- Úgy tűnik, a Voynich-kézirat legfrissebb „megfejtését” is erős szkepszissel fogadták a Voynich-szakértők – elég csak utalni az egyik legjobb titkosírásblog szarkasztikus bejegyzésére (Nick Pelling írása itt olvasható). Már csak ezért is érdemes megismerkedni a kódex (máig sikertelen) dekódolásának kalandos sztorijával! Nyomtatásban múlt ősszel megjelent cikkünk kissé bővített változatban.
Címlapon hirdette a neves brit irodalmi lap szeptember 5-én, hogy Nicholas Gibbs történész-kutató sikeresen megfejtette a Voynich-kézirat kódolt szövegének titkát. Ezek szerint a kódex alapvetően nem más, mint egy betegségek, női bajok gyógyítására szolgáló recept-, illetve füveskönyv, amelyet a latin nyelvből vett rövidítésekkel róttak tele, azaz a szöveg valamennyi rejtélyes karaktere egy-egy rövidített szónak felel meg. Postafordultával megérkezett a Voynich-szakértők és középkorászok táborának szinte egybehangzó válasza: a megoldás nemcsak nem új, de ráadásként még helytelen is. Nem is csoda, hiszen a korábbi, hasonló logikájú megfejtések sem nyertek igazolást.
Meztelen fürdőzők
A Voynich-kézirat évszázadok óta foglalkoztatja a vele kapcsolatba kerülőket. Az érdeklődés azóta nőtt meg jelentősen, hogy a kézirat léte a múlt század elején szélesebb körben is ismertté vált. Az akkori, újdonsült tulajdonosáról, Wilfried Michael Voynich lengyel származású műkereskedőről elnevezett kódex jelenleg ismert alakjában nagyjából 240 pergamenlapból áll, jellemző módon azonban még ebben sincs teljes egyetértés, a kihajtható lapok rendre megkavarják a számolókat. Annyi biztos csak, hogy valaha több is volt belőlük, de 28 pergamenlapnak csupán a hűlt helyét találjuk. A kézirat minden oldalát különböző képek, ábrák és illusztrációk színesítik – sokak számára éppen ezekről, például a fürdőző meztelen nők korabeli ábrázolásáról híresült el a kódex. Pedig akad itt más is, például az alaktani precizitást nélkülöző növényábrázolások, nem is szólva a nők fürdőmedencéit összekötő csövekről, asztronómiai és asztrológiai szimbólumokról meg a vélhetően gyógyszerészeti célú rajzokról.
A kézirat legnagyobb rejtélye azonban maga a szöveg, amelyet talán egy ismeretlen nyelven, máig meg nem fejtett karakterekkel írtak a pergamenre. Persze ez is csak egy a sok-sok hipotézis közül. Annyi biztos, hogy a szöveget összesen 170 ezer karakter alkotja, s azokat üres helyek tagolják megközelítőleg 35 ezer különböző hosszúságú szakaszra. Ezekre a megfejtők gyakorta szavakként hivatkoznak, ki tudja, mekkora alappal. A felhasznált karakterek közül 20–25 olyan akad, amely a szöveg teljes egészében előfordul (még az is vita tárgya, hogy melyek tekinthetők ezek közül azonosnak), pár tucat viszont csupán egyszer-kétszer. Sokan megvizsgálták, hogy a karakterek előfordulásában kimutatható-e valamiféle, a természetes nyelvekre jellemző szabályosság, fonológiai vagy ortográfiai rend. Árulkodó jel lehet, ha egyes karakterek csupán a szöveg elején, mások a végén találhatók, hogy némelyek sűrűn ismétlődnek, esetleg egymás után következnek, mások viszont sosem fordulnak elő egy csoportban. A karakterek és „szavak” statisztikája alapján valószínűbbnek tűnik, hogy valamiféle természetes nyelvről lehet szó, de ennek ismerete nélkül a szöveg felfejtése aligha lehetséges, pláne, hogy egyedi karaktereket is használtak a leírásához.
