A NASA többé nem hivatkozhat arra, hogy meg kell előzni az oroszokat: ő maga is pénzeli az egykori ellenfelet, ami pedig a dicsőséges szovjet űrbirodalomból megmaradt, kilóra széthordják a multik. A Mir űrállomáson folyó munka évek óta az amerikai tőkeinjekcióra szorul (lásd Kozmikus buhera, MaNcs, 1997. április 3.), az orosz hordozórakétáknak (Szojuz, Zenit, Proton) és a START egyezmények értelmében leszerelésre ítélt, átalakított interkontinentális ballisztikus rakétáknak (SS-6, SS-18) multinacionális távközlési cégek jelölik ki az új feladatokat (lásd Fájlövés, MaNcs, 1997. február 27.).
Az Orosz Ûrügynökség
a rakétaipar, Bajkonur és a Gagarin Kiképzőközpont minden szabad kapacitását értékesíti az űrpiacon, sőt olyan, korábban hétpecsétes titoknak számító, a szovjet időkben zárt városokban fejlesztett technológiákat is eladnak, mint például az a rakétamotor, amelynek szabadalmát nemrégiben vásárolta meg a Lockheed Martin amerikai hadiszállító. A Burán orosz űrsikló mindössze egyszer repült a légkörön kívül, a program 1988 óta pihen. Hab a tortán, hogy a Nyomkereső megelőzésére tervezett orosz Mars-szonda rögtön a start után meghibásodott és visszazuhant. Az űrverseny kiütéssel ért véget: nagy győzelem ez az amerikai népnek, de a NASA kutatóinak még nagyobb fejtörést okoz, hogy a továbbiakban hogyan indokolják nélkülözhetetlenségüket a költségvetési hiány lefaragását előszeretettel az űrprogramoknál kezdő szenátorok előtt, hiszen a távoli galaxisok, üstökösök és fekete lyukak meg a négymilliárd éve halott marsi mikrobák érdekérvényesítő képessége az amerikai szenátusban meglehetősen csekély.
A fentiek fényében érthető, hogy bár nem bukott akkorát, mint orosz vetélytársa, az elmúlt években a NASA is kőkemény racionalizációra kényszerült: a több milliárd dolláros misszióknak vége, állástalanná vált vagy a műholdbizniszben folytatja pályáját jó néhány rakétatudós, és teljes egészében privatizálták a Földön kívüli élet rádiójeleit kutató SETI programot (lásd Csillagszörf, MaNcs, 1997. február 20.). A világot lázban tartó Mars-misszió a bolygót hamarosan megközelítő keringőegységgel együtt csupán mintegy háromszázhatvanmillió dollárba, vagyis a tizedébe került a huszonegy évvel ezelőttinek. A projektből és a szondákból kiszórtak mindent, ami nem létfontosságú, megszegve a redundancia elvét, ami
a NASA
egyik jól bevált dogmájaként korábban szinte kötelezővé tette, hogy minden berendezésből, alkatrészből és műszerből legalább kettő legyen. Míg a Viking szondák (1976) több százféle kísérlet elvégzéséhez szükséges laboratóriumot vittek, a Nyomkereső (Pathfinder) csak néhány feladatra alkalmas: felvételeket készít, méri az időjárás néhány alapvető paraméterét és a marsmobilon elhelyezett röntgenspektrométer segítségével vizsgálja a talaj és a kőzetminták vegyi összetételét. A szonda építésénél több kereskedelmi forgalomban is kapható és kevesebb egyedi tervezésű alkatrészt használtak: a Jövevény (Sojourner) és a leszállóegység közötti drót nélküli adatkapcsolatot például a Motorola kommersz rádiós modemei biztosítják, a mikrosütőnyi járművet irányító fedélzeti számítógép lelke egy tíz éve kapható, filléres Intel processzor. Az IBM újraterveztette az RS/6000 számítógépcsalád hirdetéseit, "mélykéktől a mélyűrig" a szlogen - a Kaszparovot legyőző Deep Blue (lásd Nyerő gép, MaNcs, 1997. május 15.) és a Nyomkereső fedélzeti számítógépe egyaránt RS/6000 alapú. A költségek drasztikus lefaragásának nagy volt a kockázata, hiszen minden előre nem látott műszaki hiba a szonda elvesztését okozhatta volna, ugyanakkor a misszió sikere valószínűleg további évtizedekre biztosítja majd a Naprendszer további felderítésére szőtt tervek anyagi fedezetét.
