Mit fogott a hálótok?

A halászat robbanásszerű fejlődése kétségtelen - elég annyit mondanunk, hogy legalább egymilliárd embertársunk számára még mindig zömmel a tengerből kifogott hal az első számú fehérjeforrás.
A döbbenetes technikai, technológiai fejlődés nyomán - ami a fokozódó gépesítésen, az úszó feldolgozógépek megjelenésén túl mára a GPS-technológia, a halkeresők, szonárok, műholdas információk felhasználására, a halak migrációs útvonalának feltárására is kiterjed - joggal gondolhatjuk, hogy semmi esélyük nem maradt a halaknak. A tengeri halászat globális léptékben is elérte a csúcspontját - a folyamatot az olajkitermelésben is használt Hubbert-görbe írja le. A halfogások volumene meredeken nőtt a II. világháború végétől egészen 1973-ig, ám később e növekedés alaposan lelassult, megtorpant, majd sok helyen a visszájára fordult.

Kutyába vett halak

1883-ban Thomas Huxley angol biológus (amúgy a "Darwin buldogja" kitüntető cím viselője) úgy vélekedett, hogy a tengereket lehetetlen kimeríteni, különös tekintettel a szinte végtelen halállományra. Jellemző, hogy amikor e kissé elhamarkodott megállapítását tette, Amerikában már 12 éve külön bizottság tárgyalta, miért is hanyatlik a halászat New England partjai előtt. Arra az időre az egyik legnépszerűbb zsákmányfaj, az atlanti laposhal populációja összeomlott, és azóta sem sikerült regenerálódnia. Helyi halászati katasztrófák, élőhelyek kimerülése korábban is előfordult, noha akkor még a halászok tényleg csak puszta kézzel és hálóval próbálkoztak. J. R. McNeill Valami új a nap alatt c. környezettörténeti könyvében arról ír, hogy a középkorból is ismeretesek a túlhalászás megakadályozására hozott rendelkezések. A csökkenő halhozam miatt a két tengeri nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország már 1839-ben megpróbált tető alá hozni egy nemzetközi halászati egyezményt.

A nagyobb méretű és horderejű összeomlások azonban a 20. században történtek. Nem véletlenül, hiszen ekkor már hatottak a fejlettebb halfogási technológiák, a halászati kvóták, a szubvenciók és a mind kiterjedtebb monopolizált zónák.

A folyamatra remek modellt nyújt mindaz, ami az utóbbi évszázadokban a bálnákkal és más cetfélékkel, tengeri emlősökkel történt (bár tudjuk, ők nem halak...). Egy-egy cetélőhely brutális kimerítése után mind fejlettebb eszközökkel, egyre tökéletesebb gyilkoló gépezetként követik új tengervizekre zsákmányukat a bálnavadászflották - s ezzel együtt lépcsőzetesen, idővel új fajokat is érintve omlik össze az óceánok bálnapopulációja. A bálnákat, mint tudjuk, látszatra megmentette a velük szemben táplált rokonszenv - a Nemzetközi Bálnavadászati Tanács (aminek Magyarország is tagja!) 1986-ban betiltotta a vadászatukat. Ma már csupán néhány "latorállam" (mindenekelőtt az elvetemült bálnaevő és a moratóriumot ellenző japánok, kisebb mértékben a norvégok, izlandiak) vérszomjas vadászai merészelnek álságos érvek mögé bújva bálnát ölni, és ugyan nem akarjuk bagatellizálni pusztításaikat, de ezek léptéke jóval elmarad a korábbi gyilkos idők zsákmányaitól.

Ellenben a halakat jó ideig nem sajnálta senki, s nem volt akadálya, hogy egyes tenyészőhelyeikről tömegesen vesszen ki még a nyomuk is. Az északi-tengeri halászterületek az 1920-as évektől merültek ki, ekkor tűntek el a homárok is Maine partjai elől. A világelső japán szardíniaállományok a II. világháború után, 1946 és 49 között omlottak össze - ez a halászható populáció csak a 70-es évek közepére állt helyre; de csak hogy a 90-es évek közepére megint tönkremenjen. A szardínia legendás, Steinbeck több regényében, így az utóbb megfilmesített Kék öbölben (Cannery Row) is megörökített kaliforniai halászterülete a világháború után indult hanyatlásnak, és a 60-as évekre kimerült. Ez a halállomány azóta sem tért magához - akárcsak a szintén ekkor semmivé lett észak-atlanti tőkehal-populáció. Az egykor ugyancsak világhíres észak-atlanti-skandináv heringtelepek jóindulattal nézve is csak a regeneráció állapotában vannak - már negyven-ötven éve egyfolytában.

