A többi példa is csak arra jó, hogy negatív hangulat alakuljon ki, ami sokszor nem az egyes orvosok, hanem intézményi hiányosságok miatt róható fel (1979: elhalt magzat a lavórban a szülőszobán).
Természetesen nem azt állítom, hogy nincsenek rideg, közönyös, autoriter nőgyógyászok, de ez az orvosszakma egészére igaz. A különbség nyilván az, hogy egy nőgyógyászati vizsgálat alkalmával a páciens sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van, de ez elsősorban a kialakult társadalmi nemi szerep értelmezése miatt van így. Eszerint a nő hüvelye "piszkos, titkos" kis zug, amit csak kényszer hatására tár fel egy idegen férfinak (nőgyógyász), és ez a belenevelt bűntudat tartja vissza attól, hogy emberként álljon ki magáért egy ilyen helyzetben.
Az orvostársadalom jelenlegi állapotában ez nem csupán a nőgyógyásznál van így, a paternalista, pártfogói megközelítés nagyon sok orvos-beteg kapcsolatban létezik, a kivételek üdítőek, és reméljük, egyre több lesz belőlük. A nőgyógyásznál is arra van szükség, hogy a nők magabiztosan, saját sorsukért felelős emberként viselkedjenek. De ehhez arra volna szükség, hogy tisztában legyenek saját testük működésével.
A szexuális felvilágosítás Magyarországon nevetséges állapotban van, voltak törekvések, hogy a kötelező iskolai tananyag részévé tegyék, de ezek csődöt mondtak. A parlamenti képviselők (túlnyomó része férfi) úgy vélték, ez nem az iskola, hanem a család feladata. Micsoda képmutatás! Bebizonyosodott, hogy a családok többsége nem képes a szexuális felvilágosításra, a felmérések szerint a legtöbb lány barátnőjétől és magazinokból szerzi az információit, tehát miért is lepődik meg az először nőgyógyásznál járó lány, hogy megkérdezik, mikor volt az utolsó menstruációja? Az anyja nyilván megmondhatta volna, de nem mondta.
Ezért tartom különösen érthetetlennek az utolsó mondat megállapítását: "Örökítjük tovább a lányainkra." Hát ne örökítsük! Minden nőnek, anyának feladata lenne, hogy úgy nevelje fel a gyerekét, hogy ne kerüljön hasonló helyzetbe, és ha kerül, felnőtt ember módjára tudjon kilépni belőle vagy tudjon rajta változtatni. Ne dőljön be a sztereotípiáknak, és úgy váltson nőgyógyászt, mintha fogorvos lenne, pszichés görcsök nélkül.
Üdvözlettel:
Bácskai Judit
Lúzerromantika
Magyar Narancs, 2004. április 15.
Keserű Imre - amúgy nagyon érdekes és tanulságos - cikkében a következő állítással próbálkozik: 1989. június 16-i beszédében "O. V. a >>kommunistákMindebből egy szó sem igaz. O. V. méltatta Nagy Imrét és a forradalom mellett kiálló kommunista vagy exkommunista társait, és szembeállította őket azokkal, akik nem voltak képesek leszámolni a párt diktatúrájával: "Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az Orosz Birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. 'k azok azállamférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak..."
No mármost, az elvárható a politizáló állampolgároktól, hogy ismerjék föl és értékeljék az egy-egy párton belül mutatkozó különbségeket, de az már nem, hogy ne tételezzenek föl semmilyen vállalt és valóságos politikai közösséget azok között, akik egy pártban vannak, hogy semmilyen mértékben és szempontból ne vegyék őket "egy kalap alá". Az azért mégsem tagadható, hogy a reformkörösök, amikor beléptek egy diktatúrát működtető állampártba, akkor Nagy Imréékkel ellentétben egy sorba álltak "a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal". Önként, s egyáltalán nem az akasztófa árnyékából sétáltak be Nagy Imréék gyilkosainak kalapja alá.
Nem igaz az sem, hogy a rendszerváltó értelmiség "három nagy tömbje" közötti szolidaritás O. V. idézett beszéde után és miatt bomlott volna föl. Amíg az állampárt abban a helyzetben volt, hogy a másik két csoportot hatalmi eszközökkel elnyomhatta, nem létezett a párton belül olyan politikai közösség, amely az elnyomottakkal szolidaritást vállalt volna. (Egyének voltak, de az más minőség.) A "népiesek mozgalma" és a demokratikus ellenzék közötti szolidaritást a reformkommunisták igyekeztek módszeresen lerombolni. Aczél György és stábja ebben még nem ért el átütő sikert, de Pozsgay már igen. Az első a demokratikus ellenzék kiszorítása volt Lakitelekről, a második pedig az ellenzéki pártok egységének megbontása a Nemzeti Kerekasztal Tárgyalásokon.
Révész Sándor
