"Tiszta tekintetű, jóképű, harmincas férfi ült velem szemben, és roppant meggyőzően állította, hogy ártatlan. De amikor kérdőre vontam a börtönparancsnokot, csak legyintett. A férfi szó szerint kivégezte a szüleit, miután arra kérték, hogy menjen el dolgozni, mert nem tudják eltartani. Döbbenetes volt. Ha az utcán találkozom ezzel az emberrel, talán még tetszett is volna", meséli egyetemi szakmai gyakorlatának emlékét Bori. A "szimpatikus" férfira mondhatjuk: tipikus pszichopata, de ugyanez áll arra a szélhámosra is, akit egy régi, pszichiátriai tankönyv esetleírása említ. "Mint hírlapíró a Budapesten átutazó Pasics jugoszláv miniszterelnököt meginterjúvolta, ezért a kormányzóság nevében motorcsónakot, majd hidroplánt utaltatott ki a maga számára. (...) A Royal Apollo bejáratánál fogadta az államfőt és a főherceget. (...) Egy színésznőnek mint idegorvos mutatkozott be (...) elment a nő lakására és megvizsgálta: (...) meztelenül szaladgáltatta, megkérdezte, milyen a nemi élete, mikor uralkodott Napóleon."
A lelkiismeretet csak hírből ismerő, a közösségi normákra fittyet hányó hazudozók, házasságszédelgők, hidegvérű gyilkosok minden korban előfordultak, ám hogy az efféle viselkedés mögött nemcsak szimpla gazember, hanem valamiféle beteges elváltozás is húzódhat, csak a XIX. század elején keltette fel az orvostudomány érdeklődését. Philippe Pinel, a párizsi tébolyda igazgatója nemcsak azzal szerzett múlhatatlan érdemeket, hogy betegeit megszabadította láncaiktól 1793-ban, de ő volt, aki 1801-ben elsőként - korábban minden elmebetegséget az értelem, az intellektus hiányával magyaráztak - számolt be a "delírium nélküli tébolyról", vagyis hogy léteznek olyan elmebetegek, akik tisztában vannak vele, hogy milyen következménnyel járnak tetteik.
Hasonló megállapításra jutott több mint harminc évvel később James Cowles Prichard angol orvos is, aki a moral insanity (erkölcsi "egészségtelenség") kifejezést használva arra jutott, hogy a problémák jellemhibákra vezethetők vissza, s ezeket kizárólag büntetéssel lehet kezelni. A moral insanity fogalma egészen a század végéig tartotta magát, a pszichopátia kifejezés (psziché=lélek, pathosz=betegség) Julius Koch német orvos nevéhez fűződik, aki 1891-ben elsőként vetette fel, hogy a bajok eredetét valamiféle agyi károsodás okozhatja. A Pallas Nagy Lexikonában (1893-1897) még a moral insanity szócikk szerepel: "Az a kórkép, melynek legfőbb sajátsága az etikai és morális irányban mutatkozó kedélyi elfajulás. (...) Ily egyéneknek olykor látszólag normális intelligenciájuk van, de szellemi elégtelenségük önálló munkánál mindig kirí. Cselekedeteik ösztönszerűek, 'kényszercselekedetek': lopnak, gyújtogatnak, gyilkolnak."
Mindez összecseng azzal, amit Robert D. Hare kanadai pszichológus írt le száz évvel később Kímélet nélkül (Háttér Kiadó, 2004) című könyvében: "A lelkiismeret döbbenetes hiánya fémjelzi őket, tevékenységük nem egyéb, mint a másik ember kárára történő önös vágykiélés."
Hare a pszichopatákat a "társadalom ragadozóinak" hívja, akik "megnyomorított, összetört emberi lelkeket és sorsokat hagynak maguk után ámokfutásuk közben, nemritkán halottakat is". Noha Hare kutatási eredményeit világszerte elismerik, és az általa kidolgozott ún. pszichopátia-szűrőlista (PCL - Psychopathic Checklist) igen elterjedt Amerikában, úgy tűnik, hogy orvosi körökben a pszichopátia egyszerre jelent többet és kevesebbet is. Az amerikai pszichiáterek által összeállított DSM-IV (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders - Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), de a magyar szakirodalom is inkább a különféle személyiségzavarokat (és ezek kombinációit) használja.