A legtragikusabb események talán a perui partoknál történtek. Ide, a Humboldt-áramlat tőszomszédságába települtek át a betevő zsákmányuktól megfosztott kaliforniai szardíniahalászok is, hogy a tengeri folyamok oxigéndús, hideg vize által kínált dús zsákmányra vadásszanak. A szardella és a fattyúmakréla látszólag kifogyhatatlan mennyiségben állt rendelkezésre, és ők minden eszközt bevetettek a kihalászásukra. Évről évre megdöbbentő mennyiséget öntöttek partra, ám 1972 után a kitermelés hirtelen túllendült a csúcson (ez az összeomlás pillanata). Az évtized közepére elapadni látszott a forrás, és egyszerre csak a korábbi zsákmány harmada, majd hatoda került a hálókba - ami a világ halfogásának 15 százalékos csökkenésével járt! De ez még csak a kezdet volt, hiszen az 1982-83-as, a szokottnál is erősebb El Ni–o után, amikor átmenetileg az addiginál jóval melegebb tengervíz jutott a partok közelébe, tovább tizedelődött a szardellaállomány. Mindez a perui gazdaság részleges összeomlását okozta, s idővel erőszakba és polgárháborúba (legalábbis erős gerillaaktivitásba) torkolló társadalmi zavarokat és politikai krízist idézett elő.

Megállapítható, hogy a 80-as évektől gyakorlatilag elfogyott a halban gazdag és még le nem halászott, illetve művelésbe nem fogott tengeri zónák száma - az emberiség halak utáni hajszája voltaképp körbeért a Földön. A halfogás effektivitását csak az új technikai módszerek alkalmazása fokozhatta: a hanglokátorok és a műholdas felderítés mellett meg kell említeni a jobb minőségű fenékhálókat és vonóhálókat is. Utóbbiakat, melyek hossza az 50-70 km-t is elérheti, használatuk tragikus következményei miatt 1992-től betiltották - azóta egymást vádolják bevetésükkel a tisztelt felek. A kormányok szubvenciókkal és a kontinentális padok nemzeti tulajdonba vételével reagáltak, ám ez csak ahhoz volt elég, hogy attól kezdve a hazai halászok zsákmányolják ki a tengert. A technikai fejlődés költségesebbé is tette a halászati iparágat, a nagyobb befektetés pedig gyorsabb megtérülést kívánt, s ez újabb lökést adott a túlhalászat irányába.

Valóságos állatorvosi lóként prezentálható az új-fundlandi halászati ipar összeomlása: a szövetségi kormány előbb nemzeti tulajdonba vette az atlanti talapzatot, amire azután monopolistaként szabadultak rá a technológiai szempontból élenjáró kanadai halászok. Idővel olyan mennyiségű tőkehalat fogtak ki, hogy a kanadai kormány inkább fizetett, hogy a kikötőben maradjanak. Aztán 1992-ben a halászható állomány összeomlása miatt a kormány általános halászati moratóriumot hirdetett, és hirtelen 25 ezer új-fundlandi vesztette el a munkáját.

