A közelmúlt felkapott híre volt, hogy együttműködési megállapodást írt alá a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) és a Honvédelmi Minisztérium (HM) Hadtörténeti Intézet és Múzeum a segesvári csatatér régészeti feltárására, különös tekintettel a múzeum névadója nyughelyének felkutatására. Demeter Szilárd, a PIM nemrégiben kinevezett főigazgatója úgy vélekedett, hogy a fehéregyházi csatateret (ahol a segesvárinak nevezett ütközet ténylegesen lezajlott) még sohasem vizsgálták meg modern régészeti módszerekkel, márpedig vélhetően ott esett el Petőfi, és talán nyughelye is ott található. Bár az együttműködés gyümölcseként számos kiadvány és kiállítás születhet, mégsem biztos, hogy sikerül megtalálni a jeles poéta sírját, pláne őt magát azonosítani. Főleg, hogy azt sem tudjuk, hogy ott vagy valahol jóval távolabb temették-e el.
A renitens harcfi
Petőfi Sándor esetében még az sem egyértelmű és magától értetődő, hogy egyáltalán mit keresett a dél-erdélyi csatamezőn – márpedig ennek ismerete nélkül az sem érthető, hogyan tűnhetett el szinte nyomtalanul a csata végső, vesztes fázisában. Az ifjabb korában a császári és királyi haderőt (egészen pontosan a 48. gyalogezredet) is megjáró, ám onnan általános fizikai gyengeség miatt leszerelő Petőfit 1848 októberében nevezték ki a 28. honvédzászlóalj századosává, ám hosszabb szabadsága miatt gyakorlatilag hónapokig elkerülte a frontszolgálatot. 1849. január 17-én helyezték át Józef Bem (a magyar történelmi emlékezetben Bem József) erdélyi seregéhez, ahol a beszámolók szerint az őt kifejezetten kedvelő lengyel főparancsnok kinevezte segédtisztjének. Részt vett mellette a Szelindektől Déváig tartó visszavonulásban, ám katonai karrierje ezt követően sem alakult szokványos módon. Annyi bizonyos, hogy a katonai szolgálatot már viszonylagosan ismert közéleti figuraként, költőként és politikusként elvállaló Petőfitől nem volt idegen a sarkos véleményformálás, és (Bemet leszámítva) a feletteseit sem tisztelte túlságosan. A gyakorta futárként szolgáló Petőfi már 1849 februárjában összeveszett Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, és ezt követően lemondott katonai rangjáról. Azután megint jelentkezett Bemnél, harcolt is az oldalán (például az 1849. április–májusi bánsági hadjáratban), majd május elején ismét futárszolgálatot vállalt, és eközben már megint összekülönbözött, ezúttal Klapka György helyettes hadügyminiszterrel, aki ezt követően házi őrizetbe rakatta, ahonnan csak Görgei Artúr közbenjárására szabadult. A nyáron kezdődő orosz invázió és Haynau táborszernagy ezzel szinkronban zajló előrenyomulása miatt hagyta el 1849 júliusában Pestet és csak e hónap 25-én találkozott újra Bemmel. Az biztos azonban, hogy ekkor már nem szolgált a seregében, csupán fegyvertelen megfigyelőként, Bem kíséretének tagjaként követte a mérsékelt túlerő ellen látszólag reménytelenül, habár stratégiai részsikereket is elérve hadakozó erdélyi seregtestet. A történészek egyetértenek abban is, hogy Bem kifejezetten megtiltotta neki, hogy csatlakozzon az akkor már Alexander (Alekszandr Petrovics) Lüders orosz gyalogsági tábornok által megszállt Segesvár felé előrenyomuló honvédsereghez. Petőfi ennek dacára fegyvertelenül bár, de elkísérte a csapatokat a kisvárostól nem messze bekövetkező ütközetbe, ami nemcsak az ott részt vevő magyar haderő (messze nem a teljes erdélyi honvédsereg!), de valószínűleg az ő számára is végzetesnek bizonyult. A Lüders segesvári állásai ellen ténylegesen felvonuló, a teljes erdélyi sereg eredeti, 39 ezer fős létszámának töredékét, de még az akkor fegyverben lévőknek is csak a tizedét kitevő 2400 fős honvédhaderő (a kalkulációk Hermann Róbert hadtörténész könyveiből, tanulmányaiból származnak) súlyos veszteségeket szenvedett a túlerő elleni, idővel kudarcba fulladó támadó hadműveletek, majd az orosz ellentámadás és a kozák és (részben lengyel!) ulánus lovasság üldözése során. Az ezerfőnyi halott, sebesült és fogoly között szinte biztosan ott volt Petőfi is, csak éppen azt nem tudjuk, kik közt kellett volna keresni.
