Andy Vajna közbenjárása is kevésnek bizonyult, a Szent Jobb nem szerződött le az Addams Family legújabb epizódjára, beérte a hagyományos címszereppel a legnagyobb magyar hivatalos rituálén. Czigány György közvetítette élő egyenesben, átvette a Duna TV is, nem kellett igazán megszakadnia, bár az biztos, hogy hősies dolog volt dacolni a napsugárral annyi ember előtt, ráadásul üveg alatt. A nem hivatalos rituálék képviselői viszont akkor vertek sátrat az Orczy-kertben, amikor a legismertebb magyar ereklye már vígan hűsölt a Bazilikában, a következő István-napra vagy éppen Spielberg ajánlatára várva. Augusztus 23-án kezdődött el az a kéthetes rendezvénysorozat, amit Misztikus Találkozás Sámántalálkozónak, valamint az Õsi Tudományok Képviselőinek Találkozójának is neveztek vegyesen, és ami a szervezők szándéka szerint majd izgalomban tartja a fél országot, sőt jövőre világtalálkozóvá fajul. Az első két nap azonban éppen az ellenkezőjét bizonyította be, és nagy a valószínűsége annak, hogy az elkövetkező két hétben sem lesz ez másképp, vagyis
az év legrosszabbul megszervezett rendezvényén
vehettek részt azok, akik kimerészkedtek a józsefvárosi terepre.
Teljesen érthetetlen, hogyan gondolhatták a szervezők azt, hogy augusztus végén, szeptember elején, ilyen hosszú időn keresztül, minden áldott nap nyüzsögni fognak az emberek délelőtt tíz és este tizenegy között az Orczy-kertben, miután kicsengették a 600 forintos belépőt. Vagy csupán arról van szó, hogy lehet valami amatőr akkor is, ha odaátról támogatják a dolgot? Úgy látszik, lehet, és ezen az sem segít, hogy a találkozó fővédnökének olyan jeles személyiség szegődött, mint Kis Zoltán, a Földművelési Minisztérium politikai államtitkára.
Először szombat délután látogattam meg a helyszínt, amit arról lehetett megismerni, hogy kék pólóba öltözött kerékpáros, gyalogos, illetve rotweilerrel felszerelt őrző-védők szólítgatták le az arrafelé kóválygókat, nekik szegezve a "hol a belépő?" kérdést. A sátrak üresek voltak, mint egy honfoglalás kori sírban a lókoponya szemgödre, a színpadon hangolt egy country-zenekar, egyedül az indián izzasztósátor üzemelt, odabent Nagy Zoltán Sólyomfi kesergése hallatszott, őt viszont ilyenkor nem lehet zavarni.
"A faszom megy abba a büdösbe, inkább igyunk egy sört", jegyezte meg az egyik fiatal jegytulajdonos, aztán hamarosan jött egy marha nagy vihar, és a csekély létszámú közönségből a bátrak, valamint az esernyővel felszereltek jól elhúztak a Nagyvárad tér irányába, haza. A maradék a sátrakban verődött össze, spontán kis csoportos foglalkozások alakultak ki. Olyan csuda dolgot lehetett például megtudni, hogy azért van a magyar ember alkarján ránc, az úgynevezett
szkíta csík,
mert lovagló őseink annyira hülyén tartották a nyilat, hogy az már genetikailag bevésődött. "Egy csomó finnt megvizsgáltam, azoknak például nincs ilyen", mondta a titok gazdája, amire csupán úgy lehetett volna kontrázni, hogy "de jéghokizni, azt bezzeg tudnak". Valamennyire mégis megnyugtatott, hogy magyarságteljesítményem ott lapul közvetlenül a vénám alatt, noha lovat eddig csak a Kerepesi úti pályán, nyilat pedig a
Robin Hood, a fuszeklik fejedelme
című filmben láttam. Viszont akkor elég sokat.
Szerencsére másnap akkora vasárnap délelőtt kerekedett, hogy ilyen csak a moziban van. Végre sikerült a találkozó területének egyharmadát fóliakordonnal lezárni, a rotweilerek is kaptak abrakot, bár az egyiknek a szájából mintha egy műbőr szandálban végződő frottírzokni lógott volna ki. Mindenesetre úgy látszott, azok, akik a tegnapi viharban menekülő rókának, zombinak vagy FM politikai államtitkárnak tűntek, most teljesen hétköznapi magyarnak álcázták magukat. Olyan kevesen voltak, hogy ehhez képest még egy december eleji BVSC-MTK-meccs nézőszáma is sáskajárás, ám kíváncsian és lelkesen sodródtak az eseményekkel, és természetesen éltek azokkal a lehetőségekkel - ingyenes diagnosztika, energiaátadás, gyógyítás -, amik a jegy árában benne foglaltattak, persze sokan igénybe vették a kedvezményes jóslást is ezerért.