Halszemoptika

Tanulságos az eseményeket a halak szempontjából is megvizsgálni. Számukra évmilliókon keresztül éppen a rajokban vonulás kínált biztonságot, ám a modern halászat módszereinek fejlődésével épp emiatt kerültek végveszélybe - egészen addig, hogy komplett fajok sodródjanak a kipusztulás szélére. Különösen veszélyeztetettek a mélytengeri halak, melyek életciklusa hosszabb, kifejlődésük lassú - ráadásul főleg nemzetközi vizeken halászhatók, ahol nem védi őket semmilyen helyi, nemzeti törvény. Általában tenger alatti hegyek környékén tanyáznak, ahol fenékhálós módszerrel csapatostul fogják őket össze. De fogynak a húsukért keresett ragadozóhalak is. Néhány éve foglalkoztunk az atlanti kékúszójú, avagy vörös tonhal végzetével (Ész nélkül, Magyar Narancs, 2009. május 7.). Ez a részben a Földközi-tengerben, főleg a Baleári-szigetek körül, illetve a Mexikói-öbölben szaporodó, s arrafelé még mindig nagy számban zsákmányolt, szusi- és szasimi-alapanyagként igen keresett tonhalféle csak egy a populációjuk összeomlásától fenyegetett halfajok közül.

A Greenpeace nevezetes vörös listája, ami a fogyasztói tudatosságra próbál hatni, nemcsak az önmagukban veszélyeztetett fajokat sorolja fel, de azokat is, amelyek halászata más fajokra nézve is végzetessé válhat. S lehet mondani, hogy ezek a fajok "legfeljebb" a gazdasági jelentőségüket vesztik el, ha az állomány létszáma a kritikus szint alá szorul - csakhogy ma már egyértelmű, hogy számos, korábban nagy számban halászott édesvízi hal konkrétan eltűnt. A Nagy-tavakban egykor honos kék süllőből (Sander vitreus glaucus) mára egy se maradt, az utolsókat harminc éve fogták ki, pedig valaha milliószámra úszkáltak arrafelé, s az első számú halászzsákmányt kínálták. Végzetüket a túlhalászás, az ember okozta eutrofizáció és a szintén az ember által betelepített bűzöslazacok (Osmerus mordax), mint versenytársak okozták. A Viktória-tóba telepített nílusi sügér a tó halfaunájának felét kipusztította, minek következtében 200 más sügérféle tűnt el hirtelen - a modern história legnagyobb gerinces-kihalási eseményeként. Ráadásul a nagyméretű nílusi sügérek maguk is kívánatos halászzsákmányt jelentenek, legalábbis addig, míg ők is áldozatul nem esnek egy újabb környezeti változásnak.

Kétes hasznok

Léteznek módszerek a túlhalászás kezelésére, még ha hatékonyságukat számos kritika is éri. Ilyen például az egyéni halászati kvóták rendszere (IFQs). Ilyenkor az ország illetékes szabályozó szerve meghatározza egy adott halfaj teljes kihalászható mennyiségét - súlyban kifejezve, meghatározott időszakra vonatkoztatva. Ezekből a maximált mennyiségekből azután szabadon forgalmazható kvótákat alakítanak ki, s ezeket a halászati piac résztvevői egymás között adják-veszik, esetleg bérbe adják. Az utóbbi évtizedekben 148 nagyobb és számos kisebb halászati zónán belül zajlik a fogás ilyen mechanizmus alapján, s egyre több állam csatlakozik ehhez a regulációhoz: 2010 óta - Hollandia, Izland, Kanada, Új-Zéland nyomdokain, s a 2006-ban elfogadott Magnuson-Stevens-törvény nyomán - már az Egyesült Államok is. A módszer azonban minimum ellentmondásos. A vizsgálatok egy része szerint a halászati kvóták alkalmazása nagyobb százalékban óvja meg a halászterületeket az összeomlástól, míg más (éppen az Egyesült Államokban végzett) kutatások szerint a kvóták alkalmazásának nem volt hatása a halászóhelyek fenntarthatóságára. Annyi biztos, hogy a halászati kvóták szelektíven érvényesülnek, s csak meghatározott haltípusok szempontjából nyújtanak védelmet: a vándorló fajok populációját például nem óvják meg.

Azt sem lehet tudni, hogy mennyi "fölösleges" halat fognak ki a halászok, márpedig az ökológiai károk nem kis részben ebből fakadnak. Kétségtelen, hogy az élőhelyek fenntarthatósága szempontjából vannak már hatékonyabb versenytársai is az IFQs rendszernek. A kritikák a módszer társadalmi-gazdasági hatásait is elemzik: van, akinek már az is fáj, hogy a módszer révén közjavak privatizációja történik. Mások némileg jogosan azt emlegetik, hogy a kvótacserebere, no meg a halászok rossz gazdasági döntései nyomán néhány kézbe vándoroltak az egy adott területet érintő halászati jogok, ahogy ez történt Alaszkában és Új-Zélandon is. Ráadásul legyenek bármily kecsegtetőek a jövőben várható halászati bevételek, a halászatból élő, nem túl jómódú közösségeknek kell megvenniük a kvótákat, s ez válságba sodorhatja őket, amint ezt számos szomorú izlandi halász is megtapasztalhatta.

