László saját céget irányít, negyvenes éveinek vége felé, gyors karrierrel maga mögött. Beosztottak százainak mondja meg, mi jó és mi nem az adott piacon, s hogy milyen egy kiváló dolgozó. Jó vezető, csapatban gondolkodik, és megbecsüli a munkatársait. Noha munkaköri kötelezettségeiből adódóan is jelentős társadalmi életet él, saját bevallása szerint magának való. Ebből alkalmazottai annyit érzékelnek, hogy nem bulizik, és a nagy társaságot csak akkor szereti, ha ő van középpontban. Elvált, házasságáról azt tartja, sosem működött igazán jól. Azóta voltak hosszabb kapcsolatai, de lakni mégis egyedül szeret. Gyermekeit nem tudta a térdén lovagoltatni, simogatni, viszolyog az ilyen érintéstől, testi kontaktusról jószerivel csak az ágyban lehet szó vele. Nem veti meg a szexuális perverziókat és a kurvák szolgáltatását sem, de képes az intimitásra - akkor, ha azt érzi, ő tudja szabályozni, hol a határ. A legtöbbek szemében sikeres és gazdag. Lászlóval úgy lehet beszélgetni, hogy leginkább te hallgatod őt. Érzékeli a másikat, emlékezetében és figyelmében tartja annak személyes tulajdonságait, problémáit, örömeit, de az árnyalatokat nem veszi le, kapcsolódni, ráhangolódni az intellektusával tud, érzelmileg nemigen. Intelligens és művelt, vág az esze, mint a penge. Előadásmódja érdekfeszítő - amíg kellőképpen eltávolítható dologról, például társadalomról, kultúráról van szó. Amikor magáról beszél, vagy olyasmiről, amiben érzelmileg érdekelt, túl kerek mondatokban fogalmaz, és úgy adja elő ezeket a sablonos önleírásokat, mintha újat mondana. Előadásmódjában érzelmi megélés alig jelenik meg, még ha legszemélyesebb élményeiről beszél is. Gyengéd érzéseit nem nagyon tudja kifejezni. Személyiségében jelen van a narcisztikus magány, de alapvetően nem érzi rosszul magát a bőrében. A patológiás esetleírásokba nem kerül be.
Lászlóból sok van. Mintha a menedzserek, a színészek, a médiában dolgozók és a politikusok között több lenne, mint más csoportoknál. Lászlóból persze egy sincs. Mert senki sem - a most megidézett férfi sem - csak narcisztikus. Narcisztikus megnyilvánulása mindenkinek van, sőt, a pszichológia már Freud óta egyetért abban, hogy az elemi narcizmus az önfenntartási ösztön szerves része. Baj akkor van, ha az attitűd kompenzációként jelenik meg, a szeretet hiányának kompenzálásaként - miként László esetében. A nárciszok túlzó önimádata vagy önsajnálata abból fakad, hogy nem kapták meg kisgyermekkorukban azt a szeretetet és/vagy elismerést, ami nélkül nincs egészséges személyiségfejlődés.
Túlzott felértékelés
Narké, vagyis a kábítás szó jelenik meg a narcizmus névadója, a fiatal Narkisszosz nevében, aki nem fogadta el Echo szerelmét. A görög mitológia szerint Narkisszosz annak a nimfának mondott nemet, akit korábban Héra átkozott meg, hogy csak mások beszédének végét tudja ismételni. Így kábította el szerelemtől epekedve Echo Narkisszoszt, aki az erdőben bolyongva, társait keresve azt hitte, valaki válaszol szavaira. A gyönyörű ifjú végül egy forrásra bukkant, s annak vizében megpillantott tükörképét egy másik embernek vélte. Beleszeretett, és teljes kábulatban vallott szerelmet önnön tükörképének, ám hiába próbálta megcsókolni. Epekedése kétségbeesésbe csapott át, mikor mozdulatainak tükröződéséből rájött, hogy szerelme tárgya nem valós. A fájdalomba belehalt, teste sárga virággá, nárcisszá vált.