Zavarban a zavar
"Ahhoz, amit a köznyelv pszichopatának mond, az antiszociális személyiségzavar áll a legközelebb, de a hisztérikus, a narcisztikus és a borderline személyiségzavarosaknak is vannak pszichopata 'vonásaik', vagyis kevert képletekről van szó - mondja Döme László, a Nyírő Gyula Kórház osztályvezető pszichiáter-főorvosa. - A pszichopátiának nevezett képletet nagyon sok morális kritériummal definiálják, a gyenge akarattal, a kíméletlenséggel, a felelőtlenséggel. Mindehhez a társadalmi normák felrúgása, a többiek kihasználása, valamiféle kizsákmányoló attitűd társul, de a feltűnési vágyról sem feledkezhetünk meg. A pszichopaták szeretnek a médiában szerepelni - gondoljunk csak arra a tipikus krimielemre, amikor a gyilkos állandóan azt lesi, mit írnak róla az újságok. Azonban szó sincs arról, hogy minden bűnöző pszichopata. Például egy bűnszervezetben, ahol kialakul a 'munkamegosztás', nem nagyon tudnak érvényesülni, hiszen a játékszabályokkal nem törődnek, csapatmunkára alkalmatlanok.
De fordítva is igaz. Bizonyos pályákon - főleg az erőszakszervezeteknél - kifejezetten sikeres karriert építhetnek." 2004-ben, egy amerikai pszichiátriai konferencián megállapították: "100 vállalati vezetőből nyolc pszichopata, akik ugyan hosszú távon a cég kárára vannak, de válsághelyzetekben, amikor gyorsan, racionálisan, érzelemmentesen kell dönteni, hasznot hozhatnak."
A pszichopaták általában ellenségként tekintenek a többiekre, úgy gondolják, "az élet harc", és csak úgy tudnak győzni, ha hatalmat gyakorolnak. Vizsgálatokkal igazolták például, hogy a pszichopaták szexuális bűncselekményeik elkövetésénél sokkal inkább az "uralkodásban", mint testi vágyaik kiélésében motiváltak, igazából a "leigázást" élvezik. Közben meg vannak róla győződve, hogy még legalantasabb cselekedeteikre is van magyarázat. Bármennyire naivnak tűnik, a pszichopata gondolkodását (ha egyáltalán annak lehet nevezni) jól szemlélteti a közismert, "laikus" teszt: Egy nő az anyja temetésén meglát egy férfit, és beleszeret. A körülmények nem alkalmasak rá, hogy megismerje, ezért hazamegy. Egy hét múlva meggyilkolja az öccsét. Miért tette? A teszt szerzője szerint az tekinthető pszichopatának, aki a következőt válaszolja: A nő abban reménykedik, hogy a testvére temetésén újra találkozik a férfival.
Az elmúlt évszázadban klinikai vizsgálatok sorát végezték el, és sok hátborzongató megállapítást tettek a pszichopaták agyműködéséről. Robert D. Hare arról számol be, hogy amikor az érintettek agytevékenységét vizsgálta egy nyelvi feladat megoldásakor, az EEG-készülék néha olyan hullámokat rajzolt, melyekről többen állították: nem származhat embertől.
Mi van az agyban?
Hare EEG-s kísérletével azt is bizonyította, hogy míg a "hétköznapi" emberek agyműködése a semleges szavak (például papír, fa, járda) és az ún. emocionális szavak (például halál, gyilkosság, erőszak) olvasásakor eltérő - az utóbbiaknál fokozott - reakciót vált ki, a pszichopatáknál ilyen különbség nincs. Szintén Hare jegyezte fel, hogy amikor 1993-ban, az új képalkotó eljárásokkal (CT, MR stb.) kezdtek vizsgálni pszichopatákat, az eredmények arra utaltak, hogy agyuknak mintha nem ugyanazokat a területeit használnák, mint az átlag. Az elmúlt években Kent Kiehl amerikai pszichológus egy mobil MR-készülékkel járta az Egyesült Államok börtöneit, és az érintetteknél agyi elváltozásokat tapasztalt.
