A pókiszony, vagyis az arachnofóbia (arachne – pók, phobosz – félelem) az egyik leggyakoribb szorongásos panasz, nagyjából a lakosság 5 százalékát érinti. Általában nem tekintik betegségnek, mivel többnyire nem akadályozza a mindennapi tevékenységet. „Izolált fóbia, a pókoktól való irreális félelmet, viszolygást jelenti – magyarázza dr. Kárpáti Róbert pszichiáter. – Az esetek legnagyobb részében az érintettek nem tudnak ésszerű magyarázatot adni félelmükre, viszont a pókkal való találkozás legkisebb esélye már elkerülő viselkedést válthat ki bennük.”
Minden bizonnyal más lenne a helyzet, ha állandóan hatalmas és/vagy mérgező pókokkal lennénk körülvéve, és minden lépésünkre figyelni kellene, mivel akkor ez a félelem valamelyest indokolt. Csakhogy erről – mifelénk – szó sincs, ahol meg sok a pók, ott sem több az arachnofóbiás. (Sőt, több helyütt a pók ínyenc csemegének számít.) „Mai körülmények között a pókiszony egyfajta »rossz tanulásnak« tekinthető, mely során véletlenszerűen tapad a pókokhoz a félelem. Egyáltalán nem biztos, hogy a szorongás hátterében a pókok állnak, csak éppen könnyű a nem éppen gusztusos lényekkel – akárcsak a kígyókkal vagy a sötétséggel – szemben kialakítani valamiféle averziót vagy fóbiát” – teszi hozzá dr. Boross Ottilia pszichológus.
Pánikreakciók
Szélsőséges esetben a fóbiás reakciót kiválthatja a pókok említése is, de általában a nyolclábú látványa, fizikai közelsége, illetve a jelenlétre utaló indirekt jelek (pókháló) okozzák a nagyobb gondot. Sokszor elég egy sematikus ábra vagy egy fénykép. Például iszonyatosan nehezíti a pókfóbiáról szóló cikkek olvasását, ha az érintett közben attól retteg, mikor kerül elő egy illusztrációnak szánt borzasztó pók. E cikk írása közben például kifejezetten megnehezítette a dolgom, hogy a keresőbe beírt pókiszony szó után annyi hatalmas szörnyet ábrázoló kép ugrott fel, hogy reflexből én is ugrottam, majd addig kiabáltam csukott szemmel segítségét kérve, míg valaki bezárta helyettem a rémes honlapot. Ez azonban nem fikció és nem hiszti: amikor egyszer valaki egy üvegbe zárt pókkal próbált „kezelni”, jött a pánik. Megdermedtem, alig kaptam levegőt, felszökött a pulzusom, és végül folyni kezdtek a könnyeim.
| ||
Ez akár iskolapélda is lehetne. „A pókfóbiát enyhe fokban csak egy »Nem szeretem, vidd ki innen!« kommunikáció jellemzi, szélsőséges esetekben viszont a pók látványa a pánik rosszullét kialakulásáig vagy ájulásig vezethet. A vélt veszélyhelyzetre való reagálás általában stresszreakcióval, ennek súlyosabb vagy kevésbé súlyos tüneteivel: pulzusszám- és vérnyomás-emelkedéssel, szapora légzéssel, a pupilla kitágulásával járhat” – mondja Kárpáti, ilyenkor viszont már az a kérdés, hogy vajon ez honnantól számít betegségnek. „Enyhe pók- vagy bármilyen fóbiával egy egész életet le lehet gond nélkül élni, legfeljebb az ember kikerüli félelmeinek tárgyát. Ha azonban a rettegés ellehetetleníti a hétköznapi életet, mindenképp kezdeni kell vele valamit – magyarázza Boross. – A helyzet egyes esetekben ugyanis odáig fajulhat, hogy az egyén sehol nem érzi magát biztonságban, és már a lakását sem meri elhagyni.”
Miért pont a pók?
