Emőd napja van, szombat éjjel, sötét.
Egyedül kellett idejönnöm. A többiek a lagziban maradtak Salföldön, pogácsa, birkapörkölt, fehérbor, népzene, lányok. Az ifjú férj szabadságharcos-kardot kapott ajándékba. Nekem csak az az Új Magyarország-szám jár az eszemben, amelyben a Levente megmondja, hogy mire kell jobban odafigyelnem.
Legfőbb ideje, hogy ismét a lelkünk irányítson bennünket, és ne az agyunk hideg számítása, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ha felborul az egészséges, ösztönös egyensúly, s a számítás uralja el a lelket, abból pokoli dolgok keletkeznek.
Hülye egy helyzet.
Tavaly nyáron voltam itt legutóbb. Akkor még minden szép volt, kutyatejtől sárgállott az egész szigligeti strand. A parti borozó azóta leégett, virág sincsen, te sem vagy már.
Tizenegyre kellett volna ideérnem, akkor volt a révülési találkozó a Kisfaludy és a Petőfi sarkán. Az alkotóház mellett bekanyarodom jobbra, a felfelé baktató emberek közt észreveszek egy ismerőst, megnyugszom, jó helyen járok. A kereszteződésnél már sokan vagyunk, úgy két-háromszáz ember ácsorog. Sokan kolompot, csengőt hoztak, némelyikünk kezében gyertya, magunk készítette fáklya lobog.
Tolcsvay Béla negyed tizenkettőkor felugrik a párkányra. Ruhája ősi magyar viselet, paszomány, bajusza, hosszú, lobogó haja lekókad a vihar utáni szélcsendben.
- Figyeljetek, magyarul tudó kendtek! Bár a koncertemet elmosta a magyar eső, de nem baj, majd tizenkilencedikén. Ez itt viszont most nem koncert lesz, ősi magyar táltosaink engesztelésére jöttünk. Menjünk fel most közösen a várba, fel a víztől, fel a hegyen át, a tűz segedelmével az égbe fel, ahol táltosaink várnak ránk. Kentek. Kolompjainkkal tisztítsuk meg a felfelé vezető utat, űzzük el a ránk leselkedő szellemeket.
Két kis japán lány áll mellettem, néznek rám kérdőn, most fordítsam le nekik? Tolcsvay körül három ősmagyar íjász áll, hátrafelé néznek, mégis felismerem az egyiket, a Broadway moziban láttam már a Honfoglalásban. A kancaszőrös föveg, a barna bőrnadrág és a kösöntyű eltéveszthetetlenek. Árpád barátom azt mondja, hogy ő visszamegy a Winkler nevű kocsmába, belekezdett valakibe, nem akarja félbehagyni, különben is, már napok óta csak azzal a hátat fordító táltossal álmodik, aki vörös plakát képében ellepte a falut, lélekidéző együttlét, vagy mi az isten, menjek oda utána, megmutatja, és iszunk valamit.
Elindult közben a menet, sietek felfelé én is, tök sötét van, kolompolunk, ártó szellemek balra el. Az én kezemet már senki se fogja. Minden ötödik méteren gyertya jelöli az irányt óriási uborkásüvegekben. Igyekszem, sorra hagyom el az embereket, már-már az élre török, Levente karnyújtásnyira, amikor egy intő kéz a könyökömön landol, és a női hang a fülembe harap: hátrébb, ha lehet.
Felértünk már, a lejtős tisztás közepétől "Hírközlő kábel" feliratú nejlonszalag választja el a magyarul tudókat, a németül tudókat és az egyéb turistákat szintúgy. A kör közepén hatalmas máglya, akkora, mint a hét vezér, ha gúlát alkot. Kacagányos ősmagyar benzint locsol rá, kannányit, és meggyújtja. Az egyik oromra a három nyilas kapaszkodik éppen fel, onnan nézik majd végig az egészet. Ezt már jól begyakorolták a Broadwayben. A tisztás végiben színpaddá alakították az egykori istállót a harsányok és egyéb garabonciások számára, színes reflektor, mikrofonok, hangfal, Szörényi, Tolcsvay és a három indiántollas, fekete leples elhelyezkedik.
Elkezdődik az együttlét, felharsan Szörényi balalajkája, Tolcsvay akusztikus gitáron játszik, az ősmagyar bluesopera stílusú hagymázból Levente kántálását próbálom kihallani: hegyhő, ezt énekli a legtöbbször, érzem, hogy erre emlékezni fogok, amíg élek. A második szám a leplesek dobolásával kezdődik. Ha ősmagyar táltos atyáinknak ennyi ritmusérzékük volt, nem csodálkozom, hogy István király kiiktatta a régi hitet. Megpróbálok a szövegre koncentrálni, ha már a zene nem ragad magával.
- Hímegér, hímegér, hímegér!!! - ennyit hallok az egészből, nem rossz elgondolás, mondom, de a fotós meg azt mondja, hogy nem hímegér, hanem nyílj meg, ég, és az nem ugyanaz vértestvérek között sem. Ennek is vége. Éjfél van, Szörényi szemüvege a csillagos eget kémleli. Csathó Pál, a híres garabonciás ragadja meg a mikrofont, Levente, a balalajka ördöge átveszi tőle a dobot. Pál a postás, ő közvetíti közös akaratunk, sorra hívja vissza a táltosokat nevük és lakhelyük szerint.
Vége van ennek is, kolompolunk. Köszöntsük vigassággal a táltosokat, mondja a Pál, táncoljunk zeneszóra. A háttérben erre furulyaszó csendül fel, hárman közülünk elkezdenek táncolni. Szörényi nejlonszatyrába teszi a balalajkát, fehér, magas sarkú cipője megvillan az éjszakában. Tolcsvay már interjút ad a végeken. Néhányan maradunk csak, nézem, most mi van.
Lemegyek én is a Winklerbe a barátom után, ahol be van nyomva az MSat, két nő kiugrik a textilből, rá egy negyvenöt fokban megdöntött bordásfalra, és nyalják egymást.
Tímár László