A mitológiai alaptörténetben megjelenő idealizálás, túlzott felértékelés a narcizmus fontos jellemzője. A narcisztikus személyiségzavar szakirodalma bőséges, és bőven tartalmaz egymással vitatkozó értelmezéseket, kategóriákat, mégis az absztrakció síkján mindegyik két nagy csoportra osztja a narcisztikusokat, a lényeget tekintve megegyezően. Az idealizálás mindkettőben kulcsfogalom. Az egyikre a hétköznapi értelemben is narcisztikusnak tartott megnyilvánulások jellemzőek: ezek az emberek túlzottan előtérbe helyezik magukat, mások reakciói nem érdeklik őket, szeretnek a társaság középpontjai lenni, magukat kizárólag teljesítményeiken keresztül tudják értékelni, hajlamosak hatásukat másokra és a dolgokra túlértékelni. Inkább mások jelenlétében beszélnek, nem pedig hozzájuk. A másik véglet a visszahúzódóké, róluk kevésbé mondja meg a laikus, hogy esetükben is narcizmusról van szó. Ellentétben a másik csoporttal, nagyon is figyelnek másokra, de ebben túlzott érzékenységük és a megfelelési kényszer hajtja őket: vajon nem gondol-e rosszat róluk a másik? Figyelmük nem ráhangolódó, nem befogadó jellegű. Jellemző rájuk a kisebbrendűségi érzés, a bizonytalanság, mások túlzott idealizálása, majd az abban való radikális csalódás. Nemcsak hogy egyik vagy másik típus nem jelenik meg senkiben vegytisztán, de egy emberben mindkét működésmód jelen van, csak az egyik általában jóval látványosabb, s a másik elfedésére szolgál.
Perverz szeretet
Mindkét esetben a szeretni tudás képességével van a baj - ezért adta a kortárs amerikai pszichológus, Sheldon Bach a narcizmus alapművének tekinthető könyvének a következő címet: A perverzió nyelve és a szeretet nyelve (Oriold és Társai Kft., 2012). A perverzió itt nem csupán vagy nem okvetlenül a szexuális abnormális viselkedést jelenti, hanem a másik emberhez való viszonyban megjelenő abnormalitást, annak eltárgyiasítását, célokhoz való használatát. Aki például a barátságról beszél, közben a barátait nem egyediségükben, személyiségükben értelmezi, hanem funkcionalitásukban - mire tudom használni a vele töltött időt?, mire jó ez a kapcsolat? -, az Sheldon Bach értelmezése szerint perverz módon szeret. Juhász Angéla pszichoanalitikus-pszichoterapeuta azt hangsúlyozza, hogy a fogyasztói társadalom, a plázák világa vagy az életünket apránként eluraló elektronikus eszközök is épp arra jók, hogy ne kelljen senkire ráhangolódni, ne kelljen pszichés energiát befektetni egy siker- vagy örömélményhez, mert az egyrészt munkás, másrészt kockázatos, hiszen a reakciót nem tudjuk előre kiszámítani és kordában tartani. ("Itt vagyok önmagam, itt vásárolok!" - kínálja az ismert kozmetikai kereskedés a pofonegyszerű önképet. Csak pénz kell hozzá és márkatudatosság.)
Az aránytalan viszony a realitással a hétköznapokban gyakran megfigyelhető. Juhász praxisából olyan esetet említ, ahol a páciens nem önmagát idealizálta, hanem a másikat, illetve a kettejük viszonyát. Gabriella egyedülálló nő, harmincas évei elején. Kollégája, egy családos férfi udvarolgatni kezdett neki, vele akarta a munkahelyi ebédet elkölteni, kereste a társaságát, szépeket mondott neki. Gabriella úgy élte meg, mintha a férfi vágya az lenne, hogy vele élje le az életét. Miután összejöttek, folyton azon fantáziált, miképp érje el a pasinál, hogy az otthagyja a családját. Amikor céges hétvége keretében közösen voltak vidéken, a terápián erről már úgy számolt be, mintha a férfi el is hagyta volna a kedvéért a családját, és révbe értek volna együtt. Három év terápiás munka kellett ahhoz, hogy el tudja képzelni és fogadni, hogy erre a férfira nem számíthat, tőle nem fogja megkapni azt, amire vágyik, amire szüksége van. Gabriella most külföldre ment dolgozni, ezt Juhász nagy sikernek éli meg, mert páciense végre le tudott mondani arról, hogy egy nem valóságos kapcsolat ideájába kapaszkodjon.
A narcisztikus patológia eredete a kisgyermekkora vezethető vissza. A már említett szeretethiány nem okvetlenül elhanyagolást jelent. Az analitikus pszichológia alaposan feltárta ezt a jelenséget, s megteremtette azokat a fogalmakat, kategóriákat, amelyekkel leírhatóvá válik a sérülés jellege.
