A szenzációkat valahogy kikerültük, így lemaradtunk a valódi rémtettekről, a körhinta-balesetről, ami olyan lehetett, mint valami cseh film nagyon erős jelenete, csak éppen itt és most véresen komollyá vált. Kezdetben az is mókásnak tűnhetett, amint egy részeg nő egy Renault furgonnal belerohant a Tilos Rádió bárpultjába. Miközben minden arról szólt, hogy legyünk végletesek ("Mi vagyunk a rock, mi vagyunk a véglet!"), valójában ezek a tulajdonképpen tragikomikus történések voltak a végletek, a többit meg írjuk a sok-sok önjelölt lázadó számlájára.
Hogy
konszolidálódik
a cucc, azt már az elpepsisedés óta sejteni lehetett, de idén már eljutottunk oda - mint ahogy arról egy népszerű bulvárlap beszámolt -, hogy Som Lajost nem azért nem akarták beengedni mert az, aki, hanem mert "későn akkreditáltatta magát". Zalatnay Saroltát meg azért nem, mert nem ismerték föl, pedig ő fellépni indult a tavalyi tutiba, vagyis a Táncdalfesztivál sátorba. Amúgy meg ne legyünk igazságtalanok. A Sziget azért még most sem egy német sörfesztivál, és nem is egy gigantikus vurstli egyenesen Latrinából. Sőt nem is egy kedélyes drogtotózó, ahol összekacsintanak a felvilágosítók az amúgy felvilágosultakkal, bár első pillantásra könnyen annak nézhette volna az az ember, aki nyitott sliccel és tátott gyomorszájjal felmászott a helyi vidámpark legmagasabb és legvalószerűtlenebb színű (világosszürke) mutatványosbódéjának a tetejére karikába hányni, miközben azt üvöltötte (az aktus előtt és után): "A Szigeten szereplő személyek nem a véletlen művei! A valóság kitalált!"
A bejutás
gördülékenyebb volt, mint tavaly, nem tudni, hogy a szervezés volt profibb, vagy a szigetnépség kulturáltsági szintje emelkedett kellőképpen. A német turisták (már megint!) mindenesetre javítottak az összviselkedési hányadoson, pedig nagyon akartak nem javítani. A magyar fiúk is örülhettek, mert felidézhették a balatoni Brünhilda-féle társkereső turizmust, amiről eddig csak apuka mesélt, és ami általában úgy kezdődött: "Nagyon bebasztunk..."
Eleinte még öröm volt végigmenni a szigetnyi embermúzeumon, potenciális élettárs-hegyek között, és csak nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy folyamatosan csekkolja a külföldi sztárokat helyenként zsírba gyalázó magyar zenei szcéna ütőerét, miközben szemmel tartja az egész magyar kortárs irodalmat. Nos, ez utóbbi voltaképpen annyit tett, hogy az érdeklődő belenézhetett kedvenc írója szemébe, ha jól behajolt alá. Nem sokan tették meg. Valószínűleg az MTV-Repeta sátor volt az egyik, ahol nem kellett attól tartani, hogy a párává transzformálódott, majd a plafonra kicsapódott izzadság a gyanútlan néző nyakába csöpög. Ez persze nem értékítélet, sőt egyenes út az elittudat kialakításához. Vannak ugyanis mifelénk jó írók; és költők is. Bár ez a felolvasásokból nem mindig derült ki. Terjengett a belterj, és ezen tényleg csak azok lepődtek meg, akik azt gondolták, hogy éppen itt, ebben a sátorban repkednek majd az angyalok, de ehelyett inkább csak törött szárnyú szállóigékkel és utalásokra utalásokkal kellett beérniük a kívülállóknak.
A habitusok karneválját viszont nem lehetett nem nézni. Csak egy kis rétegkultúra a vadabbiknak látszó oldalról: az Index büfénél a tarajos punkok tajtra berúgnak éjszaka, reggel pedig ugyanott tollászkodnak szálanként kinyaltra, aztán vonulnak a Wanted sátor napi no futrinka betevőjére. Így barkácsolják össze lassan a világvége-hangulatot. A punk, amely igazán közel áll önhöz. Példaképük Che Guevara. Most így lázadtak.
