Az a fajta ember volt, aki a kutyahúst sem lett volna képes megenni, ha előre tudja, mi az, mint ahogy a szárnyasokon és növényevő állatok húsán szocializálódott embertársainak többsége sem. Nem úgy a kazahsztáni Szemipalatyinszk fegyházának négy lakója tavaly ősszel. Õk új cellatársukat, bizonyos Volcsenkov polgártársat egyszerűen megették, karjának és hátának egyes darabjait rezsó és merülőforraló segítségével téve alkalmassá emberi fogyasztásra.
A szovjet utódállamokból több helyről is érkeztek hírek a kannibalizmus-járvány kitöréséről, de a moszkvai belügyminisztériumnak az esetek feltárásával kapcsolatos segélykérésére egyedül Kazahsztán ismertette az ottani statisztikákat. Eszerint leginkább a börtönlakók körében lelhető fel e szélsőséges gasztronómiai ízlés, azoknál, akik életfogytiglanra vannak ítélve, egyébként sem hatódnának meg egy vérző holttesttől, különben pedig a vészes alkoholelvonásban amúgy sem törődnek ilyesmivel.
A többi, más körzetekben feltárt, többnyire szintén tavaly őszi eset nagyon különböző kannibalisztikus attitűdökre enged következtetni. Kissé eltérnek azoktól az Amerikában és Nyugat-Európában elhíresült esetektől, amelyek perverz sorozatgyilkosokról, ferde hajlamú ámokfutó áldozatgyalázókról, formalinban tartott emberinemiszerv-gyűjtőkről, impotenciájukban megtört, becsavarodott, állástalan henteslegényekről szólnak.
Csitában például egy Gladkik nevezetű lakos a szemétben talált négyzacskónyi hússal próbált szűkös anyagi helyzetén segíteni, de kiderült, hogy a zacskók tartalma nem állati eredetű. A nyomozás eredményeként bizonyítást nyert, hogy egy férfi és egy nő földi maradványairól van szó. Berezniki kisvároskában egy férfi jelentkezett a helyi rendőrkapitányságon alkalmi árusoktól az utcán vásárolt húsdarabbal, miután neje gyanút fogott az emberi bőrmaradvány láttán. A város méretei szerencsére lehetővé tették a gyors intézkedést. F. A. Boldiseket és N. V. Ostanint nem volt nehéz elcsípni a kocsmában. Régi ivócimborájukat tették el láb alól, majd egyikük anyja azon melegében vacsorát sütött a legjobb falatokból, később pedig a maradék, de még mindig kiadós darabokat eladták, hogy jófajta vodkával öblíthessék le a sültet. A többi vásárló utóbb sem jelentkezett.
Az orosz hússaláta
Novokuznyeckben évek óta működött háborítatlanul az a vállalkozás, amely egy hatodik emeleti lakásban 46 emberi testrészt hagyott hátra, és minden bizonnyal nagy kihívást jelent majd a nyomozó szervek laboránsai számára. Lebukásukat a távfűtő rendszer meghibásodásának köszönhették, holott a város parkjaiban időről időre gazdátlan fejekre, lábakra bukkantak. A lakás vasajtaján dörömbölő szerelők nem nyertek bebocsátást, ezért a rendőrségnek kellett intézkednie. A másfél szoba minden pontján a feldolgozás különböző fázisaiban lévő emberi maradványok látványa fogadta őket. Tizenhat kiskorút kényszerítettek itt egymás feldarabolására, a tizenhetedik, a túlélő pedig egy hónap múlva meghalt, a hírek szerint az elszenvedett sokk következtében. A gyakran italozó anya volt a csapda, a fia végezte a testi munkát, a húg csendestársként lakott a lakásban.
A Szovjetunióban korábban is voltak példák az emberevésre. Az ok: az 1930 körül folyó kolhozosítás alatt az állattenyésztést racionalizáló program néhány körzetben olyan jól sikerült, hogy a parasztok étrendjéből hosszú évekre kikerültek a húsfélék. Az sem volt persze szerencsés körülmény, hogy a növénytermesztést is ésszerűsíteni akarták. A rengeteg áldozatot követelő éhínség következtében fordult elő több helyen kannibalizmus. Az utóbbi egy-két évben persze már nem a politika hathatós ösztönzésére kezdett hosszú listája nőni az ilyen ügyeknek.