Mivel általában nem vesznek minket körül halálos mérgű nyolclábúak, nehéz meghatározni, hogy miből fakad az elemi félelem. Miért éppen a szerencsétlen pókokat kezdjük el utálni, lecsapkodni? A legelfogadottabb elmélet az evolúcióra vezethető vissza. „Azt feltételezzük, hogy szubtrópusi-trópusi körülmények közt élt az ember őse, ahol ennél nagyobb és veszedelmesebb pókok, kígyók is voltak, s így érthető, hogy miért alakult ki bennünk egyfajta érzékenység, óvatosság velük szemben – mondja Boross Ottilia. – A félelem és tartózkodás, bár nem vagyunk prédaállat a pókok számára, ilyen körülmények között jogos, mivel csípésük halálos is lehet: a pókok egy része olyan mérgeket termel, amelyek megbéníthatják az izmokat, súlyos esetben a légzést is leállíthatják. Ez nem jelenti azt, hogy evolúciós múltunkban feltétlenül rettegtünk volna a pókoktól, de az óvatosság nem ártott, és tulajdonképpen ez a velünk született érzékenység okozza, hogy nagyon könnyű kialakítani hozzájuk tapadó, akár indokolatlan félelmi reakciókat. Ha választ szeretnénk kapni arra, hogy miként válhatott örökölhetővé ez a tendencia, fordítva kell megközelítenünk a jelenséget, és azt a kérdést feltenni, hogy mi történt azokkal, akik nem tartottak a pókoktól vagy a kígyóktól, és nem kerülték ki őket. Feltehetően sokan közülük nem élték túl a találkozásokat, így a velük kapcsolatos barátságosság génjei – ha voltak is – kihaltak. A sötétségtől való félelem is ilyen: aki éjjel bátran nekivágott a sötét erdőnek, az a génjeit is ott hagyta, nemcsak a fogát.”
A tendencia öröklődik, de mivel az emberi génállomány változott az idők során, a többség megtanult felülkerekedni ösztönein, és leküzdi a magasságtól, sötéttől vagy éppen a pókoktól való iszonyát. A fóbiát a tanuláselmélettel is magyarázzák, vagyis például, ha egy ijesztő pókos találkozás élményét általánosítjuk, akkor az válik meghatározóvá. „Környezetünktől átvehetünk félelmeket, ha például valamelyik szülőnk fél a pókoktól, elképzelhető, hogy ezt tanuljuk meg” – mondja Kárpáti.
Az érintettek általában tudni vélik, hogy miért tartanak a pókoktól. Hol a nyolc szőrös láb meg a sok szem miatt, vagy ott vannak a csípések, a pókhálók és így tovább. De a racionálisnak tűnő magyarázatok mögött több dolog is megbújhat. Kárpáti Róbert szerint elképzelhető például, hogy kora gyermekkorban a szüleink nem voltak elég fogékonyak igényeinkre, így nem éreztük magunkat biztonságban, vagy többet követeltek, mint amennyire képesnek éreztük magunkat… „Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok miatt hajlamosak lehetünk szorongásra, ami később fóbiák kialakulásához vezet” – mondja a szakember, és persze fontos lenne felismerni, hogy a pókokra kivetített félelem oka sokszor egyéb, mélyebb szorongásokat mutat, amelyek a háttérben működnek.
A barátkozás lehetőségei
„Súlyos esetben nyilvánvalóan szakemberhez kell fordulni, de kérdés, hogy talál-e az ember olyan helyet, ahol hozzáértően, hatékonyan foglalkoznak vele. Nálunk nem túl kidolgozott a pszichológiai panaszok ellátása – teszi hozzá Boross Ottilia. – A társadalombiztosítás idő és kapacitás hiányában aligha képes fedezni az ilyen jellegű pszichoterápiás beavatkozásokat. A magánrendelőket viszont nem mindenki engedheti meg magának.” Kárpáti szerint a betegek általában több fóbia együttes megjelenésekor kérnek segítséget; a közlekedési és/vagy agorafóbiás panaszok a gyakoribbak. Mesél egy pácienséről, aki pókfóbiás tünetek miatt kereste fel, de nem vállalta a terápiát, mivel a pókok említését sem bírja; volt, aki megkeresésünkre nem válaszolt, mert képtelen beszélni róla. „A fiatalos, értelmiségi nőbeteg arról számolt be, hogy mindig is pókfóbiája volt, de az utóbbi időben ez már a munkahelyén is megzavarta. Ebédelni indult volna, kolléganői már elindultak. Egyedül maradt a szobában, azonban indulás előtt a bejárati ajtó felett észrevett egy kb. köröm nagyságú pókot. Ledermedt, nem mert elindulni, de nem mert visszaülni a székre sem, mert attól félt, ha megmozdul, akkor a pók is megindul majd. Percekig állt, majd óvatosan visszament az asztalához, telefonon értesítette a ház takarítószolgálatát, hogy valakit azonnal küldjenek fel, mert nagy bajban van… Ezt követően jelentkezett az osztály ambulanciáján” – meséli Kárpáti. Ami a terápiát illeti, a kezelés lehet pszichoterápiás és gyógyszeres, a szakember szerint a leghatékonyabb a kettő kombinációja.
