Társadalomtörténeti tény, hogy a dolgozók munkaidejét az ipari forradalmat követően használták ki a legkimerítőbb módon. A gyárakban immár nem kellett a természeti körülmények (például a mezőgazdasági munkákat, szállítást, egyebeket blokkoló tél) miatt szünetet tartani, a mesterséges világításnak köszönhetően a sötétség sem volt akadály, nem tartották a korábban oly elterjedt egyházi ünnep- és pihenőnapokat sem, jobbára csak a vasárnapok teltek munka nélkül. Európában vagy Észak-Amerikában a 19. század második felében nem volt ritka a napi 12–16 órás munkaidő sem.
Az ember barátja
A kibontakozó munkásmozgalom egyik első programpontja volt a munkaidő korlátozása, napi és persze heti szinten.
Robert Owen, a munkásmozgalom történetével foglalkozó könyvekben rendre az alapító atyák között említett utópista szocialista gondolkodó, mozgalmár (maga is gyártulajdonos) már 1817-ben megfogalmazta a „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” ma is elevenen csengő jelszavát. Saját posztóüzemében azért inkább a 10 órás munkaidőt alkalmazta, de a munkások betegségi és öregségi biztosítása mellett és a saját óvodai rendszer bevezetésén felül megtiltotta a 10 évnél fiatalabb gyerekek foglalkoztatását is.
| ||
Owen gondolkodásában a felvilágosodásból származó humanitárius és absztrakt filozófiai megfontolások keveredtek a józan pragmatizmussal – az emberbarát gyáros, mint megannyi utódja, bízott abban, hogy a munkások növekvő jóléte és szabadideje kedvezni fog a fogyasztásnak is, ami mégiscsak a kapitalizmus legfőbb motorja. Ám a 19. század a lassú szociálpolitikai reformok kora volt – a sokszor a klasszikus lassez-faire gazdaságpolitikában gondolkodó politikai döntéshozókat a mind jobban terjedő (jórészt szocialista, illetve anarchista irányzatú) munkás-érdekvédelmi szervezetek hol békésebben, hol erőszakosabban próbálták befolyásolni. Jellemző, hogy Angliában csupán 1847-ben maximálták napi 10 órában a nők és a gyermekek munkaidejét, s jó ideig ennek sem sikerült tökéletesen érvényt szerezni.
Speciális körülmények között jobban érvényesülhetett a reformküzdelmek hatása: 1856-ban az ausztráliai Melbourne-ben az építőmunkások békés menetben követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését. Csodák csodája, a helyi parlament be is vezette ezt – az építőiparban. Méghozzá úgy, hogy a munkások bérét sem csökkentették, és ebbe sem mentek tönkre a vállalkozások – bizonyítva azt, hogy a határt nem ismerő kizsákmányolás még csak nem is túl hatékony formája a modern ipari termelésnek.
A részsikereknek meg is lett a visszhangjuk: az első nemzetközi munkásmozgalmi szervezet, az I. Internacionálé 1866-os genfi alapító kongresszusához a szervezet Központi Tanácsa nevében maga Karl Marx intézett nagy hatású üzenetet, amelyben megvilágította a nyolcórás munkaidőkorlát bevezetésének fontosságát: „A munkanap korlátozása olyan előzetes feltétel, amely nélkül a javulásra és a felszabadulásra irányuló minden további kísérlet szükségképpen kudarcra van ítélve. Szükség van erre, hogy helyre lehessen állítani a munkásosztálynak, azaz minden nemzet nagy tömegének egészségét és fizikai energiáját, valamint biztosítani lehessen számára a szellemi fejlődés, a társas érintkezés, a társadalmi és politikai tevékenység lehetőségét. Azt javasoljuk, hogy a munkanap törvényes korlátja 8 munkaóra legyen. Ez a korlátozás az Amerikai Egyesült Államok munkásainak már általános követelése, a kongresszus döntése pedig világszerte a munkásosztály közös platformjává fogja emelni.”