Utánuk csak pierce-hosszal voltak lemaradva a sötét gépzenekorszak vidám hippijei, akik egész álló délután az alkalmi esti testfreskó elkészítésével voltak elfoglalva, meg azzal, hogy mélyen szántó mosollyal nyomassák a XXI. századi kamtugedör-érzést, viszont a diszkréten ólálkodó szuvenírvadászok megszívták, mivel a legkevésbé maradandó és legolcsóbb testfestők csak rövid ideig tanyáztak a terepen. A hírek szerint inkább elhúztak egy vállalati sportnapra. Ausztriába.
Nehéz lett volna megmondani, mi volt a nehezebb,
elvegyülni
a tömegben vagy kitűnni, mivel most is úgy látszott, mindenkinek azonosak a lehetőségei a kitűnésre, úgy mint tetováltatás, pólóvásárlás, hajfestés, testfestés, kéregetés, sorbanállás, így az igazán eredeti dolgok, mint például a bélyeggyűjtemény-mutogatás, vadkanvadászat vagy éppen a tanulmányi versenyre készülés, ismét elmaradtak. Voltak viszont töltött cipős, bokáig műanyag tömbbe öntött lányok, akiket bungee jumptól adrenalinrészeg fiúk hintáztattak, beállt kis Liliomok, akik megesküdtek arra, hogy a bungee jump és más halál közeli élménnyel járó mutatványok élvezete sötétedés után jóval intenzívebb, és még zenés felárat sem számolnak fel.
Szárnyra kapott a hír a szegényebb társadalmi osztályok szülöttei, a kései modern csövesek között, hogy a Honvéd Üdülő yuppie színterén arany karszalag dívik és nyusziruhás lányok hordják a medence szélére a koktélokat. Ebből annyi lehetett igaz, hogy Deutsch Tamás sportminiszter ott múlatta az időt, de az ő látványáért kevésbé, inkább a pulykamellért volt érdemes odamenni.
Mint mindig, most is a szervezetek utcája volt az elveszett lelkek szanatóriuma. Sürgött, mint egy pomázi háziasszony, és forrongott, mint egy portugál biokémiai konferencia. Próbálta átformálni az általános gondolkodásmódot állatvédőre, erőszakmentesre, zöldre, vitamindúsra, tömjénfüstösre. Keresztül-kasul keveredtek az ideológiák, keresve a szűk keresztmetszeteket. A Lubavics-féle haszid fiú Nirvana-pólóban elmélkedett krisnás testvérével, talán a mantrázó rockzenekarról, amely idén úgy zúzott, mint egy megkergült imamalom, ami kávédarálónak képzeli magát, a színpadképet képregény-aktusokkal tuningolva. A drogtotó, illetve a koton kitöltése közben a The Family kommuna karizmatikus beat dalait is kódolni lehetett, bár többekben felmerült, ha ők adnak egy esélyt a békére, akkor inkább kösz, nem. A Martin Luther King Egyesület sátra viszont üres volt, mint a kocsiszínbe menő szentendrei HÉV, ennél már csak az tűnt különösebbnek, hogy a fáradtság és másnaposság ellen "orvosságot" ígérő Reiki Ösvény sátrának helyén egy céllövölde volt.
Belefért. Úgyis elsősorban csak vidám diliház volt az egész, nem annyira ordas eszmékkel, és a fűnyíróktól a körömvágókig minden alulról jövő szervezkedést szívesen vettek. Tizenévesek keresték elveszett párjuk helyett alkalmi örökbefogadó anyáikat, teázva lehetett lelki problémákról beszélni személyre szabott szociális munkásokkal vagy túlórázó pszichológusokkal. A keleti gyógyító filozófiákkal kapcsolatban meg az volt a lényeg, hogy magunkról ne áruljunk el sokat, mert a végén még importálnak bennünket Bangladesbe katasztrófa-rekreációs brigádnak.
