Az 1997-es nyugdíjreformot megelőzően sokat vitatkoztunk azon, hogy a kötelező magánpénztári rendszer megteremtése javítani fog-e az öngondoskodáson, az alacsony megtakarítási szinten, vagy sem. Emlékeim szerint azt képviseltem, hogy bár a kötelező elvonások egy részének más csatornába terelése nem üdvözölhető a lakossági megtakarítások növekedéseként, de azért lesz pozitív hatása. Az emberek, midőn kézhez veszik egyéni számlakivonatukat, felismerik, hogy van saját, egyéni nyugdíjmegtakarítási számlájuk, megértik, hogy nem az államtól fognak majd mindent megkapni, és így elkezdenek pótlólagosan is megtakarítani.
Nos, a Magyar Nemzeti Bank hivatalos lakossági megtakarítási statisztikáiban ugyan töretlenül ott virítanak a magán-nyugdíjpénztári vagyonok is, de változatlanul senki nem éli meg ezeket "megtakarításként". Eközben a "valódi" megtakarítások szintjében és színvonalában az elmúlt több mint tíz évben nem történt áttörés. Az átlagpolgár nem látja, hogy oly nagy szüksége lenne a magánnyugdíjra, és annak oly sok értelme lenne. (Meg hát sokkal több megtakarítási képessége sem lett.) Az önkéntes nyugdíjpénztárak átlagos számlaállománya például nem haladja meg a 6-700 ezer forintot, amiből valódi nyugdíj-kiegészítés igencsak kevéske lesz. Emellett sok az alvó számla is (akik beléptek, de már régóta nem fizetnek); sokan elkezdték a tízéves előírt várakozási időszak után kivenni innen a pénzüket; és a befizetések zöme a munkáltatóktól érkezik. Azaz inkább az utóbbiak próbálnak a dolgozók helyett "öngondoskodni", egy kis kedvezménynyel megtámogatva (amit egyébként az állam nemrég teljesen szét akart bombázni, de aztán félúton meggondolta magát).
Sajnos a pénztárak eddigi teljesítménye sem arra vezetett, hogy az önkéntes megtakarítások ide özönöljenek. Most a csapból is az folyik, hogy mennyi pénz radírozódott ki a számlákról 2008-ban, és kétkedő hangok hallatszanak arról, merre érdemes továbbvinni a rendszert. Pedig 2008 szinte védhetetlen volt; a hungarikum inkább az ezt megelőző tíz év lehetett, amikor igencsak gyengén muzsikáltak pénztáraink. Egy nem rossz ötletet sikerült rosszul - rossz struktúrában, rossz szabályozással - megvalósítani. Mindehhez adjuk még hozzá azt, hogy a szektor pont abban a környezetben működik, olyan versenykörülmények között, mint minden más ebben az országban. És ennyi jött ki belőle. Nálunk a tavalyi év nullára tudta redukálni a befizetések hozamát (reálértelemben, azaz legalább a tíz év inflációját tudtuk követni), míg például a velünk nagyjából egy időben indult lengyel nyugdíjalapok, szintén nagyot bukva, 5-6 százalékos éves átlagos reálhozamszintet még mindig fenn tudtak tartani.
Ilyen körülmények között a tizenkét évvel ezelőtti vitapartnerek (akik még köztünk vannak) lesajnáló mosollyal néznek, amikor a nyugdíjpénztárakról, a megtakarításokról, a további reformról beszélek, sőt, egyesek érvkészletében az öngondoskodás szitokszó lett. Mégis arra teszek kísérletet, hogy ennek az ellenkezőjéről próbáljam meggyőzni az olvasót.
A híres lélek
E ponton az "elöregedő társadalom" rémképéről szokás értekezni, arról, hogy hány fiatal tart el hány időst. Két ponton árnyalnám ezt a víziót.
Egy. Az a jelenség, hogy tovább élünk, jó hír, nem probléma. Baj csak akkor lesz, ha nem kezeljük proaktívan (pl. egészségügy, aktív időskor, finanszírozás stb.). Az öregedő társadalom másik végén van a még valósabb gond: a meg nem születő gyermekek.
Kettő. Nem a fiatal tartja el az időst, hanem az idős kapja vissza aktív pályája során "félrerakott" (elvont) pénzét, aktuálisan a fiatalok folyó befizetéseiből. Nemcsak a társadalombiztosítási pillér, hanem a magánpénztári alrendszer is e logikán alapul. Ha a pénztárból sok idős váltja pénzre értékpapírokban lévő megtakarításait, és kevés aktív fizet be, az éppen úgy megbillenti az egyensúlyt. Ezt a - leegyszerűsített, zárt rendszert feltételező - megközelítést el szoktuk felejteni. Pedig nem kéne, mert különben több előnyt látunk a tőkésített rendszerekben, mint amennyi valójában lehet bennük. A nyugdíjpénztár nem oldja meg a demográfiai kérdéseket.