| ||
A küzdelem olykor igencsak véresnek bizonyult. 1886. május 1-jére a chicagói munkásszakszervezetek sztrájkot és tömeggyűlést hirdettek a 8 órás plafonért.A tüntetéssorozaton 350 ezren vettek részt, ám a negyedik napon az egyik, a Haymarket Square-en megtartott nagygyűlésen anarchisták bombát dobtak a rendőrökre, akik előző nap maguk is tüzet nyitottak a tömegre (és ezúttal is visszalőttek). Számos halott és számtalan sebesült maradt a kövezeten: rendőrök és tüntetők egyaránt.
Az összecsapások „eredménye” rövid távon csupán néhány súlyos (közöttük négy végrehajtott halálos) ítélet lehetett, ám megszületett a munkajogi és munkásjóléti követelések szimbolikus napja, május 1-je, ezt azóta világszerte ünnepnapként kezelik – a legkevésbé épp az Egyesült Államokban.
Mi újság itthon?
Az 1889-ben létrejött II. Internacionálé első kongresszusa határozott arról, hogy a haymarketi mészárlás negyedik évfordulóján világszerte emlékezzenek meg a történtekről – s legyen ez a nemzetközi munkásság első közös ünnepe. Az alapító kongresszuson már részt vettek magyar küldöttek, az első szociáldemokrata típusú munkáspárt (Magyarországi Általános Munkáspárt) képviselői is, így nálunk is megkezdődött a szervezkedés: a párt lapja, a Népszava már 1889. december 29-én a „nyolcórai munkaidő kivívását” nevezte meg legfőbb célkitűzésként.
| ||
Az első tüntetés – Szapáry Gyula miniszterelnök-belügyminiszter aggodalmai dacára – békésen zajlott. A következő években már letartóztatások, összecsapások, esetenként csendőrsortüzek kísérték az ünnepet több városban is. Mert hiába tűzte ki célul a szintén 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt a 8 órás munkaidő megvalósítását, sok sikert nem ért el vele (miként a választójogi követeléseivel sem) – mindez a korszak autoriter politikai szerkezete, korlátozott parlamentarizmusa ismeretében aligha meglepő. Aztán az I. világháborúban a napi munkaidő kérdése amúgy is háttérbe szorult.
A hadigazdaság körülményei között (pláne, hogy a szociáldemokrata párt is honvédő álláspontra helyezkedett) addig dolgozott a munkás, amíg a háborús igények diktálták. De az átmeneti munkásmozgalmi béke nálunk sem tartott ki a háború végéig: 1918 elején már Monarchia-szerte tömegsztrájkok jelezték a háborús szolidaritás elmúltát.
A szociáldemokratákat – az Oroszországban hatalomra került bolsevikok kibocsátotta dekrétumokon felül – lelkesítette az is, hogy a frissen önállósult Finnország parlamentje 1917 végén Európában elsőként határozott a 8 órás munkanap bevezetéséről (Uruguay már 1915-ben megtette ugyanezt). 1918. március elején a vasesztergályosok és gépmunkások önálló akciót indítottak a 8 órás korlátért, ennek keretében a budapesti üzemekben maguk kezdték megszabni az új munkarendet.
A forradalmi epizód során ez a gyakorlat általánossá vált, sőt, a hatalomra került, közös szervezetbe forrt munkáspártok hivatalosan is bevezették a május 1-jék számos régi követelését – miközben 1919. május 1-jét egy egész Budapestet átformáló gigantikus, futurista és akaratlanul parodisztikus ünneppé sikerült varázsolniuk. Ám ennek a Tanácsköztársaság rövid, kaotikus története és gyors bukása miatt amúgy sem volt túl nagy jelentősége.