A hosszú távon hatékony viselkedés- és deszenzitizációs terápia ugyanis „rögös út”: lassan hoz eredményt. A lényege, hogy a kezelt megbizonyosodjon, hogy a pókok nem jelentenek rá reális veszélyt, és megtanulja kezelni közelségüket. „Lépésről lépésre próbálják mind kognitív, mind érzelmi téren elfogadtatni vele a pókok jelenlétét. A terapeuta egy biztonságot nyújtó, barátságos környezetben apránként próbálja »bevezetni« a pókokat. Először csak beszélgetnek róluk, aztán képeket, filmeket nézegetnek együtt, majd belső, vizualizációs gyakorlatok után jöhetnek az élő pókok is. A terápia akkor fejeződik be, ha az érintett személy képes fizikai kontaktust létrehozni egy pókkal” – magyarázza Boross.
A pókfóbia elsősorban nőknél jelentkezik, a pszichológus szerint az lehet az oka, hogy a nők kiszolgáltatottabbnak, gyengébbnek érezhetik magukat mind szociálisan, gazdaságilag, mind a belső hatalom szempontjából, ezért a szorongás is gyakoribb náluk. De Boross Ottilia úgy véli, hogy mindez magyarázható biológiai okokkal is: az agresszióért, vakmerőségért, kockázatvállalásért felelős androgének szintje a férfiaknál magasabb. „Másrészről a férfiakkal szemben szociális elvárás, hogy bátrabbak legyenek. Egy férfi egyszerűen nem sikoltozhat egy pók láttán, inkább megpróbálja leküzdeni magában a félelmet” – teszi hozzá.
Persze kevesen fordulnak a problémával orvoshoz. Elfogadják, hogy ők „félősek”, megtanulnak ezzel élni, nem mennek közel félelmük tárgyához, és a környezetük is könnyebben elfogadja ezt a kivetített fóbiát, mint egyéb szorongást. Egyes állatkertekben (a legközelebb Bécsben) a viselkedésterápiához hasonló foglalkozásokkal igyekeznek oldani a feszült viszonyt. A stigmatizáció megszüntetése egyébként a pókok érdeke is, hiszen nem a legjobb megoldás félelmünkben agyonütni őket. A Pókember is igyekszik hozzájárulni a nyolclábúak jó sajtójához, de „evolúciós determináltságomnál” fogva én még mindig inkább annak örülök, ha gondolni se kell rájuk. Azt se bánom, ha így nem hoznak szerencsét.
| A házi kedvenc
Ahogy léteznek pókfóbiások, vannak rajongói is a nyolclábúaknak. Misi (20) öt éve kezdett pókot tartani. A kis kedvenc egy madárpók volt, konkrétan egy Acanthoscurria geniculata, Néró névre hallgatott. „A bátyám születésnapjára vettem, négy évet élt velünk, sajnos rejtelmes okokból egy éve meghalt. A pókok nagyon különlegesek, ráadásul egyszerűbb a gondozásuk, mint egy kutyáé vagy bármilyen hüllőé. Az etetésen kívül nem igényel túl sok mindent. Mi üvegterráriumban tartottuk, aminek zsilipszerű csúszós ajtaja volt, hogy az etetés könnyebben menjen. Általában tücskökkel etettük, de volt rá példa, hogy gyíkot vagy nagyobb csótányt ebédelt a gyilkos kis ragadozó" – meséli a gazda, aki azt bírta legjobban benne, ahogy becserkészte az áldozatát. „Egész nap alig mozdul, de ha valamilyen mozgó dolgot észlel, arra iszonyat gyorsan reagál. Le se lehet követni a mozgását. Ha a terrárium falát kopogtatjuk, nem tesz semmit, viszont ha egy picit befújunk a nyíláson, azt a pók egyből megérzi, és reagál. A másik nagyon érdekes, az a vedlés. Nem hittem a szememnek, amikor először vedlett: hátradobta magát, mintha meghalt volna, nem mozdult jó pár órán át, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy »két« pók van a terráriumban." Misi szerint csupán egy dologra kell figyelnie a póktartónak: mindig a terráriumban legyen. „Nagyon nem mókás, ha egy tenyér nagyságú nyolclábú kint szaladgál a szobában. Mindegy, hogy van-e mérge, ha azt a 2 centis csáprágóját belemélyeszti valakibe, az biztos nem kellemes." |