A tanúk szava
A segesvári csatának (ebben a történészek azért egyetértenek) nem lett volna különös jelentősége, csupán egy volt az erdélyi harcok többnyire elfeledett ütközetei közül. Ám örökké megmarad az emlékezetben, mivel itt tűnt el Petőfi Sándor. Menekülése, vélhető utolsó útja és eltűnésének körülményei alighanem soha sem tisztázódnak, hiszen senki sem emlékezett arra, hogy látta volna a menekülő poétát. Ebben persze semmi különleges nincsen: egy vesztes csata után, amikor az ellenség vadul üldözi a vert sereget, mindenki csak a saját életét igyekszik menteni, s aligha figyel még a társaira, pláne egy számára ismeretlen emberre, aki még csak nem is egyenruhában, „civil megfigyelőként” volt jelen az ütközet helyszínén. Talán kissé meglepőnek tűnhet, hogy Petőfit nem is nagyon ismerte fel senki, de mentségükre szolgáljon, hogy a csatában túlnyomórészt (leginkább Bemet és néhány tisztjét leszámítva) nem is olyanok harcoltak, akik személyesen vagy arcképei alapján ismerték volna a költőt. A manapság már ikonikusnak számító ábrázolások jóval később terjedtek el róla – nem is szólva azokról, amelyek a történelmi hűséggel dacolva lóháton, karddal a kezében ábrázolták, amint éppen csatára kel a kozákokkal. A honvédek többsége valójában nem olvasott Petőfit, nem is nagyon hallott róla, az arca sem mondott nekik semmit (Hermann szerint az Erdélyben harcba szállók többsége maximum ponyvát vagy históriás könyvet olvashatott). Ezek után nem is meglepő, hogy az ütközetet követő pár évben szinte semmilyen hír sem kelt szárnyra a költő valódi sorsáról. Más kérdés, hogy a magyar közvéleményt ekkor már eléggé lefoglalták a levert szabadságharc utáni megtorlás miatti jogos félelmek, majd következtek az önkényuralom szürke hétköznapjai, amikor Petőfi nevét sem volt tanácsos emlegetni. Mivel biztosat senki sem tudott a sorsáról, 1855-től elkezdett terjedni az az álhír, hogy Petőfi él, de nem ám fogságban, hanem szabadon, bujkálva. Az állítólagosan álruhában rejtőző költőt nem is látta (valószínűleg nem is láthatta) senki, ez azonban remek alkalmat kívánt az ismeretlenül bedörömbölő szélhámos ál-Petőfik sorának (az egyiket Krúdy is megörökítette egy kisregényben). Eközben az egyetlen, sokáig hitelesnek tűnő beszámoló August Heydte cs. kir. őrnagytól származik, aki a Lüders mellé beosztott osztrák összekötő csoport tagjaként szolgált, majd az események után jó négy és fél évvel, 1854-ben vetette papírra hivatalos jelentését – a magyarországi cs. kir. Katonai és Polgári Kormányzóság adlátusának (a katonai parancsnok helyettesének) felszólítására. Ebből tudjuk, hogy a csata után Fejéregyháza és Héjjasfalva között félúton, az úttól 3-4 ölnyi távolságra egy ingre és nadrágra vetkőztetett holttestet fedezett fel, mellette több irat hevert, melyek részben véresek, részben szakadtak voltak. Heydte számára a halott férfi arca nem tűnt ismerősnek, habár a Bem mellett szolgáló volt cs. kir. tiszteket – még korábbi erdélyi szolgálata idejéből – jól ismerte. Heydte leírásában a halott sovány volt, kicsi, száraz arcú, nagyon határozott arckifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Érdekes, hogy Heydte későbbi írásaiban újabb részleteket közölt a halottról, szinte folyamatosan módosítva emlékeit: a történtek után húsz évvel már középnagyságúnál kisebb termetről, sárgás arcbőrről, eltorzult kifejezésről és hegyes szakállról írt. Az osztrák ezredes 1854-es jelentésében arról tesz említést, hogy az általa kikérdezett hadifogoly magyar tisztekkel való konzultáció nyilvánvalóvá tette számára, hogy a holttest Petőfié – pár évvel később azonban már egy egészen más verziót ismertetett: 1863-ban egy névtelen emlékiratában úgy vélekedett, hogy a költő a környékbeli mocsarakban lelhette halálát. Heydte leírását az is hitelteleníti, hogy a holttest mellett állítólag megtalált iratok nem kerültek az orosz parancsnokság kezébe. Ha valóban megtalálták volna a Petőfinél mint futárnál lévő fontos üzenetet (amit Kemény Farkas ezredes, a kolozsvári hadosztály parancsnoka küldött Bemnek, benne beszámoló a harci előkészületekről, létszámkimutatás – mellékelve még vagy száz kitüntetés!), akkor Lüders egészen más csapatmozdulatokat tett volna a segesvári csatanyerést követő napokban. Nincs azonban bizonyíték arra, hogy valóban megtalálták volna ezt a Petőfi által vitt üzenetet. Egy másik, Bem által küldött üzenetet igazoltan meg is találtak a csatatéren egy halott magyar tisztnél, ő azonban aligha lehetett a költő. Ráadásul ezt a levelet, amit Bem intézett báró Stein Miksa magyar ezredeshez, s amiről a csata után közvetlenül Franz Dorsner cs. kir. ezredes is beszámolt a bécsi hadügyminisztériumhoz címzett jelentésében, már egy jó ideje nem találják: talán valamelyik orosz levéltárban lappanghat, de Petőfi hollétéhez aligha tehetne hozzá bármit is.