Generált szégyen
A kisgyerek 16-24 hónapos kora körül a világ felfedezésének abba a fázisába jut, amikor elkezd eltávolodni édesanyjától (illetve elsődleges gondozójától). Ekkorra már érzékeli, hogy ők nem egy és ugyanaz a lény (a születés pillanatától anya és gyermek már nem egy test - néhány hónapig a gyerek nem eléggé képes ezt a különbséget érzékelni.) Már azt is tudja, hogy ha a gondozót nem érzékeli, ha az nincs jelen, attól az még nem szűnt meg létezni. Ezt hívják a pszichológiában "tárgyállandóságnak" (szerencsétlen megoldással "tárgynak" nevezve a személyeket, az anyát is, akihez a gyermek érzelmileg viszonyul). A gyermek fel tudja már idézni a gondozót akkor is, ha nincs ott, és ilyenkor épp azt tanulgatja, hogy ha az különbözőképpen viselkedik (mondjuk épp nem ugrik a sírásra), mégis ugyanaz a gondozó, és meg lehet benne bízni legközelebb is. Az anyai viselkedés mellett az ezekhez kapcsolódó saját belső érzések is ilyenkor integrálódnak a gyermekben. A totyogó kisgyerek, amikor az elsődleges gondozótól távolodik, időnként vissza-visszatér hozzá egy kis "érzelmi üzemanyagért". Eközben azt is próbálgatja, hogy más szemével lássa önmagát. E folyamatok nem mást jelentenek, mint hogy a gyermek "én"-je (szakkifejezéssel: szelf) kialakul, ilyenkor különösen érzékeny a megaláztatásokra és a szégyenre. Ha az anya a gyermek alapvető szükségletéért, az eltávolodásért, a saját személyiség kialakításáért bünteti őt, akkor az így generált szégyen a személyiséget rombolja. A büntetést nem a szó szoros értelmében kell értenünk. Ha az anyának fájdalmat okoz a gyermek távolodása (vele is így viselkedtek ebben a korban, vagy korán elvesztette anyját, ezért a távolodás a veszteség veszélyének érzését kelti benne), ha nem érti meg a gyermek igényét (nem képes megsimogatni, mert ő sem kapott gyengédséget, vagy nem tudja a valódi szükségletet érzékelni, például éhségnek értelmez minden elégedetlenséget), akkor - tudattalanul - indokolatlan szégyenérzetet vált ki a gyermekből. A gyerek énképe viszont emiatt sérül, hamis szelf alakul ki. Ezért fordulhat elő, hogy az anyja által istenített gyermekből szeretetre képtelen, önző felnőtt válik: az anya ugyanis nem a gyermek valódi igényeire reagált. Persze nem minden narcisztikus sérülés vezet felnőttkorra narcisztikus személyiséghez, a gyermekkor további szakaszában bőven nyílik mód kompenzálásra.
"A narcizmus nem betegség, ami gyógyszeres kezeléssel befolyásolható lenne. A probléma az életvezetési elakadásokban jelentkezik, emiatt fordulnak pszichoterapeutához azok, akik elégedetlenek önmagukkal, és úgy érzik, egyedül már képtelenek a változtatásra. Manapság jóval több a narcisztikus páciens, mint régebben, de nemcsak azért, mert narcisztikus korban élünk, hanem azért is, mert ma jóval nagyobb a pszichológia eszköztára - magyarázza Juhász Angéla. - Freud korában csak a neurotikusokat tudták kezelni, mert akkor az volt a megközelítés, hogy a terapeuta értelmezte a pácienst - vagy jobb esetben együtt értelmeztek. Ez a narcisztikusoknál nem működik, az értelmezést durva kritikaként élik meg, ami elől - hamis szelfjük miatt - menekülnek. A valós szelf megtalálása, felépítése érdekében a terapeutának elfogadónak kell lennie a pácienssel, és annak valós érzéseit kell visszatükröznie." Ez a felismertetés, pontosabban az énérzet megváltozása, vagyis a hamis helyett rátalálás a valós szelfre, annak felépítése hosszú pszichoterápia eredménye. A hatékony terápia lehet verbális pszichoanalízis (lásd "Közös nevetés közepette" c. keretes írásunkat) vagy nonverbális, szintén pszichoanalitikusan orientált művészetterápiás módszer (ez utóbbi akár csoportterápia keretében). Ezek révén áthangolhatók azok a kapcsolati sémák, amelyek megakadályozták az illetőt abban, hogy tartós, szeretetteli kapcsolatban éljen.