A legújabb kori barbarizmus eddig felgöngyölített esetei alapján két hipotézis született Moszkvában: aki a piacokon emberhúst árul, az többnyire meg is kóstolta már, aki pedig termeli, az vagy börtönviselt, több korábbi gyilkossággal a priuszán, vagy szegénységtől és alkoholizmustól elérzéketlenedett ember a maga mindennapos delíriumával. Ám nemcsak a rendőrség áll felkészületlenül az ilyen esetek előtt, de a büntetőjog sem tud mit kezdeni például az ivócimbora megsütésénél serénykedő édesanyával, a panírozó nevelt leánnyal vagy a vacsoravendégekkel. Az érintettek egyetlen esetben sem kannibalizmus vádjával kerülnek bíróság elé, ilyet ugyanis nem ismer a jogrendszer. Nemcsak Oroszországban, de nálunk és Amerikában sem. Legföljebb az elkövetőnél számít súlyosbító körülménynek, bestialitásnak, ha emberevésért öl, vagy tettét emberevéssel fejezi be. Aggasztónak tűnik, hogy még a belügyminisztériumi speciális laboratóriumokban sem tudnak pénzt fordítani a körülményes genetikai vizsgálatokra, amelyekkel a csontmaradványok egykori gazdáinak nemét és származását kideríthetnék, ezért megesik, hogy egy évig is tárolják a bizonyítékokat a rendőrségi fagyasztókban.
Nekünk, akiknek már a boltban frissen áztatott parizertől is hányingerünk van, nehéz elképzelni, hogy rá lehet szokni, illetve meg lehet szokni, sőt szeretni is a humanoid különös ízét, ahogy azt csendes-óceáni szigetek törzsi narratív megemlékezései is alátámasztják. Hogy náluk nem létezik a máshol erős averzió az emberhússal kapcsolatban, annak több oka lehet, de valószínűleg nem csak kora gyermekkori traumákban keresendő.
Bomló szükség
Manapság a már említett kibelezős amerikai, a szomorú, delíriumos, szegény orosz és az elszórtan létező rituális kannibalizmuson kívül van még egy fajtája a civilizált világbeli emberevésnek: az, amire akkor kerülhet sor, ha az éhenhalás veszélye áll fenn a hely adottságaiból kifolyólag, például fű sem nő. Hogy mennyire nem könnyű felülkerekedni a tanult vagy ösztönös averziókon, azt az bizonyítja, hogy ilyen esetekben is sokkal gyakoribb az éhhalál, mint az emberhúsevés. Néhány hírhedt kivétel, amikor az alkalmi kannibálok elszánták magukat a "legrosszabbra": az 1847-es Donner party a Sierra Nevadában vagy az Andokban lezuhant dél-amerikai futballcsapat azóta már megfilmesített esete a hatvanas évekből. Ezekben az esetekben sohasem működött az endokannibalizmus: szigorú hallgatólagos szabály volt az, hogy senki nem eszik a saját hozzátartozójából.
A nyugati sajtó sokkal inkább foglalkozott az orosz kannibálokkal, különösen német újságírók előszeretettel készítettek tévéinterjúkat is velük (de talán nem felejtették még el a maguk Georg Karl Grossmannját sem, akinek a húszas évek elején prostituált-kifőzdéje volt). Időközben kezdetét vette a legeslegújabb kannibalizmus lehetősége elleni tiltakozás: a "tudományos kannibalizmus" elleni, amely felé némelyek szerint a civilizált emberiség tart, mégpedig az emberi alkotóelemekből készülő gyógyszerek kísérletei miatt. A pápa valószínűleg azonnal dobna is egy hátast, ha rájönne, hogy az abortuszokat hasznosíthatnák, mert az emberi embriósejtek regenerálódóképessége állítólag számos olyan, eddig gyógyíthatatlan betegségre hatna előnyösen, mint az Alzheimer-kór vagy a Parkinson-kór. De ha nem is esne hanyatt, legalábbis az utolsó ítélet első jeleinek vélné ezt (Ezékiel 5:10, Jeremiás 19:9 az utódok elfogyasztásáról); biztos nem arra gondolna, hogy csak egy újféleképp önreprodukáló társadalmi berendezkedést készülünk megvalósítani, nem hozott anyagból.
- sisso sete -
- dzsó spark -
- sisso sete -
- dzsó spark -