Hiányoztak
viszont az Ámen zenekar ideológiai altatóorvosai, de sebaj, még ezt is lehet fokozni. Mondjuk, a szakszervezetek utcájával, jövőre, talán ugyanitt?
Abban már semmi különös nem volt, hogy egyesek megtalálták az igazit, felemelték a porból vagy a fejét az asztalról, egyesek viszont csak keresték az extázist, aztán jobb híján végképp lealjasultak. De ők is csak azért, mert hormonjaik érezték az évezred és talán az emberiség utolsó magyar nemzeti napfogyatkozását. De elkerülni semmit nem lehet, különösen a végzetet nem.
Robinson család
Digitális Sziget
Történelmileg úgy alakult, hogy a Szigeten erős az internetes vonal: a "digitális sziget" névre hallgató számítógépes üzenőtábla (1993, talán) óta a fesztivál a még mindig virtuális magyar cyber-generációt megcélzó on-line tartalomszolgáltatók megmérettetésének terepe. Idén konszolidált képet mutat a piac: a két legnagyobb webújság visszafogott programmal vetélkedik a kihelyezett kibersátrakban és egyebütt böngészőkért.
Kezdetben volt az Internetto, amely meghonosította az on-line tudósítás műfaját. Tudósítói laptoppal, mobiltelefonnal és digitális fényképezőgépekkel rótták a terepet, mint virtuális rambó a térerősivatagban (copyright GG), és az eseményekkel szinte egy időben nyomatták fel a netre a képes beszámolót. Ez 1996-ban forradalmi újdonság volt, és azóta se találtak ki jobbat az internetes tudósítás frontján, ennyit bírnak a modemek. Az Internettóból kivált Index webújság munkatársai ma is ugyanúgy járnak el, mint anno, csak a kütyük kisebbek, a felbontás nagyobb, a térerő barátságosabb lett, az internetes fejek pedig a fizikai valóságban (bár a fene tudja a Mátrix óta) is bulizhatnak az Index színpadnál, a hangulatról Dr. Máriás és a stílszerűen Emil Rulez névre keresztelt házizenekar gondoskodik. Van MP3-rádió is, meg mindenféle egyéb kultúrprogram a holdudvarból: http://www.index.hu/sziget99/
A pionírok után jött a MatávNet (1997), és enyhén szólva megalomániás projekttel villantott, on-line közvetítésük totálisan inkompatibilis volt a helyszínre telepített számítógépekkel és a telefonvonalak adatátviteli kapacitásával egyaránt. Azóta mintha helyükre kerültek volna a dolgok: a kibersátrakba telepített gépek izmos PC-k, visszaszorult a kevesek számára, rossz minőségben elérhető netes videóközvetítés (lett helyette digitális fénykép és szöveg, ahogy kell), és több lett az interaktív elem, bár a Javascripten még mindig úgy bukdácsol a legújabb verziójú, full extrás böngészőm, mint eltévedt szigetlakó a sátorköteleken. A bájt-fogyasztási szokásaimat firtató kérdőívet is feleslegesen töltöttem ki, a beígért interaktív térkép ugyanis nem működik, bár lehet, hogy a Matávval a közelmúltban állatmesékbe keveredett kábeltévés cég, az UPC széles sávú hálózatán lejönne. Ezen kívül vannak beszélgető- és levelezőfórumok, freemail, és ami a legfontosabb: kereshető program. A nyomasztó dizájn ellenére érdekes és praktikus, de helyenként műszaki hibás webkiadvány: http://www.pepsisziget.origo.hu
Idén mi is megpróbálkoztunk a tudósítással, a lap munkatársai és olvasói által közösen készített, digitális fényképekkel kiegészített beszámolóért ide tessék kattintani: http://www.mancs.hu
- bodoky -