A kevesebb néha több
Annál érdekesebb, hogy a 8 órás napi munkalimit megvalósítása nem csupán előkerült az ellenforradalmi periódusban, de ekkor sikerült róla törvényt is alkotni. Már Bethlen István miniszterelnöksége alatt, a konszolidáció sikereit látva felmerült a 8 órás munkanap bevezetése, de a pusztító gazdasági világválság kikényszerítette a tervek elhalasztását.
A szociális feszültségek csökkentését, a katolikus keresztény karitász immár pápai enciklikákban is megfogalmazódó követelményén felül, indokolhatta volna pusztán az a stratégia is, hogy követeléseik átvételével kifogják a szelet a szocdem irányítású szakszervezetek vitorlájából is (amit radikáljobboldali szervezetek, így az Ébredők, illetve az 1910-es évektől aktív keresztényszocialisták már korábban megfogalmaztak). De komoly nemzetközi példák is kínálkoztak – ha nem is éppen baloldalról.
A Mussolini-rezsim például már az 1927-ben bevezetett munkaalkotmányban (Carta del Lavoro) számos más vívmány, így a kötelező munkásbiztosítás és szakszervezeti tagság, a munkaközvetítés és munkanélküli-segély bevezetése mellett általánossá tette a 40 órás munkahetet. Bizony, ekkor már itt tartottunk: azaz nem csupán a naponta ledolgozandó órák számát csökkentették 8-ra, de papíron a heti munkanapokét is ötre. Ugyanezt Henry Ford is megtette Amerikában, a saját futószalag-technológiára épülő autógyártó üzemeiben – remélve, hogy az eljárás általánossá válása nyomán sokan pattannak majd autójukba hétvégente, ami persze fokozza a gépjárművek iránti keresletet is.
| ||
Nálunk a Gömbös Gyula vezette kormány Nemzeti Munkaterve alapján dolgozták ki a 8 órás munkanap (munkások számára heti 48, közalkalmazottaknak heti 44 órás munkahét) bevezetéséről szóló jogszabályt, amit Gömbös halála után már utódja, Darányi Kálmán alatt fogadott el az Országgyűlés egy kiterjedt szociálpolitikai törvénycsomag keretében (más kérdés, hogy az utóbbihoz gyakorlatilag a zsidótörvények révén kívánták megteremteni az anyagi fedezetet). A magyar szociálpolitika reaktív jellegét mutatja, hogy Bornemisza Géza iparügyi miniszter a minisztertanácsi előterjesztése során egyszerre hivatkozott a II. és a III. Internacionáléra, Marxra, Engelsre, no meg XI. Pius pápa Quadrogesimo anno enciklikájára, amely hivatásrendiséget, a tőke és a munka megbékélését, valamint szociális reformokat szorgalmazott.
A kor másik bezzegállamában, Németországban a nácik (némely régi szocialista munkásjóléti követeléssel együtt) már 1933-ban kisajátították a munkásság május 1-jei ünnepét – habár a 8 órás napi munkalimitet nem szorgalmazták az újrafegyverkező, a válságból éppen kilábaló országban. A náci vezetők később minden alkalmat megragadtak, hogy csepüljék a szövetséges Magyarország ósdi és elavult szociális rendszerét, amiről, természetesen, a szimbiózisban élő arisztokraták és zsidók tehettek.
Az újabb világháború ismét háttérbe szorított minden rendelkezést (nálunk és a világ más részein egyaránt), ami a ledolgozandó munkaórákat korlátozta volna. A háború után pedig az újjáépítés (no és a szovjet megszállás) szükségletei szabták meg, mennyit is dolgozzon a munkás, aki különben is éjt nappallá téve szorgoskodott azon, hogy az ország többé-kevésbé lakható legyen. A ’19-es munkáspártok 1948-ra egyesülő utódai nem is siették el az általuk évtizedek óta követelt munkásjóléti intézkedések bevezetését.