„A nő javaslatokat tett a papnak" - Mesterséges intelligencia fejtette meg a durva 15. századi kódex tartalmát
Úgy tűnik, hogy most tényleg itt a megoldás. A titokzatos Voynich-kódex a 15. században keletkezett, majd aztán az 1900-as évek elején került egy lengyel származású amerikai könyvkereskedőhöz, akiről a nevét is kapta. Azóta folyamatos kutatás tárgyát képezi: titkosírását ugyanis a mai napig nem sikerült megfejteni.
Lúdtoll a ludas
A szöveg analízise során már sok mindent sikerült kideríteni – kár, hogy ezek sem vittek közelebb a kézirat értelmének megfejtéséhez. Sejtjük, hogy az írás balról jobbra halad, és az is nyilvánvaló, hogy lúdtollal jegyezték fel a közepesen finomra kikészített, borjúbőrből készült pergamenre, korabeli nevén vellumra. A vellum anyagát sikerült is analizálni: az University of Arizona szénizotópos vizsgálata szerint a kézirat pergamenanyaga 1404 és 1438 közé tehető. A chicagói McCrone Research Institute a felhasznált tintáról annyit állapított meg, hogy azokat az anyagokat tartalmazza (és semmi mást), amelyeket a korabeli tinták. Bár a McCrone-jelentésben nem szerepel, nagy valószínűséggel állítható, hogy a vellumokat elkészítésüket követően nem sokkal tele is írták.
A szöveg természetéről a lehető legkülönbözőbb magyarázatok születtek. Természetesen voltak közöttük olyanok, amelyek szerint a szöveg hamisítvány, utólagos misztifikáció csupán. Az állítólagos hamisítók között emlegették Dr. John Dee-t, I. Erzsébet királynő udvari asztrológusát, alkimistáját és matematikusát, de leginkább fő famulusát és állandó médiumát, Edward Kelley-t vélték az átverés mögött. Szép is lett volna, de a modernebb vizsgálatok a hamisítás lehetőségét nagyjából kizárták.
Külön iskolát alkotnak azok, akik szerint a szöveg, ha nem is hamisítvány, ám már eredetileg is hoaxként, azaz misztifikáció gyanánt született, tehát az égvilágon semmi értelme sincs, felesleges is ilyet keresni benne. Ezt bizonyítanák azok a kísérletek, amelyek során különböző prefixumokból, ragokból, képzőkből és szótöredékekből hasonló szöveget lehet előállítani egy kódolásra használt, több helyen perforált Cardano-rács segítségével (Verne-olvasóknak: ilyet használnak a Sándor Mátyás című regényben).
Ennél kifinomultabb az a feltételezés, hogy a szöveg valamiféle glosszolália, vagyis hétköznapi jelentéssel nem bíró, spontánul feltörő hangsorokból áll, tudatfolyamként született, miután szerzője transzba esett, esetleg – Hildegard von Bingenhez, a híres középkori misztikushoz hasonlóan – migrénrohamok kínozták. Bár ezt a lehetőséget sem lehet kizárni, a megoldást keresők többsége azért valami értelmet feltételez a szövegről. Akik nem hisznek abban, hogy egy ismeretlen természetes nyelven, sajátos és egyszeri karakterekkel íródott kéziratról van szó, kénytelenek valamiféle kódolt textusra gondolni. A bökkenő csupán az, hogy a szöveg valószínű születésének korában ismert kódolási módszerek eddig még senkit sem vittek közelebb a megoldáshoz.