A legnagyobb tömeg ott verődött össze, ahol Béky László természetgyógyász művelt különféle apró csodákat. Például
megtanított lehajolni egy nőt,
és olyan tanácsokat is adott, hogy az alvászavarokkal küszködők lefekvés előtt igyanak két deci teát, miután kilencvenkilencszer megkeverték az óramutató járásának irányában. Mégis, leglátványosabb megnyilvánulása az volt, hogy hozott magával egy csomó, a helyszínen is megvásárolható, összehegesztett triangulumokra emlékeztető fémcsillagot. "Helyezzük a Dávid-csillagot észak-déli irányba, és máris jön az energia", jelentette ki, a csillagok belsejében pedig a közönség rosszabbul látó részének szemüvegei hevertek: ezek a tulajdonosok fejére visszakerülve jobban látást eredményeztek.
A sátrakban is beindult az élet, vagyis a sámánipari szolgáltatók mindent megtettek azért, hogy a kevesek sok pénzt hagyjanak a területen. Az még csak hagyján, hogy különféle témába vágó mágikus köveket, könyveket, leveket, újságokat vagy éppen pólókat árultak, ám az, hogy egy bátor kereskedő porcelán Pierrot-kal próbálkozott, valahogy nem igazán tűnt alkalomhoz illőnek, mint ahogy a Fundamenta lakás-takarékpénztár agitációs sátra sem. Mindegy. Bömböltek a Benkő László legrosszabb pillanatait idéző meditációs zenék,
a gyógyvibrátorokat ki lehetett próbálni,
füstöltek a füstölők, és olyan videókazettákat árultak, mint például Kovács András táltos ezoterikus show-ja. Háromszáznyolcvanért én is beleszaladtam egy perui kőmalacba, kétszázért pedig Werner Schibeler A gyász hatása az elhunytakra című könyvébe, amelyből megtudhattam, hogy a túlságos gyász megnehezíti a holtak életét.
"Nyugodjon meg, a tibetiek is a következő életükre spórolnak", mondta egy szúrós szemű szakállas férfi annak a Janis Joplin kinézetű zokogó lánynak, aki egyáltalán nem nyugodott meg, az Ufómagazin viszont fotókiállítással akart megnyugtatni mindenkit, hogy van élet a Földön, a rock and rollon túl. Igaz, egy majdnem életnagyságú Neil Armstrong a Holdon című képet is kiakasztottak, de igazi bizonyítékokkal mégis az olyan vágóképek szolgáltak, mint az 1952. július 19-i keltezésű Ufók a Capitolium fölött Washingtonban, illetve az Értelmes sztenonihouszaurusz. Ez utóbbi fotó egy olyan lényt ábrázolt, ami valószínűleg Duke Ellington és Bodrogi Gyula keresztezéséből jöhetett létre, de utána még hozzácsapták néhányszor a fejét a frissen mázolt Hotel Menthol homlokzatához, majd ráadtak egy Ray Ban napszemüveget. Ezen már csak az az énekesnő tett túl, aki egy majomnak, illetve egy birkának öltözött táncossal kiegészülve pakolta magát a színpadon legalább hat gyermekkorú előtt, a Micimackó rave-változatával.
Ezután ültem be a tenyérjóshoz, aki a legrejtettebb titkaimat vágta a képembe, viszont azt is megtudhattam, hogy hátravan még úgy negyvenöt-ötven év az életemből, a hajam pedig ki fog hullani. Magabiztos volt, és úgy beszélt, mint amikor hetvennyolcas fordulatra állítják a lemezjátszót. Hogy kard vagy kereszt volt gigantikus méretű arany pecsétgyűrűjén, meg nem tudnám mondani, viszont fordítva viselte, az biztos, úgyhogy egy régi Elixír újsággal felszerelkezve próbáltam menteni a menthetőt. A népszerű sajtótermékből megtudhattam, hogy bizonyos Gabriella miként esett kétségbe egy kínai étterem ruhatárában, amikor a Buddha-szoborból kijövő szellem egyszerűen bebújt fejtetőcsakráján keresztül a kislányába. Szerencsére hepienddel zárult a rontás, a gyermeknek azóta teljesen nyitva van a harmadik szeme, és ha jön a szellem, el tudja zárni a csakráit, viszont már egy gyorsbüfé látványától is kiütések jönnek ki rajta, az édes-savanyú leves hallatán pedig szó nélkül elindul fogat mosni.
Vajon Gabriella tudja, hogy az esti programok tűzön járást és közös dobolásokat is ígérnek?
Legát Tibor
