Történelmi glóbusz

"A facipő miatt a járókelők úgyis tudták, hogy zsidó vagyok"

  • Dr. Csontos Éva
  • 2019. március 2.

Tudomány

"A kabátomra nem tettem fel a sárga csillagot, amelyre egyébként fekete színnel a Jude szó volt írva."

A Magyar Narancs 2018. október 4-i számában jelent meg Krusovszky Dénes Facipők a Grabenen című cikke, amelyben arról is írt, hogy 1944 nyarán és őszén nagyjából 55 ezer magyar zsidó érkezett a Bécs közelében lévő strasshofi elosztótáborba, és körülbelül 15 ezren kerültek Bécsbe. Közöttük voltam én is, a szüleimmel együtt. 1944 júliusának első napjaiban már a bécsi 22. kerületben, a Stadtlauer Strasse 56. szám alatt lévő Waagner-Biro hadiüzemben kényszermunkásként dolgoztunk.

1944. március 19-én, a német megszálláskor a Miskolci Izraelita Tanítónőképző utolsó éves diákja voltam. Az országosan elrendelt, korábbra hozott húsvéti szünet előtt az osztályvizsgákat még meg kellett tartani, így azt én is sikeresen letettem.

A tanítónői képesítő vizsgákat csak később tudták megszervezni, ám ezekre Törökszentmiklósról, amely születésemtől az állandó lakhelyem volt, visszamenni már nem tudtam. Addigra ugyanis zsidók csak csendőri engedéllyel utazhattak, amit nem kaptam meg kellő időben ahhoz, hogy a vizsgákra Miskolcra érhettem volna. (Bécsben valószínűleg a tanítónői végzettségem miatt tartottak alkalmasnak arra, hogy a gyárban készülő gránátok ellenőrzését végezzem a különböző kaliberekkel – műszerekkel –, mielőtt a hadsereg emberei átvették volna azokat. A munkát egy helyi művezető irányította. Az elkészült bombatesteket egy másik gyárban töltötték meg robbanóanyaggal.)

*

Mivel Miskolcra, a képesítővizsga letételére nem tudtam elutazni, a törökszentmiklósi gettóból – más Szolnok és Békés megyei magyar állampolgárságú zsidókkal együtt – a Szolnoki Cukorgyárba kerültem. Innen egy szerelvény ment Ausztriába, egy másik pedig Auschwitzba. Bennünket a szüleimmel együtt marhavagonokban Strasshofba vittek, és onnan kerültünk a bécsi gyárba. Emlékezetem szerint a gyárban úgy kétszázan lehettünk magyar kényszermunkások. A gyártól fél óra gyaloglással elérhető fabarakkokban helyeztek bennünket el. Háromszintes faágyakban, szalmazsákokon aludtunk, lópokróccal takaróztunk. Reggelenként a gyárba SS- vagy Wehrmacht-katonák kísértek az oda- és a visszaúton egyaránt.

A barakkokban is állandó felügyelet alatt álltunk. Néhány hónap után a barakkokból átkerültünk a gyár területén lévő önálló, általunk „üvegháznak” nevezett épületbe.

Munkaidő-beosztásunk a gyári dolgozókéval azonos volt. Hat napot dolgoztunk, vasárnap szabadok voltunk. A gyárba érkezésünkkor és távozáskor „blokkolnunk” kellett: névvel ellátott kártyánkat a blokkolóóránál nekünk kellett megkeresni és a helyére visszatenni. A „rendes” munkások a bérüket a munkában töltött időnek megfelelően kapták – mi természetesen ingyen dolgoztunk.

Édesanyám 1945 elején lázas beteg lett, és elvitték a 2. kerületi Malzgassén működő zsidó kórházba, amelyet Bécsben a keresztények házastársaként élők számára tartottak fenn. Később a kórházban Magyarországról deportált zsidó orvosok is folytattak gyógyító munkát. (Ezt azért említem, mert a Krusovszky-cikkben hivatkozott séta a 2. kerületi zsidó kórház érintésével zárult, de az utca nevét a szerző nem említi, így nem tudom, hogy azonos kórházról beszélünk-e.) Kihasználva, hogy vasárnap nem dolgoztunk – és amikor már kevésbé őriztek minket –, elhatároztam, hogy meglátogatom édesanyámat. Reggel gyalog mentem a 22. kerületből a 2. kerületbe, természetesen facipőben, hiszen más lábbelim nem volt.