Vannak, akik szerint jórészt értelemmel nem bíró karaktereket tartalmaz, de elrejtettek benne egy üzenetet – amit például minden szó második betűje, vagy a sorok karakterszáma adna ki. Johannes Trithemius, a kriptográfiával is foglalkozó szerzetes már a 15. század végén értekezett e módszerről, ám sajnos az ilyen (Trithemius eredeti elnevezését követve) szteganográfiai megfejtésekhez többnyire kell valamiféle kulcs, melynek híján sem megerősíteni, sem kizárni nem lehet ezt az eshetőséget.
| ||
Katarok, mandzsuk, ufók
Az idők során számos remek megfejtés született. A közös bennük, hogy egyik sem bizonyult használhatónak. Pedig próbálták a szöveget nagyítani, hogy ily módon galaxisok képei táruljanak elénk, míg mások a katarok ősi rítusának flamand alapú, kreol nyelven született leírását olvasták ki belőle (Leo Levitov, 1987). Megint mások egy mandzsu nyelven íródott nyílt szöveg mellett tették le a voksot, és természetesen létezik olyan megoldás is, mely szerint ez egy földönkívüliek által alkotott, ufo/alien nyelven íródott szöveg. 1978-ban pedig egy bizonyos John Stojko azt állította, hogy a kódex ukrán nyelven fogalmazott levelek sorozata, csak éppen a szövegből kispórolták a magánhangzókat.
Maga Nicholas Gibbs a The Times Literary Supplementben frissen publikált megoldását úgy tálalta, hogy az végleg megoldja a szöveg értelmével kapcsolatos rejtélyt. Szerinte a kéziratban latin nyelvből vett egyedi rövidítéseket találunk, s ezek feloldása nyomán nyilvánvaló lesz, hogy egy betegségekkel foglalkozó füveskönyv felett állt értetlenül megannyi gondolkodó oly hosszú időn át. A Voynich-kézirattal foglalkozó, tudós közösség értetlenül fogadta, miért jelenhetett meg e kiforratlan elképzelés egy ilyen magas presztízsű újságban. Már az is gyanút keltett, hogy a szerző nem egy új elméletként tálalta saját elképzelését, hanem a végső megoldásként.
Az alapötlet, nevezetesen, hogy rövidítések vannak a Voynich-kéziratban, semmiképpen sem új – hangsúlyozza Láng Benedek tudománytörténész, a kora újkori titkosírások kutatója (minden szempontból hiánypótló és izgalmas kriptográfiai blogjában itt foglalkozott Gibbs "megfejtésével). Még az is lehet, hogy ennek van is alapja, csak éppen hiába várjuk annak kifejtését, hogy milyen rövidítésekről is van szó. A Gibbs-cikk sokkal inkább a megfejtőről, az ő személyes történetéről, iskoláiról, kutatásairól szól, mintsem magáról a megfejtésről, amelyről nagyon keveset árul el a szövegben.
A visszafogottabb Voynich-kutatók további részletekre várnak a kéziratban található rövidítések természetéről, illetve dekódolásáról – elvégre a cikkben csupán kétsornyi példa akad. Türelmetlenebb, illetve szkeptikusabb kollégáik azonban már most lemondóan legyintenek. A rövidítéssel kapcsolatos megoldási javaslatok mellől korábban rendre hiányzott az ötlet kifejtése, és ez most sincs másként. Láng hangsúlyozza, hogy bár néha csak egy rejtjelkulcs, egy kódtábla a megoldás, megfejtésnek azonban csak azt hívhatjuk, amikor hasonló szabályokat alkalmazva bárki fel tudja oldani a kódot és ki tudja olvasni a szöveget. Vannak komplex esetek, régi nyelveken írt, bonyolult titkosírásokkal kódolt szövegek, ezeknél nem elég egy rövid szöveg, esetleg egy táblázat használati utasítás gyanánt. Ilyenkor egy hosszú leírás szükséges, amelyben szó esik arról, hogy milyen szabályoknak engedelmeskedik ez a rendszer, és milyen kivételek fordulnak elő benne. Ezt nem is olyan könnyű tesztelni, de a lényeg, hogy ezek nyomán egy laikus is meg tudja ismételni a szöveg dekódolását. Láng valószínűbbnek tartja, hogy a képekkel kölcsönösen egymást magyarázó, középkori enciklopédiával van dolgunk, s nem valamiféle kódolt, hermetikus szöveggel – az utóbbiaknál többnyire jól kiolvasható szöveg rejti el a szavak, fogalmak, szimbólumok valódi értelmét, melyet csak a beavatottak ismerhetnek. Ennél még az is valószínűbb, hogy valaki a saját maga által gyártott mesterséges nyelvet prezentálta titkosírás nélkül.