"Az ilyen vizsgálatokkal azt lehet mérni, hogy az agy vérkeringése változik-e bizonyos hatásokra. A vizsgálatok arról is értesítenek bennünket, hogy az agyterületek alkatilag nem olyan fejlettek, vagy sajátos különbségek mutathatók ki a kétoldali agyféltekék anatómiai, morfológiai vonatkozásaiban" - mondja Döme László, de hozzáteszi: "Kétségtelen, hogy ezek az eredmények reménykeltők, azonban finomításokra van szükség. A filozofikusan is gondolkodó neurológusok és pszichiáterek azt mondják, ott még nem tartunk, hogy kijelenthessük: az agy és az agyfunkció ugyanazt jelenti. Hiába ismerjük egyre jobban az agy szerkezetét, felépítését, neurokémiai és egyéb tulajdonságait, valószínű, hogy sok meglepetésben lesz részünk. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a mai tudásunk elegendő, hogy valaki csupán az agyfunkciókkal magyarázzon valamilyen érzelmet vagy például egy lelki jelenség megélését."
A szakemberek többsége szerint már a gyermekkorban észlelhetők egyértelmű jelek - ok nélküli agresszivitás, állatkínzás, lopás stb. -, és nem csak azoknál, akiknek "nehéz sorsuk" van. A korai felismerésnek azért lenne jelentősége, mert a pszichopaták kezelése - pláne "meggyógyítása" - jelenleg megoldatlan. "Az ember személyiségének, főleg bizonyos mentális állapotainak fejlődése olyan, mint a hőre keményedő műanyag. Kezdetben még remekül lehet formálni, s ahogy formálódik, egyre inkább megszilárdul. Attól kezdve legfeljebb törni lehet, formálni már nagyon nehéz. A baj az, hogy abban az időszakban, amikor még lágy ez a műanyag, amikor még lehetne egy kicsit szobrozni, akkor nem vesszük komolyan ezt a feladatot, mert életkoruk miatt is ártalmatlanoknak tűnnek ezek a gyerekek. Akkor legfeljebb azt mondjuk, hogy neveletlen a kölök, majd az iskolában megnevelik" - nyilatkozta a FigyelőNetnek Ranschburg Jenő pszichológus.
Mit lehet tenni?
"Ha valakinek a személyiségzavara mellett más problémái is vannak, például alkohol- vagy drogfüggő, szinte biztos, hogy ezek rontják a pszichopátiás minőséget. Tehát azokat a terápiákat kell alkalmazni, melyeket egyébként is alkalmaznánk - mondja Döme László. - Ellenben a színtiszta pszichopata-képletekkel nincs könnyű dolgunk. A kezelés során először is olyan fogalmakat kellene tisztázni, ami másnak evidens. Mi az, hogy becsület, empátia, miért nem szabad hazudni. Másfelől azt kellene beláttatni, hogy ha így folytatja, előbb-utóbb nagyon megjárja. Csakhogy a pszichopaták nem ismerik a félelmet, előbb cselekszenek, és csak utána gondolkodnak, bár értelmi képességeik sokszor átlagon felüliek. Ha nagyon leegyszerűsítjük, igazából a pszichopaták jellemével van probléma, márpedig az ilyesmi nagyon nehezen vizsgálható tudományos eszközökkel. Lehet ugyan kísérleti szituációkat létrehozni, de például egy olyan, pszichopatákra jellemző problémát, hogy az illető nem tanul a saját tapasztalataiból, szinte lehetetlen lemodellezni laboratóriumi körülmények között. A beszámolók, tesztek alapján ezt meg lehet állapítani, de hogy miért, és mi lehet ennek az ellenszere, arra ma még nincs válasz."