Bár a Jövevény nem képes eldönteni, hogy
volt-e élet
az általa vizsgált szikladarabokban, az már biztos, hogy azokat a sziklákat valaha egy vízmosás koptatta. A Voyager és a Galileo szondák eredményei alapján az is egyre valószínűbb, hogy vastag jégpáncéllal borított folyékony ősóceán van a Jupiter Európa nevű holdján. Alig egy éve bombaként robbant a hír, hogy egy, az Antarktiszon talált marsi eredetű meteorkőben a primitív élet több milliárd éves nyomait fedezték fel a kutatók (lásd Élet ez?, MaNcs, 1996. augusztus 15.). Ed Shostak a SETI-től még azt a feltevést is megkockáztatta, hogy a földi élet marsi eredetű: "Egy darab Mars-kőzet termékenyítette meg a Földet, és mi vagyunk az eredmény - három-négy milliárd évvel később. E forgatókönyv szerint mi lennénk a Mars-lakók." Ez persze nem valószínű, de "a földi élet kialakulásához vezető körülmények feltehetően univerzálisak. Semmi okunk annak feltételezésére, hogy a Földön kívül nincs élet a világmindenségben." Paul Horwitz, az idézett harvardi csillagász szabadidejében saját készítésű rádióteleszkóppal kutat idegen civilizációk üzenetei után, és meg van győződve a marsi meteoriton talált fosszíliák valódiságáról: "A galaxisunkban négyszázmilliárd, a Naphoz hasonló csillag található; ha mindegyik homokszemnyi méretű lenne, akkor is meg lehetne tölteni velük egy úszómedencét. Minden negyedik rendelkezik Föld-szerű bolygókkal."
Hogy az életjelek valóságosak, vagy pedig a tömegkultúrában minden eddiginél népszerűbb alienkultuszt (lásd Az idegen szép, MaNcs, 1997. július 3.) kihasználó
ügyes marketinghúzás
tanúi vagyunk a tudományos világ részéről, nem eldönthető, de a cél szentesíti az eszközt: a piacosodó világban a tudományos eredmény is termék, amelyet nem elég előállítani, tudni kell értékesíteni is. A NASA-nál tudják: az Interneten százmilliók voltak kíváncsiak a Jövevény első felvételeire, az eddig megszokott kódok és számsorok helyett Maci Laciról és a Matterhornról nevezik el a Mars-köveket, sajtóközleményeikben kerülik a szakzsargont, és titokzatoskodás helyett partnernek tekintik a médiát. Daniel Goldin, a NASA új igazgatója a megszorításokkal párhuzamosan sikerpropagandába kezd, és a Mars-missziók szükségességét hangsúlyozó manifesztumában rámutat: "Annak idején a NASA szponzorálta az integrált áramkör létrehozására irányuló kutatásokat, így általa jöhetett létre a számítástechnikai ipar, műholdjai pedig úttörő szerepet játszottak a globális telekommunikáció bölcsőjénél. Az űrkutatás tehát olyan katalizátorszerepet játszik, amely új irányokat jelöl ki az emberi civilizáció fejlődésének, új iparágakat és munkahelyeket teremt." A NASA ma minden bizonnyal a legkedveltebb kormányhivatal, mert felismerte, hogy a továbbiakban csak a Disneylandével vetekedő népszerűség birtokában számíthat az adófizetők dollárjaira, és meglépte, amit ilyen helyzetben lépni kell.
Bodoky Tamás
Földközelben
A Hubble űrteleszkóp
1990-ben bocsátották fel, a 380 mérfölddel a Föld fölött orbitális pályán keringő műszer a légkör zavaró hatását kiküszöbölve tanulmányozhatja az égi jelenségeket. "A földi távcsövek hozzá képest egy úszómedence fenekéről próbálkoznak" - nyilatkozta egy csillagász. Nem csoda, hogy az alig három éve üzemképes teleszkóp (rögtön a felbocsátás után meghibásodott, és a hibát csak 1993-ban sikerült kijavítani) máris tucatnyi szenzációt fényképezett: a közelben elszáguldó Hale-Bopp üstököst, homokvihart a Marson, a Shoemaker-Levy 9 üstökös ütközését a Jupiterrel, vándorló foltot a Neptunusz felszínén, négy új holdat a Szaturnusz körül, minden eddiginél távolabbi galaxisokat, bolygók születését, fekete lyukakat és kvazárokat.
Nemzetközi űrállomás (ISS Alpha)
A Mirhez hasonlóan moduláris rendszerű, központi egységét már 1998-ban fellövik. A programban részt vesz Oroszország, Japán, Európa és Kanada is, az oroszok éppen a közelmúltban a Progresz teherűrhajóval történt ütközés után léket kapott Szpektr modult akarták átmenteni a Mirről. Ha minden a tervek szerint halad, az új űrállomás 2002-re készül el.
