Elmarad a jövő tavaszra tervezett fejátültetéses műtét Kínában, a kínai kormány elkaszálta Sergio Canavero olasz és Zsen Hsziao-ping (az angol nyelvű cikkekben Xiao-ping Ren) kínai sebész négykezes attrakcióját. Habár Kínával kapcsolatban sokan emlegetik a sokszor a tudományosság határait feszegető orvosi kísérleteket, a csodásnak beharangozott gyógyító praktikákat, úgy látszik, van, ami már a helyi illetékeseknél is kiveri a biztosítékot. Huang Csie-fu, a kínai szervátültetési bizottság elnöke szerint a fejátültetés technikailag lehetetlen, ellentmond a kínai törvényeknek és transzplantációs rendelkezéseknek. Huang joggal hivatkozhat arra is, hogy a sérült gerincvelőből kifutó idegpályák és az agyi sejtek gyógyítása olyan kihívás, amellyel még soha senkinek nem sikerült megbirkóznia.
A két vállalkozó szellemű orvos 2015-ben még azt ígérte, hogy két éven belül megtörténhet az első fejátültetés Kínában, amennyiben a kutatások és a kísérletek sikeresek lesznek. Azt is biztosra vették, hogy az idei évre kidolgozzák a bonyolult eljárás valamennyi lépését, felkészítik a beteget a fejátültetésre, végrehajtják rajta az operációt, és sikeres utógondozással a gerincvelő működését is helyreállítják. Az olasz idegsebész, Sergio Canavero merész vállalása szerint a páciens nemcsak irányítani tudja majd a fejét befogadó test funkcióit, de akár sétálni is képes lesz újonnan nyert lábain. Még egy önként vállalkozót is talált a hajmeresztő kísérlethez: egy Valerij Szpiridonov nevű orosz férfit, aki egy különleges izomsorvadásos betegségben, a Werdnig–Hoffmann-kórban szenved, állapota pedig évről évre súlyosbodik. Az orosz férfi végül idén nyáron adta fel a fejátültetéssel kapcsolatos várakozásait, azóta új alanyt találtak, immár Kínában.
Canavero bejelentését minimum kétségekkel, de inkább felháborodva fogadták a transzplantációra szakosodott kollégák, s aggodalmaik az újabb bejelentés nyomán sem enyhültek. Canavero (a Torinói Fejlett Neuromodulációs Csoport vezetője) ugyanis egy november 17-én Bécsben tartott sajtótájékoztatón diadalittasan kürtölte világgá, hogy kínai kollégája, Zsen Hsziao-ping sikerrel ültetett át egy emberi fejet, sőt ennek nyomán a vérerek, a gerinc és az idegek összeköttetését is helyreállította. A bejelentés értékéből azonban sokat levon az a tény, hogy a transzplantáció során mind a fejdonor, mind a testét szolgáltató alany már halott volt – igaz, az ilyen apróság már a testpuzzle irodalmi klasszikusát, dr. Frankensteint sem zavarta. Canaverónak abban mindenképp igaza volt, hogy már az is nagy eredmény, ha két holttestből sikerül működő idegpályákat összerakni, ám sajnos semmi garancia arra, hogy a beavatkozást egy élő szervezet is jól viselné.
Mit lép az agy?
A ma még csak hipotetikus fejátültetés a transzplantációk már ismert kihívásai mellett újakat is felvet. Természetesen itt is gondoskodni kell arról, hogy a két összeillesztett testrész (hiszen a fej és a torzó is az) ki ne lökje egymást. Ez megoldható ugyan a szervezet védekező rendszerét takarékra állító erős immunszuppresszív gyógyszerekkel, ez esetben azonban a fellépő fertőzéseket kell kiküszöbölni. Ráadásul a fejjel együtt az egyik legsérülékenyebb szervet, az agyat ültetik át, amelynek szünetmentes, állandó oxigénellátásra van szüksége, ami a véredényeken keresztül valósul meg. Az agy vérellátása persze több szempontból is kulcsfontosságú: nem csupán oxigént szállít, hanem nélkülözhetetlen tápanyagokat is, miközben kiüríti az agyban képződő salakanyagokat. Mindez operáció közben egy pillanatig sem szünetelhet, miközben az egyik fő feladat éppen a véredények összekötése és működésbe hozása. És akkor még nem is beszéltünk a legfőbb kihívásról: az agytörzs vezérli a vegetatív idegrendszer működését, enélkül nem ver a szívünk, és nem működik a légzés sem. A fejátültetés során tehát hiánytalanul helyre kell állítani a gerinc elvágásával szintén átmetszett idegpályákat, és valamennyit gondosan összekötni az idegen testből/fejből származó megfelelő párjukkal (szép nagy kihívás, hiszen nem kevés idegpályáról van szó!). Ráadásul arról is gondoskodni kell, hogy a sikeres műtét után az új testre telepített agy tényleg felfedezze, megtanulja az immár újrahuzagolt idegrendszert. S ha még ez sem volna elég, a legsikeresebb idegrendszeri összekapcsolás után is súlyos, szisztematikus neuropátiás fájdalommal kell számolni. Ezt maga Canavero is rögzítette egy tavalyi tanulmányában, de megoldást is adott rá: bizonyos agyterületekre célzottan irányított, nagy intenzitású ultrahanggal csökkenteni lehet a fellépő fájdalmat. Igaz, azt is nyomban elismerte, hogy az eljárás még csak kísérleti stádiumban létezik, ezért újabb vizsgálatok szükségesek, mielőtt alkalmaznák éles helyzetben is.