Ráadásul a pszichopaták - hacsak nincs más bajuk - maguktól soha nem fordulnak orvoshoz, pszichológushoz. Számukra természetes, hogy a világ olyan, amilyennek ők látják, és az összes többi ember ugyanúgy gondolkodik, mint ők. Így nem csoda, hogy a velük végzett vizsgálatok java börtönökben zajlott. Ám ez nem azonos a kényszergyógykezeléssel, egy pszichopata bűnelkövetőt szinte mindenütt a világon elítélnek. Ennek ellenére az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) betegei között vannak pszichopaták, bár ők bírósági döntés alapján kerülnek ide. "A fogva tartott pszichopata a mi kezelésünkben leggyakrabban járó betegként jelenik meg, vagyis a börtönök nevelési szolgálata küldi hozzánk, olyan speciális esetekben, amikor tehetetlennek érzik magukat" - mondja Hamula János, az intézet főorvosa. Az IMEI-ben azonban csak rövid, átmeneti időt töltenek, megvizsgálják őket, nyugtatót kapnak, pszichoterápián vesznek részt. "Amikor lecseng az indulatiság - mondja a főorvos -, visszakerülnek a börtönbe." Hamula János szerint a legtöbb náluk megfordult pszichopata ún. "utazó", aki mindent megtesz azért, hogy változatosságot vigyen a börtönéletbe. A szakirodalom jellegzetes tünetként említi az izgalmak keresését, és az is közismert, hogy a pszichopaták stressztűrő képessége átlagon felüli. De mindennek a fordítottja is igaz, az unalom szinte elviselhetetlen nekik, az elkerüléséért bármire képesek. "Remek manipulátorok, együttérzést, szimpátiát keltenek, és nemcsak a laikusokat tudják megtéveszteni - mondja Hamula János. - Volt olyan betegünk, aki képes volt arra, hogy oligofrénnek nyilvánítsák, és kényszergyógykezelését rendeljék el. Rájöttünk, hogy csupán személyiségzavaros, egyebek mellett abból, hogy az IQ-tesztje viszonylag magas volt. Menet közben az is kiderült, hogy jogosítványa van, autót vezet. Valószínű, hogy itt már nem érezte szükségét a színjátéknak, biztonságban tudta magát."
"Tágabb értelemben az itt élőknek legalább a nyolcvan százaléka valamiféle személyiségzavarban szenved - mondja Éles Éva, a Szegedi Börtön és Fegyház pszichológusa -, ami gyakran párosul szorongással, depresszióval. Noha a pszichopatákat érzelmek nélküli, lelkiismeretlen embereknek tartják, tapasztalataim szerint ez rájuk is vonatkozhat. Azokkal az analitikusokkal értek egyet, akik szerint a pszichopaták páncélja mögött szorongás, frusztráció van. Nap mint nap látjuk, hogy nagyon erős a késztetésük kapcsolatteremtésre, viszont a terápiára egyáltalán nem motiváltak. Az egyéni meghallgatásokra annál inkább. Évente 800-900 alkalommal beszélgetek elítéltekkel, túlnyomórészt egyéni kérelemre, vagyis nem a nevelőtiszt küldi hozzám őket. Ám hiába találkozunk rendszeresen, ez nem azonos a terápiás kapcsolattal."
Idővel elmúlik
Ennek ellenére a pszichológus úgy véli, létezhet sikeres terápia, de ehhez hosszú évek kellenek. "Ha látom, hogy az illető már nem csak azért fordul hozzám, mert unatkozik és igényli a változatosságot, ha kialakul egyfajta bizalom, és megjelenik az őszinteség, olyan tulajdonságok, amelyek egyáltalán nem jellemzők a pszichopatákra, azt már sikerként kell értékelni. Igaz, nagyon ritkán fordul elő ilyen."
Hare szerint a pszichopaták esetében nem érdemes kezelést kezdeményezni. "A kezelés kifejezés azt sugallja - írja -, hogy van mit kezelni: betegséget, szubjektív gyötrődést. (...) Azonban amennyire megállapíthatjuk, a pszichopaták kitűnően érzik magukat a bőrükben." A pszichológus szerint le kellene tenni arról, hogy "jó útra" térítsük a pszichopatákat, vagyis nem empátiájuk és lelkiismeretük fejlesztésével kellene foglalkozni, hanem arról kellene meggyőzni őket, hogy jelenlegi viselkedésük nem szolgálja az érdekeiket. Inkább azt kellene megmutatni nekik, hogyan elégítsék ki szükségleteiket úgy, hogy a társadalom tolerálni tudja. Az elv logikus, ám hogy ez a gyakorlatban is megvalósítható-e, arról nincsenek adatok. Így hát az egyetlen dolog, ami reménykeltő, az a megfigyelés, hogy a pszichopaták többségének a viselkedése negyven év felett megváltozik - ha úgy tetszik, az illető "megjavul". Sokak szerint ha ezt az "öregedési" folyamatot sikerülne felgyorsítani, az lehetne a pszichopaták elleni leghatékonyabb eljárás, ám ma még a negyven fölötti "lehiggadásnak" az okait sem sikerült feltárni. Nem véletlenül mondta Kent Kiehl: ha valaki felfedezné azt a gyógyszert, amely a pszichopaták öt százalékánál hatékony lenne, már biztosan Nobel-díjat kapna.
(Köszönet Bánki Györgynek a cikk megírásához nyújtott segítségért)