További missziók
A Nyomkereső tavaly novemberben indított párja, a kamerákkal, lézeres magasságmérővel, hőérzékelővel és magnetométerrel ellátott Felderítő (Global Sourveyor) 1998 márciusában áll Mars körüli pályára, feladata lefényképezni és feltérképezni a vörös bolygó teljes felszínét. A szonda összesen 83 gigabyte adatot sugároz vissza a Földre, majd további három évig az első marsi telekommunikációs műholdként biztosítja a kapcsolatot a földi irányítás és a további leszállóegységek között. A Föld és a Mars pályája huszonhat havonta teremt kedvező lehetőséget újabb szondák indítására, a NASA pedig a Nyomkereső sikerén felbuzdulva 2005-ig minden ilyen alkalmat megragad. A féltucatnyi további szonda a Felderítőhöz és a Nyomkeresőhöz hasonlóan párosával indul, egy keringő- és egy leszállóegység alkalmanként. 2005-ben indul egy visszatérő szonda, amelynek feladata, hogy marsi kőzetmintát hozzon magával, remélhetőleg szerves maradványokkal együtt. Az első ember 2012-ben lép a Marsra, "amennyiben szükség lesz az odaküldésére a marsi élet kérdésének eldöntésére" - nyilatkozták az illetékesek.
Jövő októberben hétéves útra indul a Cassini, feladata a Szaturnusz és annak holdja, a Titán vizsgálata. A Cassini fedélzetén utazik az Európai Ûrügynökség által készített Huygens szonda, amely a Titán légkörébe ereszkedik. 2003-ban lövik fel a Pluto Exprest a Naprendszer legtávolabbi bolygója felé, a szonda tíz-tizenhárom év alatt ér célba. Egyelőre nem megjelölt időpontban újabb szonda indul az Európára is, amelynek leszállóegysége a jégpáncélt átolvasztva a feltételezett óceánban kutat majd az élet jelei után. A NASA még legalább tizenöt évig további repüléseket tervez a jelenleg rendelkezésére álló űrrepülőgépekkel. 2010-re elkészül a következő generációs űrrepülőgép, amely akár menetrendszerű járatokat is lehetővé tesz majd a nemzetközi űrállomásra.
Crash
Egymillió évenként átlagosan egyszer ütközhet a Föld olyan üstökössel vagy aszteroidával, amely elég nagy ahhoz, hogy elpusztítsa az emberi fajt, kisebbek jóval gyakrabban jöhetnek. A csillagászok ma már hónapokkal előre jelezhetik az eseményt, de a védekezés esélye minimális: nukleáris vagy lézerfegyverekkel a kérdéses objektum esetleg elpusztítható, vagy pályája módosítható. Jelen pillanatban 2000 olyan égitest ismeretes, amelynek pályája keresztezi a Földét. 1989. március 23-án mindössze hatórányi különbséggel tartózkodott ugyanott a Föld és egy fél mérföld átmérőjű aszteroida, 1991. január 17-én még közelebb járt egy valamivel kisebb darab. A NASA számításai szerint egy kilométernél nagyobb átmérőjű égitest becsapódásának esélye a jövő évszázad során egy a tízezerhez, ezért 1991-ben évi tízmillió dolláros beruházást irányzott elő a Földet fenyegető égitestek monitoring rendszerének kiépítésére. A kongresszus leszavazta a programot, a védelmi rendszer azóta is papíron maradt.
Carl Sagan
A sikeres landolás után a Nyomkeresőt Carl Sagan űrállomásnak nevezték el a tavaly decemberben elhunyt csillagász után, aki a Naprendszer felkutatására indított összes NASA-misszió (Mariner, Viking, Voyager és Galileo) vezető figurája volt. Sagan (1934-1996), a Harvard, majd a Cornell egyetem professzora a földi élet eredetére vonatkozó kutatásai során arra a meggyőződésre jutott, hogy az élet az univerzum, talán a Naprendszer más pontjain (például az Európa jégpáncélja alatt vagy a Titán szerves anyagokban gazdag légkörében) is létezik; ezen a vízión Arthur C. Clarkkal (a telekommunikációs műhold feltalálója és a 2001 Ûrodüsszeia írója, lásd Mint HAL az űrben, MaNcs, 1997. április 17.) és más tekintélyes tudósokkal osztozott.
Sagan az egyik legnépszerűbb amerikai tudós: több száz tudományos és ismeretterjesztő cikk, egy tévésorozat (Cosmos, 60 ország ötszázmillió nézője volt rá kíváncsi) és több tucat bestseller fűződik a nevéhez, 1977-ben íródott, Az éden sárkányai című könyvéért Pulitzer-díjban is részesült. Minden tekintélyét latba vetve támogatta a Földön kívüli intelligens élet rádiójeleit kutató (SETI), a Föld-közeli aszteroidák helyzetét vizsgáló és a Mars robotokkal történő felderítését célzó programokat. Kutatásokat folytatott a nukleáris háború hosszú távú környezeti hatásairól, szót emelt a fegyverkezési verseny ellen. Az elmúlt években szabályos háborúba keveredett az ufómozgalmakkal, mert utolsó könyvében kétségbe vonta a roswelli incidens, valamint az ufólátogatások és emberrablások valódiságát. A Kapcsolat (1985) című novellájából készült hollywoodi filmet néhány hete mutatták be az amerikai mozik.