Pénz híján nem is gondoltam arra, hogy villamosra szálljak. A kabátomra nem tettem fel a sárga csillagot, amelyre egyébként fekete színnel a Jude szó volt írva. A facipő miatt a járókelők úgyis tudták, hogy zsidó vagyok. Az úton senki sem szólított meg. A hivatkozott újságcikkből értettem meg, hogy bizonyára azért nem tűntem fel, mert mások is jártak facipőben a belvárosba dolgozni. Ők villamoson is utazhattak. Ha tudtam volna, hogy villamoson is mehetek, nem gyalogolok, de megérte. Édesanyámat meglátogattam, aki két hét kórházi ápolás után vissza is jött a lágerbe, és ismét dolgozni kezdett.

A bombázások 1945 februárjában gyakorivá váltak. A gyár is találatot kapott, de szállásunk, az „üvegház”, valami isteni csodának köszönhetően érintetlen maradt, és a bombázások során senki sem sérült meg. Légiriadó esetén a gyár munkásai az óvóhelyekre vonultak. Még a szovjet hadifoglyok is kimehettek a gyár melletti sportpályára, ami nekünk, kényszermunkásoknak tilos volt. Mi nem hagyhattuk el a gyár területét, illetve a szállásunkat. Amikor a gyár a bombázások rombolásai következtében már nem működhetett tovább, visszavittek bennünket a korábbi fabarakkokba.

El kell mondanom, hogy – ellentétben a deportáláskor otthon tapasztaltakkal – 1944/
1945-ben Bécsben az emberek már nem néztek le minket, „facipősöket”. A gyár egyik főnáci főosztályvezetőjének a titkárnőjével, ahányszor csak az udvaron találkoztunk, leálltunk egy kicsit beszélgetni. Ő 20 éves volt, én 19. Amikor meglátta a főnökét, azonnal szólt nekem: „Eva geh schnell!” („Éva, menj gyorsan el!”) Féltette önmagát és engem is, nehogy észrevegye a főnöke, hogy egy zsidó lánnyal beszélget. A titkárnőt Rosinak hívták, ő a gyár újraindulása után is ott dolgozott tovább, egészen a nyugdíjazásáig. Édesapja művezetőként szintén a gyár alkalmazottja volt, és Rosi a férjét is a gyárban ismerte meg. Mindezeket személyesen tőle tudom: sok évvel később, amikor többször is Bécsben voltam, felkerestem és hosszan beszélgettünk. Minden évben karácsonyra és újévre képeslapot küldtünk egymásnak. Egy ízben, amikor 1983-ban a férjemmel és fiaimmal együtt látogatóban voltunk nála, a gyárhoz is elmentünk, és Rosi kívülről megmutatta a családomnak. Egyszer egy nyugdíjas csoporttal Bécsből eljött Budapestre; a Volga Szállóban laktak, onnan hívott fel telefonon. Siettem hozzá, felidézni a közös múltunkat.

*

Utoljára a két fiammal 2005-ben voltunk Rosinál látogatóban. Akkor már beteg volt, másnap feküdt be a kórházba. Beszélgetés közben váratlanul benyúlt a vitrinbe, és elővett egy porcelánelefántot. Azzal adta oda, hogy az majd vigyáz rám. Többet sajnos már nem találkoztunk, kedvességét azonban soha nem felejtem el. Ember maradt egy embertelen korban. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy valaki az emberségét nyíltan akkor is kifejezte felém, amikor csak facipőben voltam.

1945. március második felében visszaszállítottak bennünket Strasshofba. Ott bevagoníroztak azért, hogy Theresienstadtba szállítsanak. Indulás előtt azonban a szovjet hadsereg olyan súlyos légitámadást hajtott végre – a bombázások alatt néhányan közülünk is meghaltak –, hogy több vonat már nem hagyhatta el az állomást. Ekkor kiszállítottak minket a vagonokból. Észrevettük, hogy a Magyarországról érkezett, élelmiszert tartalmazó vagonok is ott vesztegelnek. Az egyiket egy bomba eltalálta, és rég nem látott élelmiszerek ömlöttek ki belőle: hús, cukor, lekvár stb. Sokan nekiestek a „zsákmánynak”, mi kristálycukrot és lekvárt vettünk el, amiből naponta csak egy-egy kanállal ettünk. Bár éhesek voltunk, tudtuk, hogy a hosszú éhezés után csak lassan, fokozatosan szabad visszatérni a korábbi táplálkozási szokásokhoz, mivel a hirtelen jóllakottsággal az életünket is veszélyeztethetjük.

Ismét visszakerültünk a strasshofi fabarakkokba, ahol a deportált zsidó kényszermunkásokat a szovjet katonák szabadították fel. Mi akkor már nem voltunk ott. A mi felszabadulásunkig még sok minden történt velem és a szüleimmel, de ez már egy másik történet.

(Nyítókép: magyar zsidók deportálása 1944-ben. Forrás: Fortepan)

Neked ajánljuk