A nagy GatsbyA világirodalom tele van narcisztikus hősökkel. A magát túlhangsúlyozó, grandiózus narcizmusra kiváló példa F. S. Fitzgerald legismertebb hőse, Jay Gatsby. A saját élettörténetét könnyűszerrel meghamisító, magasabb társadalmi státuszt hazudó sehonnai fiú a szeszcsempészet révén lett a New York-i éjszakai élet mindenkit lenyűgöző, ikonikus alakjává. Övé a legfényűzőbb, legnagyobb palota, ahol ott lebzsel minden magára valamit is adó New York-i sznob, miközben őt egy dolog élteti: szíve egykori választottját várja, az arisztokratikus, nagyvilági nőt, a vele való találkozást készíti elő, ezért teremtett hatalmas vagyont, és ezért látja vendégül hétről hétre a komplett felső tízezret. Omnipotens képzete, hogy vissza tudja hozni a múltat, hogy négyzetcentiméterre pontosan vissza fog tudni térni oda egykori szerelmével, ahonnan őt öt évvel korábban a katonaság kiragadta. Hogy az ő Daisyje nem várta őt meg, férjhez ment máshoz, ez nem érdekli, nem is szorul számára magyarázatra, mert szerinte Daisy őt és csak őt szereti. Próbálkozása persze kudarcot vall. Nemcsak a múltat nem sikerül visszahoznia, hanem - miként a görög mitológia aranyifjúja - ő is rájött, hogy akit szeret, az idea, az nem létezik, s ha megkapná, amit akar, elvesztené mindazt, amit önmagának hitt. Ezen a ponton már nem akar semmit az élettől, s hogy egy manipulált félreértés miatt Daisy férje helyett ő lett a szerelemféltésből fakadó gyilkosság áldozata - ezzel csak felkerül az i-re a pont. Hogy mennyire torzan tudott szeretni, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy utolsó útjára alig valaki kíséri el. |
"Közös nevetés közepette"Juhász Angéla a Lélekelemzés őszi számában ismertetett egy esetet, amelyből kirajzolódik, mit jelent az, hogy a terapeuta elfogadó, ráhangolódik a páciensre, és hogy miként jelennek meg a valóságban az olyan absztrakciók, mint a hamis szelf és a valós szelf. H. jó megjelenésű férfi, negyvenes évein túl, akinek sem munkahelyi, sem párkapcsolatai nem működtek, emiatt jelentkezett terápiára. Apja, aki nem tudott megfelelni a szülői elvárásoknak (amelyek leginkább a pénzre, hírnévre és jólétre vonatkoztak), alkoholista és depressziós lett, fiát gyakran bántalmazta. Az anya családjában szintén mindennapos volt a fizikai bántalmazás. H. környezetéről mindig becsmérlőleg beszélt, önelégült, gúnyos kacagással kísért történetekben számolt be családtagjai, munkatársai, haverjai viselt dolgairól. Saját vélekedését abszolút érvényűnek tekintette, és nem értette, miért sértődnek meg az emberek, ha kíméletlenül képükbe vágja az igazát. Fantáziáiban nagyon sokakat megalázott, tönkretett. Az analitikus órákon élvezte a beszédet, durva bosszúfantáziáit élénk hangon mondta el, olyan ember kegyetlenségét mutatva fel, aki nem számít és nem számíthat senki befogadására. Mindenkit veszélyesnek érzett, de ez nem volt tudatos, mert viccelődéssel, gúnyolódással, jópofa beszólásokkal elhárította. "...Amikor egy gondolat vagy emlék felidézhetett volna benne érzéseket, egy lélegzetvételnyi hallgatás után új témába fogott. Egy alkalommal, amikor szóba hoztam, hogy gyors váltásaival a szabad asszociációt konkrétan értelmezve leplezi az érzéseit, így válaszolt: 'Ismer még valakit, aki így betartja a szabályokat?' Gúny és arrogancia volt a válaszában, burkolt agresszióját értelmezve értetlenségbe ütköztem. (...) Válaszát nem éreztem sértőnek, mert tudtam, hogy csak azt teszi, amit mindig is szokott, saját elbizonytalanodására támadással reagál. Nem éreztem bántónak, sőt inkább viccesnek találtam frappáns válaszát, és elnevettem magam. Örömmel csattant fel harsány nevetése. Ez a momentum, amikor együtt nevettünk a válaszán, ezzel elvéve az élét támadó reakciójának, fordulópontot jelentett analízisében. Ezt követően gyakran ismétlődtek hasonló helyzetek, próbálgatta tűrőképességem határait. Rendszeresen együtt nevettünk agresszív viccein, aminek mentén egyre több gyilkos fantáziát tudott megfogalmazni. (...) Az együtt nevetés vidám hangulata adta a reményt számára, hogy képzelete termékeivel nincs egyedül, nem kell tartania azok valóra válásától. (...) Az analízisben töltött évek alatt, a sok, közös nevetés közepette elhangzó destruktív fantázia csökkent. Egyre kevesebbet viccelődött az üléseken is, és bár empátiát még nem érzett mások iránt, de csökkent mérlegelés nélküli agresszív védekezése. Végül egy alkalommal elszomorodva érkezett, elmesélte, hogy az utcán megfigyelt egy férfit, aki gátlás nélkül bámult egy fiatal lány arcába. Az alakban felismerni vélte önmagát, tolakodó, arrogáns viselkedését, és hirtelen azt is észrevette, hogy milyen kínos ez a lány számára. Ráismerése nyomán nagyon megijedt, elborzadt önmagától, elcsendesedve feküdt a díványon, és könnyek között, nevetve mondta: 'Mintha éreznék valamit.'" |