Kétfejű ebek
Az olasz–kínai duó egy a régmúltba visszanyúló, obskúrus részletekben gazdag hagyomány folytatója: a fejátültetés az utóbbi bő évszázadban a szervátültetés előttük járó úttörőit, a sebészi technológia megújítóit sem hagyta nyugodni. Az Acta Neurochirurgica folyóirat tavaly októberi számában három szerző (Nayan Lamba, Daniel Holsgrove, Marike L. Broekman) külön tanulmányban foglalta össze a fejátültetés tudományos tanulságokban és morbid motívumokban is gazdag történetét. Mindez jól szemlélteti, miért is kerülnek a tudományos közösségen belül majdhogynem páriastátusba (és kapják meg az őrült tudós klasszikus bélyegét) azok a kutatók, akik fejátültetéssel kísérleteznek.
A múlt század elején a francia sebész, Alexis Carrel remek technikát dolgozott ki a sérült, szétszakadt erek helyreállítására. Módszerét amerikai kollégájával, Charles Claude Guthrie-val egy kutyán végrehajtott fejátültetés során is kipróbálta. Igaz, az átültetett fej húsz percig vérellátás nélkül maradt, így a két darabból összevarrt kutyamix mutatott ugyan bizonyos életjeleket, reflexmozgásokat, ám a két tudós jobbnak látta elaltatni szegény párát. Carrel végül érsebészeti eredményeiért 1912-ben megkapta az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat, de Guthrie-nek nem jutott a dicsőségből, pedig talán ő is megérdemelte volna. Némely tudománytörténészek szerint túlságosan is belemerült a fejátültetési kísérletekbe, és végül ez tette persona non gratává a tudományos közösségen belül.
A modern szervátültetési kísérletek úttörőjeként tartjuk számon Vlagyimir Gyemihov szovjet kutatóorvost is, noha az utókor nem csak a tudományfejlődésben betöltött szerepéről, de kíméletlen kísérleteiről is megemlékezik. A múlt század közepén neki sikerült a világon először új szívet, tüdőt, májat átültetnie – állatokba. Mivel más szervekkel már sikerrel járt, az ötvenes évek végén megpróbált új fejet ültetni kutyákra. Az eredmény néhány kétfejű eb lett, amelyek ugyan ideig-óráig túlélték a kísérletet (a legtovább egy szerencsétlen cerberus húzta, egészen 29 napig), habár Gyemihov nem nagyon törekedett arra, hogy az előzőleg szétmetélt idegrendszereket összekapcsolja, s kísérletei során nem kímélte a szörnyű fájdalmakat átélő állatokat. A tudományos közösség egy része zseninek tekintette, az őt többször meglátogató dél-afrikai Christiaan Barnard, az első sikeres emberi szívátültetés végrehajtója egyenesen a mesterének nevezte, míg mások nem láttak Gyemihovban mást, mint egy bolsevik dr. Moreau-t. A kísérleti állatokkal kapcsolatos szemlélet megváltozását jelzi, hogy a Gyemihov nyomdokain a hatvanas években majmokon végzett fejátültetéssel próbálkozó amerikai Robert J White-ot már egyértelműen állatkínzó barbarizmussal vádolta a sajtó, és kísérletei miatt hangosan kárhoztatták az állatvédő szervezetek.
Hol az igazság?
Canavero és Zsen Hsziao-ping majd’ négy évtizedes szünet után elevenítette fel a fejátültetés nemes hagyományát, s néhány balul sikerült, nagy felháborodást kiváltó állatkísérlet után az emberrel folytatnák. Ez dicséretes ambícióra vall, s így a továbbiakban legalább az állatkínzás vádjával nem kell szembesülniük, de annál több szakmai kihívás és etikai probléma áll előttük. A fejátültetés alapvetően különbözik a szív- vagy a májátültetéstől, hiszen ilyenkor – elvben legalábbis – egy még egészséges fejhez (agyhoz) rendelnek egy teljes torzót. Kérdés az is, hogy ilyen esetben ki számít a donornak, bár a logika azt diktálná, hogy az, aki a testét adja a fejhez. Ez viszont újabb problémákat vet fel – ezúttal az igazságosság szempontjából. Egy átlagos szervdonor ugyanis számos ép szervét ajánlja fel beültetésre, amivel halála után több más életet is megmenthet. De ha egy testdonor teljes torzója egyetlen fej alá kerül, az a felajánlható szervek igazságtalan, de legalábbis nehezen megmagyarázható eltérítését és egy kézbe adását jelenti. Teljesen feltáratlanok egy ilyen műtét pszichológiai következményei is: vajon mit kezd majd az agyban gyökerező tudat azzal, hogy egy egészen más, idegen test tartozik hozzá. Egyes felvetések szerint ez az élmény súlyos mentális problémák kialakulásához is vezethet, de ezt is csak akkor ellenőrizhetjük, ha már túl vagyunk a műtéten. De volnának ilyen esetben a jogászoknak is kérdései: például, hogy a fejátültetésben részt vevő jogalanyok közül vajon melyik él tovább az új, kettős szervezetben? Esetleg mindkettő?