A múlt homálya
A Petőfi haláláról, pontosabban meneküléséről szóló beszámolók jó része egyáltalán nem 1849-ből származik. Még a feleség, Szendrey Júlia kereste, illetve kerestette a poétát közvetlenül az eltűnése után, de néhány hónapnyi sikertelen kutakodás után belenyugodott, hogy hitvese a csatatéren lelte halálát, és kisvártatva (még 1850-ben) újra férjhez is ment. Amikor a barát és pályatárs Pákh Albert a Vasárnapi Újságban 1860-ban felhívást tett közzé arról, hogy jelentkezzenek azok, akiknek vannak emlékei Petőfi utolsó óráiról, rögvest áradni is kezdtek a visszaemlékezések, rendkívül vegyes színvonalon és egymásnak is ellentmondó tartalommal. A lap 1860. augusztus 25-én közölte Lengyel József, a csatában szolgálatot teljesítő orvos beszámolóját is: állítása szerint ő találkozott Petőfivel, aki előbb „potomságnak” minősítette volna az orosz lovasság előrenyomulását, majd a magyar arcvonal felbomlását és Bem tábornok menekülését látva, maga is futni kezdett. A Fehéregyházára vezető híd előtt futott volna össze Gyalókay Lajos vezérkari századossal, aki sikertelenül invitálta szekerére, majd Héjjasfalván vélte látni a Bemet menekítő Pap Lajos őrnagy. Ebből erősen valószínűsíthető a halála. Az ekkoriban, majd idővel mind szélesebb körben megszülető állítólagos beszámolók már konkrétan Petőfi haláláról szólnak: sajnos ezek semmiben nem egyeznek meg, hiszen a leírásokat összegezve a költő egy több négyzetkilométernyi terület különböző pontjain vesztette életét, változatos körülmények között. Akadt, aki szerint az ulánusok (dzsidások) végeztek vele, mások szerint a súlyosan sebesült költő még el tudott menekülni és egy-egy háznál lelt menedéket utolsó óráira (az egyik regényes leírás szerint egyenesen a kemencében talált menedéket). Olyan szemtanú is akadt, aki szerint a súlyosan sebesült Petőfit a honvédsereggel meg úgy általában a magyarsággal szemben ellenséges román/szász parasztok élve dobták a tömegsírba. E beszámolók közös eleme, hogy szinte teljesen hiteltelenek – nem egyszerűen az utólagos kreatív memóriamunka látszik rajtuk, hanem a közvélemény elvárásainak való megfelelés szándéka.
A fabrikált Petőfi-történetek közül kivételes sorsra jutott egy Manasses Dávid álnéven (is) ügyködő csaló beszámolója, aki már egy ólombánya felügyelőjeként találkozott volna Petőfivel, Szibériában. A költő esetleges fogsága ugyan már korábban is felvetődött, de gyorsan el is ejtették ezt a verziót. A segesvári ütközet nyomán orosz kézre került, majd onnan sikerrel elszökő Bauer Lajos vezérkari őrnagy sem látta a foglyok között Petőfit. Az oroszok kisvártatva (a sebesültek esetén némi ápolás után) átadták foglyaikat a cs. kir. haderőnek – azaz senkit sem vittek magukkal Oroszországba, pláne Szibériába. A szibériai hadifogoly Petőfi motívuma jellegzetes módon a nyilas sajtóban (Magyarság) éledt újra 1940 körül, majd ez utóbbi szcenárió éledt újra paradox módon egy kárpátaljai (tehát akkor szovjetunióbeli) magyar lapban 1985-ben. Az ügyre rámozduló Morvai Ferenc kazános vállalkozó és Kiszely István antropológus nevével fémjelzett szibériai „Petőfi-kutatás”, majd a barguzini lelet kalandos története is jól ismert (Lásd: Az exhumátor félrelép, Magyar Narancs, 2001. április 5.). A biztosan nem Petőfitől (a DNS-vizsgálat szerint inkább egy nőtől) származó maradványokat végül 2015 júliusában gyakorlatilag titokban eltemették a Fiumei úti sírkertben, de ezzel biztosan nem zárult le a valódi Petőfi-sír utáni kutatás. Az egykori csatamezőn és környékén zajló feltárások régészeti és történeti szempontból is fontosak lehetnek, de csodát aligha várhatunk tőlük. Petőfi jól azonosítható csontváza szinte biztosan nem kerül elő majd innen, pláne, hogy még azt sem tudják a kutatók, hol állhatnak neki a keresésnek.