Jelenleg az átlagpolgár meg van zavarodva: nem tudja, hogy az államban vagy a piaci mechanizmusokban kell-e erősebben kételkednie. Azt látja, hogy az állami rendszerek hol túlígérnek, hol visszavágnak - s hogy mikor van éppen soron a felülígérés, és mikor az alulteljesítés, teljességgel kiszámíthatatlan. Bizonyos időszakokban azt látja, hogy az állammal egyszerűen nem lehet rosszul járni, mert indokolatlanul bőkezű, máskor viszont polgárai elementáris érdekeit sem tudja megvédeni (nem csak a nyugdíjról beszélek).
A piaci mechanizmusok sokszor nyögvenyelősen működnek. A pénzintézetekkel, bankokkal, biztosítókkal, pénztárakkal, ingatlanalapokkal "békeidőben" is nagy az elégedetlenség, a kuncsaftok hajlamosak átverve és lenyúlva érezni magukat; amire persze a politika is rájátszik.
A magánnyugdíjpénztárak bevezetésekor, 1998-ban sokan a lábukkal szavaztak, és választották - kötelező befizetéseik egy része tekintetében - az új intézményeket, mondván, hogy inkább a piacra, mint az állam jóindulatára bíznák magukat. Ám ha ma valaki ki akarná nyitni a két rendszer közötti visszalépés, járkálás lehetőségét, kiszámíthatatlan, hogy mi történne. (Nem is tartozom közéjük.) Lennének csalódottak, akik szerint állam mindig lesz - és csodálkoznak azon, hogy de milyen. Lennének mások, akik szerint a kapitalizmus örök, és - bizonyos keretek között - a kisebb állam szebb, mint a nagy gömböc, és a több lábon állás érték. Sokaknak pedig fogalmuk sem lenne, hogy melyik a kisebb rossz.
Ilyen körülmények között logikus, ha az ember nem hisz senkinek. A magyar néplélek amúgy sem arról híres, hogy nagyon együttműködő volna, és magas fokon ismerné el a társadalmi játékszabályokat. Minderre manapság ráerősítenek a torz ösztönzők és szankciók, a szűk adó- és járulékfizető alap túlterhelése, meg a fejétől bűzlik a hal érzete, a mindent beterítő korrupció és inkompetencia esetei.
Legalább a gyerek
Minderre úgy reagálunk, hogy ha lehet, nem sok adót és járulékot fizetünk. Sokan persze csak azért tesznek így, mert nincs más választásuk. Amit "megspórolnak" a fekete- és szürkegazdaság keretei között, azt megeszi a gyerek, vagy elhordja cipőként. Nem minden minimálbéres feketemunkás gazember: ők a legtöbb esetben a magyar társadalom-, foglalkoztatás-, oktatás-, szociálpolitika áldozatai. Aztán vannak azok, akik azért nem fizetnek többet, mert bár megtehetnék, nem tartják jó ötletnek - és mert megkerülhetik, hát megkerülik. Az ő "megtakarításaik" azután részben - értelmes és értelmetlen - fogyasztásra mennek el, továbbá különböző formában felhalmozódnak. Ez valójában már öngondoskodás: nemigen fizetek be, de amennyire lehet, igénybe veszem a központi szolgáltatásokat, és félreteszek magamnak és a gyerekeimnek. Ez ma leginkább ingatlan formájában jelenik meg. Legyen hol normális szinten lakni, és legyen a gyereknek is induló lakása. Ehhez képest elenyészőnek mondható a klasszikusabb, befektetés típusú megtakarítás, felhalmozás, ebből látunk továbbra is keveset a nemzetgazdasági statisztikákban.
Az igazán "szofisztikáltak", köztük azok is, akik ezt nem is tudatosítják magukban, a gyerekeikbe befektetve "öngondoskodnak". Talán a legjobb családi befektetés, ha meg tudom fizetni, hogy a gyerek már korán nyelveket tanuljon, eljusson külföldi iskolába, világszemléletet, világlátást és kultúrát szedjen fel. Közvetlen hatással és nem áttételekkel működik; olyan humán tőkebefektetés, ahol nem egy hatalmas, átláthatatlan állami rendszeren múlik, mi jön ki belőle.
Egyes társadalmi csoportokban és bizonyos értelmezési keretben tehát igenis magas szintű Magyarországon az öngondoskodás. Mégis panaszkodunk, mert kialakulatlannak, alacsony fokúnak és rosszul működőnek tartjuk. Ez azért van így, mert az öngondoskodás egyszerre kényszer és lehetőség. A nagy többség kényszerből "spórol" a központi terheken, mert az elvonásokat nincs esélye kigazdálkodni (ez nemcsak a minimálbéresekre, de sok vállalkozásra is áll, és egyre kevésbé csak kisvállalkozásokra). Kényszerből rak minden kis pénzt a lakásába, esetleg még egy ingatlanba, mondván: "én úgysem érem meg a nyugdíjaskort, legalább a gyerekeknek maradjon valami". A tudatos, lehetőség-szempontú megközelítés ugyanakkor sokkal kevésbé jellemző.