| ||
A Rákosi-diktatúrában, az 50-es évek legelején az Elnöki Tanács rendeletével bevezetett új munka törvénykönyve ugyan tartalmazta a napi 8 órás munkaidőt, de a gyakorlatban korántsem mindig érvényesítették, különösen a stratégiai iparágakban. Az Mt. álnok módon a munkavállalók jogainak kiterjesztését ígérte, ám a legtöbb területen szűkítette azokat. Míg az 1946-os vagy 1947-es kollektív keretszerződés az évi 12 napos rendes szabadságon felül minden munkában töltött év után általában egy nap pótszabadságot állapított meg, addig az 1951-es szabályozás már csak kétévenként juttatott egy napot, sőt az 1945 előtti munkaviszonynál csak háromévenként. (Amíg korábban 13 évi munkaviszony után a munkavállalónak járt a maximális 25 napos szabadság, addig 1951-ben 13 évi munkaviszony esetén mindössze 17 nap, s a 24 napra csökkentett maximális szabadsághoz már 33 évi munkaviszonnyal kellett a munkavállalónak rendelkeznie.)
A fizetett szabadság korlátozásához hasonlóan a fizetett ünnepnapok – politikai okokkal magyarázott – csökkentése is a munkaidő növelését szolgálta. 1951-ben törölték március 15-ét, úrnapját, november 1-jét, 1952-ben a pünkösdhétfőt és december 26-át, 1953-ban pedig már a húsvéthétfőt is. A hagyományos ünnepnapok mindössze két nappal bővültek – szovjet mintára –, május 2-ával és november 7-ével, azaz összességükben 7 napra csökkentek.
A Kádár-korszakban lassú javulás történt, s a heti 48 órás helyett mind több helyen a 44 órás munkahét vált általánossá – ami megkésve bár, de követte a 40 órás nyugati gyakorlatot. Összességében a nyugati államokban a múlt században a felére esett vissza a ledolgozott órák száma, amiben a népjóléti és szociális reformok iránti elkötelezettségen felül komoly szerepet játszottak az emelkedő bérek is.
| ||
A 80-as évek elején azután a pártvezetés nálunk is kezdeményezte a második hétvégi munkaszüneti nap, azaz a szabad szombat bevezetését is. Az erről szóló minisztertanácsi határozat 1981 áprilisában született meg, ennek nyomán 1982. január 1-jétől lépcsőzetesen vezették be az ötnapos munkahetet, amit ekkor még 42 órásként adtak el – jelezve, hogy azért a szombati elmaradt munkaórák egy részét illene ledolgozni.
A jóléti intézkedésként eladott rendelkezést sajátos (az akkori szamizdat Beszélő szerzői által is elemzett) sajtókampány kísérte, amelynek fő üzenete volt, hogy nem csökkenhet a termelés. A kor egyenirányított nyilvánosságában sokat írtak, beszéltek arról, hogy a tervet így is teljesíteni kell, ha máshogy nem megy, akkor a futószalagot kell gyorsabbra állítani. Szintén átfogó sajtókampány kíséretében és az igazságosságra hivatkozással iktatták ki a fizetett ebédidő addigi gyakorlatát is – amivel a kádárista pártbürokraták rendkívüli kisszerűségükről is kiállították a bizonyítványt.
Az ötnapos munkahét kapkodó bevezetését érthetőbbé teszi, hogy mindez egybeesett a lengyelországi Szolidaritás szakszervezet virágkorával (illetve fegyveres leverésével), s a Kádár-rezsim az ez elleni politikai fellépésnek kívánt kellő hátteret biztosítani. Mindenesetre a munkahét nálunk hivatalosan csak 1984-től lett heti 40 órás – igaz, aközben sorra születtek a rendeletek (az első épp az ötnapos munkahét bevezetésével egy időben), melyek lehetővé tették a második gazdaságban való részvételt. A korszak kétszínű szabályozása mindenkinek megengedte, hogy az első számú munkahelyén hivatalosan ledolgozott 8 óra után a második, esetleg a harmadik állásában úgy zsákmányolja ki magát, ahogyan csak akarja.