 

Közlegelő és táplálékhálózat

Az utóbbi évtizedek tengeri halfogásaiban (tonhalfélék, tőkehalak, heringek híján) egyre nagyobb részt foglalnak el a tápláléklánc alsóbb grádicsain szereplő, kevésbé nemes halak - ezt hívják a kutatók a táplálékhálózat (food web) lehalászásának. A halászok rengeteg olyan halat és más tengeri élőlényt is kifognak - vagy biztos, ami biztos, elpusztítanak -, amelyek nem is bukkannak fel a halfogási statisztikákban. Ám az ilyen mindent lerabló és kevéssé szelektív halászati módszerek döntően járulnak hozzá a tengerek és óceánok ökológiai egyensúlyának felborulásához. E szituációt a játékelméleti eszközöket is használó közgazdasági-közpolitikai elemzők a közlegelők tragédiájaként szokták jellemezni. A maga szempontjából nagy hibát követ el az a visszafogott halászflotta, amely bölcs előrelátással a halászterület alulhalászása mellett dönt - ha egyszer a nyomában megérkezik a konkurencia és mindent lehalász, amit az előbbiek meghagytak. A kölcsönös bizalmatlanság és az általános mohóság ahhoz vezet, hogy előbb-utóbb mindenki veszít: nemcsak a halászatban dolgozók, de mindenekelőtt a tengerek élővilága és halállománya. És félve tesszük hozzá: a halrajongó fogyasztó is, aki a rövid ideig tartó pazarló bőség után kénytelen lesz szembenézni a legfinomabb csemegék kínzó hiányával, vagy azzal, hogy eledele csak a leggazdagabbak számára elérhető, exkluzív luxusjószággá vált.

 

Halak az ólban

A tengeri halfarmok, mesterséges akvakultúrák, marikultúrák létrehozása látszólag frappáns megoldást kínálna a túlhalászás problémájára, de egyelőre úgy tűnik, hogy ez sem oldja meg a gondokat, pusztán újabbakat teremt. A speciálisan elkerített tengeri vagy mesterséges sós vízi körülmények között a legkülönfélébb halak és más tengeri lények tenyészthetők - utóbbiak közül csak a hatalmas telepeken gyarapított garnélákat említenénk. Érdekes, de a sós vizes haludvarokban legnagyobb tömegben tenyésztett hal egy fűrészfogú sügérféle (Epinephelus tauvina, arab nevén hamoor), tengervízi marikultúra kategóriában pedig a lazacfarmok bentlakói vezetnek. A kínai tengeri akvafarmok sztárja egy árnyékhalféle, a Larimichthys crocea (ennek még rendes magyar neve sincsen).

Számos halfaj egyszerűen nem hajlandó "fogságban" szaporodni, de ezt néha sikerül megoldani. Az ausztrálok például állítólag 2009 óta képesek déli kékúszójú tonhalak halfarmi tenyésztésére, de még mindig gondot jelent az etetésük. Ezek a számunkra kívánatos halfélék ugyanis az óceánokban csúcsragadozónak számítanak, eledelükként más tengeri halak szolgálnak. Sajnos a száraz kenyeret a galambokkal ellentétben nem eszik meg, táplálásukhoz tehát további, fokozott méretű tengeri halászatra van szükség - megerősítve azt a tendenciát, hogy a tengerből kifogott halak nagyobb része maga is állati eleségként, hallisztként végzi. Mára alapvető összefüggésnek számít, hogy az óceánokból kifogott nagy mennyiségű szardella jórészt lazacok és garnélarákok bendőjében végzi, melyek pedig számunkra kívánatos csemegék - de ettől még cseppet sem csökken a túlhalászás mértéke.