Nagy állam - kis állam
Nagyra nőtt államunk elképesztően rossz hatékonysággal működik. Rengeteget elvon, de amit érte szállít, az ár-érték arányban nem versenyképes. Eközben szabályozóként is rosszul muzsikál, és ezért az alternatívát jelentő piaci intézményrendszer is jóval több "zsírból" tud megélni, mint ahogy egy átláthatóbb világban elképzelhető lenne. A kelet-európai pénzügyi közvetítői rendszer sokkal nagyobb profitrátákkal működik, mint a nyugati, és a nyugati bankok szinte kizárólagos növekedési területe az elmúlt 15-20 évben Kelet-Európa volt. (Merthogy "alulfejlettek a piacok, és sok kielégítetlen igény van még". Aha. De hát nem csak a pénzügyi piacok ilyenek, elég csak körülnéznünk az energia-szolgáltatás terén például.)
Így maradni nemigen tud a helyzet, erről (is) meggyőzhetett minket az elmúlt időszak. Két lehetőség van. Marad a nagy állam, de ultrahatékonnyá válik, ami a feladata, azt végre is tudja hajtani. Elkezdünk bízni benne, elkezdjük szeretni, együttműködünk vele, nem akarjuk átverni, és ő is csak szolgálni és védeni szeretne minket. Ekkor nem annyira égető ez az egész öngondoskodás-mese, illetve csak az egyik elem a boldoguláshoz. Vajon az olvasó mekkora valószínűséget adna ennek? Szóljon, akinél két számjegy van a százalékjel előtt!
A másik, hogy nem marad a nagy állam. Talán tud valamit javulni működésének hatékonysága, talán nem, mindenesetre csoda nem történik. Akkor viszont ne szorítson ki minden mást maga körül! Ma ugyan még az ellenkezőjéről szól a mantra: megbuktak a piacok a válságban, jöjjön az állam. De ha volt valami igazán derűs az EP-választásban, az az, hogy a szavazók Európa-szerte mit gondoltak arról, vajon a válságra a politikai paletta melyik oldalának lehetnek jobb válaszai. Talán mégsincs vége a kapitalizmusnak.
Az öngondoskodás mint lehetőség
Érdemes tehát menedzselni a folyamatot, mielőtt magától szétesik. Érdemes világossá tenni, hogy az öngondoskodás olyan lehetőség, aminek igénybevételét el is várjuk az állam szorgos polgáraitól, és amihez meg is teremtjük a feltételeket.
Először is nem vesszük el azt a sok pénzt, amit aztán központilag rosszul hasznosítunk, hanem jóval többet ott hagyunk, ennek minden lehetőségével és felelősségével. A kettő értelmes ötvözete szükséges, hiszen ez esetben az állami elvonás végül biztosításként is felfogható: ha nem maradt más, mert amit nálad hagytunk, azt felelőtlenül eljátszottad, vagy balszerencsésen elvesztetted, netán racionálisnak tűnő döntéseidet nem igazolta az élet, akkor valami azért megment az éhenhalástól.
Másodszor úgy szabályozzuk a közvetítő piacokat, hogy a súrlódási veszteséget csökkenteni lehessen. Nem játszunk olyat, hogy csak 2009-ben jutunk el egy értelmes ügynökszabályozás lehetőségéig, miközben legalább tíz éve köztudomású, hogy sok esetben azért hibádzik a rendes színvonalú képzés és vizsgáztatás, mert az érettségi is hiányzik. Odahatunk, hogy az állampapírt, befektetési alapot vásárolni kívánó ügyfelet a banki ügyfélszolgálatos kétszeri próbálkozása után ne próbálja meg harmadjára még a pénztáros is befektetéssel kombinált biztosítás megvásárlására buzdítani.
Harmadszor pedig sokat - figyelmet, energiát, pénzt - áldozunk a pénzügyi műveltség erősítésére. Még szerencse, hogy keveset takarítunk meg, mert nagy baj lenne, ha többet fektetnénk be ebben a struktúrában - mondják a cinizmusra hajlamosak. Az elmúlt 15-20 évben ezen a területen is sok kísérlet zajlott, mostanában az Öngondoskodás Alapítvány és az MNB Tudatos Pénzügyekért Alapítvány munkáját érdemes megemlíteni. De számos furcsaságot tapasztal itt is az ember. Például amikor a válság közepén a pénzügyi intézmények nem tudtak összedobni egy kis aprót egy milliós példányszámban megjelenő ingyenes tájékoztató kiadványra. Vagy amikor az Oktatási és Kulturális Minisztérium kijelenti, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van az ilyen ismeretek iskolai oktatásával, és semmi szükség nagyobb erőfeszítésekre.
Ha tehát mind a három összetevő, a pénzügyi lehetőség, a megbízható közvetítői piac és a tudás is meglesz, és ezek mellett a mindenható állam korrekt szabályozói funkciója is megerősödik, az elvonói szerepe pedig csökken - akkor már csak annyi kell, hogy mindezt hitelesen el is magyarázzák. Megteremtettük a lehetőséget, de megteremtettük ezzel a valódi kényszert is. Odébb helyezzük - bár persze távolról sem kizárólagosan az egyén oldalára - a felelősséget a jövőbeli boldogulásért. Ekkortól lehet érdemben beszélgetni öngondoskodásról.
A szerző közgazdász.