| Kézről kézre A később Voynich-kéziratnak nevezett kódex első ismert tulajdonosa a 17. század elején-közepén Georg Baresch, prágai alkimista lehetett – bár némely elbeszélések szerint a kódex előtte megjárta a misztikus tudományok iránt rajongó II. Rudolf császár könyvtárát is. Baresch nem tudott mit kezdeni az általa csak Szfinx-nek nevezett kézirattal, így levelekkel bombázta a jezsuita Athanasius Kirchert, az akkori idők két lábon járó wikipédiáját, s a kódex némi kitérő után el is jutott hozzá, de ő sem tudott megoldást találni rá. Ezt követően látszólag 200 évig nyoma vész, miközben valójában a római jezsuiták által alapított Collegio Romano könyvtárában lapulhatott, majd miután a piemonti csapatok elfoglalták Rómát, sok más kötettel együtt egy vidéki jezsuita rendházban őrizték. Ám amikor a rendnek pénzre volt szüksége, akkor más kéziratokkal együtt pénzzé tették ezt is, így került 1912-ben névadója, a hazájából Nagy-Britanniába menekült lengyel exforradalmár Vilfried Voynich (eredeti nevén Wilfrid Michał Habdank-Wojnicz) birtokába, aki három évvel később nyilvánosságra hozta tartalmát, s felhívást tett közzé a kódex tartalmának megfejtésére. Voynich halála után özvegye örökölte a kéziratot, ő egyik barátnőjére hagyta, aki viszont eladta azt az antik könyvekkel kereskedő Hans P. Kraus-nak. Ő pedig 1969-ben a Yale egyetem ritka könyveket és kéziratokat őrző Beinecke könyvtárának ajándékozta, ahol azóta MS 408 néven tartják nyilván. |
| Voynich a neten A kézirattal kapcsolatos kutatást nagyban segíti, hogy létezik már egy internetes Voynich-teszt (a http://scienceblogs.de oldalon), ahol mindenki tesztelheti a maga megoldásait. Az oldal segítségével jól tanulmányozhatók a karakterek és karaktercsoportok ismétlődései. Ez a weboldal – hangsúlyozza Láng Benedek – remekül megjeleníti azt, amit eddig is hangsúlyoztak a Voynich-szakértők, hogy milyen furcsák ezek az ismétlődések. Mintha ugyanaz a szó többször megismétlődne, néha egy-egy karakternyi különbséggel – ez a tulajdonság mintha mégsem természetes nyelvre utalna. A szöveggel kapcsolatos statisztikák tehát egyszerre utalnak arra, hogy a kézirat nem egy értelmetlen jelhalmaz, van benne rend, szabályosság, bizonyosfajta grammatika is, másfelől viszont számos jellegzetessége elkülöníti mind a természetes, mind a mesterséges nyelvektől. |
| A voynichosok A kézirattal jókora tudományos közösség foglalkozik világszerte, tagjai blogokon és más szakmai fórumok cserélnek rendszeresen eszmét. Ez a kiterjedt közösség azonnal és érzékenyen reagál minden új megfejtési kísérletre: ők fogalmaztak meg először kritikát Gibbs mostani cikkével (illetve a Kondrak-Hauer duó 2018 januári bejelentésével - a szerk.) kapcsolatban is. A szakértők nem csak virtuálisan találkoznak: a legnagyobb elmék havonta egyszer egy londoni pubban ülnek össze. Láng tudomása szerint Magyarországon nincs kifejezetten a Voynich-kódexet kutató közösség, de sokan vannak, akik rendszeresen bújják a nemzetközi blogokat, jól ismerik a szakirodalmat, és követik a kutatással kapcsolatos friss fejleményeket. Létezik egy egyetemista kör is, amely már öt-hat évvel ezelőtt statisztikai elemzéseket végzett a Voynich-kéziraton. |
